Békés Megyei Népújság, 1966. április (21. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-05 / 80. szám
1966. április 1, 5 Hétfő — Én a bajai német gimnáziumba iratkoztam be, hiszen édesanyám is beszél németül és én is tanultam már négy évig. — Tehát nem tudnának „eladni”. — Hát bizony nem — mondja Machlik Erzsébet. — A te bizonyítványod milyen volt? — Kitűnő — s ezt úgy mondja, hogy ebben benne van az is, hogyan képzelhettem volna el más bizonyítványt. — És mi szeretnél lenni? — Hát, ha sikerül, de ez még messze van — jegyzi meg komolyan — bölcsészkarra szeretnék majd az egyetemen beiratkozni. Erzsi őrsvezetőhelyettes és rajvezető a kis ötödikeseknél. Előtte a papírlapon már készen van a feladat, ő már nyugodtan beszélget. Ügy látszik, a rajzolás is jól megy. Az osztály létszáma negyven fölött van. Most ketten hiányoznak. — Ugye tudjátok, hányán vagytok odahaza? — Persze — jegyzi meg egy fekete fiú az első sorból, aztán gyorsan a papír fölé hajlik és rajzolni kezdi a négyest. — Tegye fel az a kezét, ahol hatan vannak otthon. Hat gyerek, — javítom ki magamat, s a kezek erdője gyorsan lecsökken kettőre. Öt gyerek ugyancsak két helyen van, négy gyerek öt helyen, három, három helyen, kettő pedig vagy húsz helyen. Egyke pedig alig tíz. — Tudjátok mi az az egyke? — Hát ahol egy gyerek van — mondja G ajka Jutka, aki kitűnő tanuló. — Te hol akarsz tovább Arcok a Vili. osztályból A békéscsabai 9. számú iskolában a zsibongót pokróc választja el a lépcsőháztól. Egy gyerek futtában nekiszalad, az lebben egyet, aztán eltakarja újra a széles folyosót. A VIII. osztályban rajzóra van. A táblán fehér betűkkel: Éljen április 4. A gyerekek fejüket ráhajtják a rajzlapra, van, aki körzővel, más oedig radírral segít magán. A bemutatkozás gyorsan megy. Néhány perc múlva tudom, ki a legjobb tanuló, s ki a legerősebb. Az utolsó padhan ül Markos János. Apja nyomdász. Bemutatkozáskor, mikor feláll, szinte meglöki a padot, alig fér benne. — Milyen volt a bizonyítvány? — Kitűnő. Válaszai rövidek, pontosak. — Mi szeretnél lenni? — Én, elektromérnök. Szegedre jelentkeztem a Déri Miksa Technikumba, az erősáramú tagozatra. Ha most áprilisban a felvételi nem sikerül, úgy második helyre, a szarvasi gimnázium matematika, fizika tagozatát jelöltem meg, — Megrázott már az áram? — elneveti magát, s felharsan az osztály nevetése és ő nyilván visszaemlékezve mondja is: — Már háromszor. — Mit olvasol? — Most Kerényi Dezső Legrövidebb út című regényét. Markos Jancsi különben krónikás az úttörőőrsében és őrsvezető a kisdobosoknál. Kialakult tervvel és nagy-nagy elhatározással készül a holnapokra. tanulni? — En itt maradok Békéscsabán, a gimnáziumba, orosz tagozatú osztályba szeretnék beiratkozni. — Szeretsz olvasni? — Nagyon. — Most mit olvasol? — Az Ordasok között című regényt, nagyon izgalmas — mondja ábrándosán. Újra az osztályhoz fordulok. — Kinek nincs karórája? — Én szétszedtem. — Az is beleszámít — torkolja le egy kislány a mindenre kíváncsi osztálytársat. Végül 11 kar marad fent és a következő kérdésre már néma csönd a válasz. — Hol nincs rádió? — És tv? Tizenhat kar marad a magasban, de a kérdésre így válaszolnak. — Én a szomszédban szoktam tv-t nézni. ... ............Mikóvári G yuri vékony arcú gyerek. — Te mivel töltőd a szabad idődet? — Most az úttörőházban javítjuk a motorcsónakot, 10 személyes vízibuszt szeretnénk belőle csinálni. A vízi rajnak vagyok tagja, s ez a legjobb szórakozásunk. — Olvasni szeretsz? — Nagyon. Csak a fantasztikus