Békés Megyei Népújság, 1966. március (21. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-06 / 55. szám
Sass Ervin: Fekete szárnyak pillái éppen felcsapódtak arcán a mosoly Mona Lisáé a gyönyörűség torlódó létráin pirosló csodák ostromára kelt pillái éppen felcsapódtak s nem tudta, hogy a Földön él-e még vagy testében a végtelenség lüktet vagy a végtelenségben lüktet a teste pillái éppen felcsapódtak és szólt is varázsos dallamos nyelven s felelt rá álmodon az est pillái éppen felcsapódtak s nem tudta, hogy a Földön él-e még tűzzuhatag vérzuhatag kínzuhatag jajzuhatag arcán a mosoly már a halálé mosolya nem Mona Lisáé csókja már nem a szerelemé a tűzzuhatagé a vérzuhatagé a kinzuhatagé a jajzuhatagé fekete szárnyak tűnnek az égről elégedett fekete szárnyak pillái éppen felcsapódtak annak a mandulaszemű lánynak Molnár Antal: Fiiadéi fi Mihály: Két vers KESERŰ Magad-virágzó életed hűvös kagyló burkába zártad ... Virágoztál? Minek?! Ezüstkapcsú ámítás volt csupán minden napod az ívfényü hiábavalóságban ... Bolondját jártad. VIRÁG HELYETT Gorombán szóltam, Kedvesem ... E pár sort, halk szavak csupán, fogadd te mégis szívesen, mint hajnalt néma éjjelek... S ha száz vétkem lenne, se várd, se várd, hogy százszor kérjelek. E dalt hozom virág helyett. Csillageső hull az égen, mint szádról-hulló felelet. 1966. Két közéleti dráma bemutatója Budapesten Portré I elentóé visszhangot ki" váltó, izgalmas politikai színművek premierjét x tartották meg Budapesten. A Nemzeti Színház együttese szuggesztív előadásban vitte színre Peter Weiss világhírű színművét, a Marat halálát, majd nem sokkal később a Thália Színház társulata állította színpadira Rolf Hochhuth nem kisebb érdeklődéssel várt A helytartó című drámáját. Mindkét bemutatót a művek közéleti pátosza, erőteljes világnézeti mondanivalója avatta az idei színházi évad kiemelkedő eseményeivé. Peter Weiss, a Hitler-fa- sizrnus elől fiatal korában Svájcba, majd Svédországba emigrált német író későn kezdte meg szépirodalmi munkásságát. Mindössze hat esztendeje dolgozik az írói pályán. 1964-ben írta meg Marat, a kiváló' francia forradalmár meggyilkolásáról szóló darabját, amelyet azóta is változatlan sikerrel adnak elő a világ legkülönbözőbb színpadain. Külön érdekességet ad a műnek, hogy Peter Weiss a oharentomi tébolydában, a betegek által játszatja el Marat meggyilkolását. Színpadot létesít a színpadon, méghozzá úgy, hogy az elmegyógyintézet egyik betege, de Sade rendezi a darabot, s ő annak egyik főszereplője is. Marat és de Sade vitája és az el- megy’ógyintézeti keretjáték ad alkalmat azután az írónak arra, hogy a két főszereplő viadalában megütköz- tesse és megmérje a történelem igazságait, hogy a jövő szempontjából állást foglaljon eszme és megvalósulás konfliktusában — a haladó eszmék jobb megvalósítása érdekében. K* erkölcsi magatai-tás- beli pólus csap össze de Sade és Marat párharcában: az individualizmus és a társadaloméijító léLkiis- meret, a közöny és a cselekvő forradalmasáig nagy ösz- sziecsapásán ak vagyunk tanúi. S emögött azután a forradalmi igazság és a polgári valóság összemérésén, a kolleíktív szabadság és az egyéni érdek, a közösségi erkölcs és az osztályillúziók párbaján alapul ez a dráma — szándék és eredmény történelmi szembesítésén. Nem a