regényeket — teszi még hozzá. — Most mit olvasol? — Merénylet a világűrben című könyvet. — Verne-könyvet olvastál? — Persze, de a Verne-könyvek olyan régi stílűek és fantasztikuma is régies. Érdekesebbek a maiak. — Mi szeretnél lenni? — Jancsival (Markos) egy helyre jelentkeztünk, elektromérnök akarok lenni én is. A VIII. osztályból a többség tovább akar tanulni. Olyan kérdésre, hogy mi történik ma a nemzetközi politikában, kapásból válaszolnak. A múlti'a viszont kevésbé tudnak kielégítő feleletet adni. — Mi a vagyon? — kérdeztem meg az egyik gyerektől. — Hát, amit valaki a munkája után kap és összegyűjt — mondja a kis Kosztolányi. Egy kislány kiegészíti Kosztolányit, s arról magyaráz, hogy régen volt vagyon, mikor még gyárosok voltak. Meg valamit sejt a földesurakról is. Mintha egy kicsit a „muszáj”, a régi lecke visszaidézéséről lenne szó, úgy hangzanak a szavak. A A földön és a világűrben A fiúkhoz fordultam, s megkérdeztem tőlük: — Szeretitek a focit? — Persze — válaszolja a második pádból egy srác. — És mi volt a Bohn SC? — kérdeztem meg tőle. — Hát... — dadog egy szót, aztán leül. — Ki tudja? Néma csönd, a közeli múlt, ami nekünk, felnőtteknek^ meg élénken emlékezetünkben él, számukra már így is ismeretlen. Nincs. Hiszen még nem is éltek... — Kérem a rajzlapokat — szól a tanár s a jó vagy félsik rajzokon ott a felirat: Éljen április 4. Dóczi Imre Alekszej Leonov e^" szerű munkáscsaládban nőtt fel, apja földet művelt és donyeci szenet csákányozott. Igaz, utóbb egy szibériai községben tanácselnök lett, de a munkaszeretet „kovácsa” csak megmaradt benne. Egy régi arjoli újságban olvastam (az űrhajós szülei egykor ezen a területen éltek): „Dolgos volt az egész Leonov-család. Ki volt rendszerint elsőnek a mezőn? Arhip. Ki kaszált hajnaltól hajnalig? Arhip Leonov. Ki ácsolta a legtakarosabb faházakat az arjoli területen? A Leo- nov-fivérek... Maga Alekszej is pásztorkodott valamikor...” Sokat olvastam Alekszej gyermekéveiről. A serdülő Alekszejt érdekelni kezdte a repülés. Fivére útmutatására tanulmányozza a különböző repülőgépmotorokat és repülőgéptípusokat, megtanulja a repüléselmélet alapjait. Gyermekkorától kezdve kedveli a sportot. Jó kerékpárversenyző, gerelyvetésben városi bajnokságot nyer. Sokáig nézegettem a házat, a kertet és az Alekszej ültette almafákat, amely azóta megnőtt, megterebélyesedett. Jártam a Baltika stadionban, ahol Alekszej első sportsikereit aratta, az iskolában, ahol kiadták az érettségi bizonyítványát, beszélgettem barátaival. Hamarosan vele magával is találkoztam. Alekszejjel találkozni nem volt könnyű dolog: szinte percre be van osztva az ideje, úgy kellett „elcsípnem” őt. Meleg márciusi nap volt. A Podmoszkovje ebben az évszakban különösen gazdag színekben. A tavaszi nap úgy sütött, mintha elunta volna a hosszú téli kényszerpihenőt. Az űrhajósvárost környező ébredező erdőket itt-ott fenyvesek méregzöld foltjai tarkították. Az űrhaj ósváros élete pont olyan, mint más városé. Széles utcák, terek, élénk színű házak, fiatal nyírfák és mindenhol rengeteg vidám gyermek. Hamar megtaláltam a házat. Becsengettem és egy hatalmas hallban találtam magam. A lakás gazdája, az egész világon ismert „űrgyalogos”, betessékel a nappaliba. „Neglizsében” érem: formazubbony nyakkendő nélkül. Egyedül volt, feleségének, Szvetlánának délutáni foglalkozása van az egészségügyi technikumban, a négyéves Viktóriát pedig még nem hozták haza az óvodá-1 ból. Dolgos család vagyunk — jegyzi meg Alekszej. — Hogyan élek? Hát, nézze — széles mozdulattal mutat a szoba felé, amely hangsúlyozott egyszerűséggel berendezett: egy nagy, de könnyű asztal, tálaló, elegáns kárpitozott székek, könyvespolc, televízió. Ez a nappali. A háló, a gyerekszoba és a dolgozó még ennél is egyszerűbb. Az egyik szobában az ablaknál hatalmas festőállvány. A falakon képek. Hajó viharban, vitorlás- hajó, tengerpart tajtékzó hullámok... Beszélgetni kezdünk Kalinyin- grádról, Alekszej szerelméről, a Balti-tengerről, az öreg szülőkről, akikkel Alekszej ottjártam óta már találkozott, a repülésről, az edzésekről, egyszóval, a „nagyság” terhének kényszerű viselésével tetézett űrhajósélet kisebb-na- gyobb hétköznapi gondjairól, bajairól. — Mivel telnek napjaim? Hát lássuk, mondjuk, a tegnapit. Reggel 7-kor kelek. Könnyű torna, tisztálkodás, reggeli. Ezután a mérnöki akadémiára sietek, ahol az utolsó évet hallgatom. Hatórás tanulás után ismét torna, különleges edzés. Vannak aztán repülőnapok is... De minél tovább hallgatom őt, annál jobban megértem, mit jelent űrhajósnak lenni? Állandó több órás megfeszített munkát hogy a szervezet mindig teljesen készenlétben álljon. Centrifugát, amelyben az űrhajós megkapja a „védőoltást” a különleges repülés terheléseinek elviselésére. Jelenti a hőkamrát, amelyben néhány perc alatt a kozmikus végtelenbe lehet repülni és rászoktatni a szervezetet, hogy a földi viszonyokhoz hasonló biztonsággal és pontossággal működjön. Jelent még különleges hintákat és kerekeket, forgószékeket és hengereket, valamint sok más egyensúlyfejlesztő eszközt. A test ólomsúlyúvá válik, a vér az agyra tóiul, a dobhártya majd beszakad, de az űrhajós tudja: erre szükség van. Bátorság és akaraterő, önfeláldozás és az ügy iránti szeretet kell hozzá, hogy napról napra ilyen nehéz és nyugtalan életet éljenek. Valamennyi általunk ismert űrhajós újabb, bonyolultabb feladatok teljesítésére vágyik. Erre vágyik Leonov is. — Az ilyen edzések után következnek a repülések a korszerű gépeken, az ejtőernyős ugrások — folytatja elbeszélését az űrhajós. — Mindnyájunk számára kötelező sportok: a kosárlabda, a röplabda, a jéghoki és a tenisz. Ezek fejlesztik az akaraterőt, a reflexeket, a gyors döntési és cselekvési képességet. A postás csenget, leveleket hoz. Együtt nézzük át a napi postát. Levelek tömege Kijevből, Novo- szibirszkből, Csehszlovákiából, Bulgáriából, az NDK-ból, és Leonov mindegyikre „kozmikus pontossággal” válaszol. Együtt jövünk ki a lakásból, Leonov siet az óvodába Vikiért. Az űrhajósváros felett kigyúlnak a csillagok, önkéntelenül is oda, a csillagok közé képzelem Leonovot. Az az érzésem, hogy amikor elbúcsúztam tőle, még a hold is rámosolygott. Aí. Antyipov Megnyílt a gyulai várban a IX. Alföldi Tárlat Hézső Ferenc kapta a Munkácsy-emlékérmet Tegnap, április 3-án délelőtt 11 órakor nyílt meg Gyulán, a vár lovagtermében a IX. Alföldi Tárlat. A tárlaton megnyitó beszédet Püski Gábor, a megyei tanács művelődésügyi osztálya népművelési csoportjának vezetője mondott, majd átadta a Munkácsy- emlékérmet Hézső Ferenc festőművésznek, a hódmezővásárhelyi művésztelep tagjának. Az idei Alföldi Tárlat alkalmával Koszta Rozália, Lipták Pál, Szalai Ferenc, Kiss Nagy András és Mihály Árpád képzőművészek 1000 —1000 forintos pénzjutalmat kaptak. A színvonalas tárlat megnyitóján mintegy százfőnyi közönség vett részt. Az első látogatók elismeréssel szóltak a fejlődő képzőművészetünket jól reprezentáló alkotásokról, melyek közül különösen az olajképek és a kisplasztikák emelkednek ki.