forradalomból akar kiábrándítani Peter Weiss, hanem a forradalom eredményeinek polgári eltorzításából — művészi célja az, hogy a távlaittalan megelégedés felelőtlenségére ébresszen, a közösségi lelkiismeret szavát szólaltassa meg, a tömegek ügyére emlékeztessen. S egy nagy tablóban kívánja elidegeníteni nézőit a polgári társadalom állóvízszerű tespedéséből, gon- dolattalam felszínességétől, látszaterkölcsétől, jelszavakkal leplezett hatalmaskodásaitól, a’ szabadságjogok talmi illúzióitól. jVf agy tetemrehívás voltaképp ez a dráma: a burzsoáziát hívja tetemre az író, amiért elsikkasztotta, meggyalázta, tönkretette a forradalmat. A két főhős egyre feszültebb szópárbajában s az elmegyógyintézeti közjáték kíséretében sorra leleplezi, mintegy belülről átvilágítja a polgárság osztályelőítéleteit, konvencióit és téveszméit, egyáltalán: hamis tudatát — szemben Marat egykori tanainak ma is változatlanul érvényes igazságtartalmaival, demokratizmusa töretlen életerejével. Akadtak kritikusok, akik az elmegyógyintézet közegét a forradalomból való kiábrándulás jelének tartották. Ellenkezőleg: az elmegyógyintézet színhelye, légköre, egész miliője annak a tiltakozásnak szerves része, amellyel Peter Weiss a burzsoázia „egészségesnek” ítélt, voltaképp azonban megalkuvó, eszménytelen tái'sadalmával szembefordul. Nem a forradalom, hanem a forradalom ellenségei felett mondott ironikus ítéletet az elmegyógyintézet: a polgári rend megannyi épnek és normálisnak minősített szokásával, gondolati elemével és érzelmi mozzanatával szegezi szembe a dráma írója a oharentoni tébolydát, lázadás, a gondolati szuve-. tasson. S Hochhuth drámá- renitás, az' erkölcsi megúj- jának főhőse a mű végén hodás szelleme él. eljut odáig is, hogy a nagy A nagy gondolati költe- emberi ideálok védelméhez mények, a Faust, Az nem elég a megalázottakkal ember tragédiája „család- és megszomorítottakkal vajából” való Peter Weiss ló szolidaritás, hanem fel *• drámája, s mint azoknak, kell lépni, küzdeni, cselein ű vészi szuggesztivitását kedni kell, ha szükséges, szintén az adja meg, hogy erőszakkal is, a humánum az emberi haladás céljaira, üldözőinék megfékezésére, végső érteiméi-e kérdez mé- A dráma a párbeszédek oe oltott magasrendű publicisztika művészi eszközeivel visszhangozza, hogy az emberi igazság védelme minden „józan meggomdolyen és felelősen, a társadalmi változások értékét' latolgatja, a jövő távlatait faggatja — de mindezt már a szocializmus és az imperialista polgári világ történelmi dilemmájának, a legmaibb valóságának alapján. 1789 és 1808, a forradalom és a napóleoni rend társadalmát rímeltetS művében össze az író, de csak látszólag: drámája szereplődnek mondatai, vívódása, dialógusainak pergőtüze mögött ott feszül és filozófiai általánosítást nyer több fontos jelenség, amit az emberiség 1917 óta megélt. Megvilágosodik sok minden századunk alapvető ellentmondásaiból, és az azokat feloldó egyetlen lehetőség — a néptömegek változtató szenvedélye. A kirobbanó energiájú történelmi, filozófiai színjáték végén fáradtan, fél zaklatottan távozó nézőt Marat közel kétszáz esztendős, mégis időszerű melynek „bolondjaiban” a igéi kísérik el: „A mozdulatlan szemlélődés helyett én közbeavatkozom és bizonyos dolgokról kimondom, hogy hamisak dolgozom azért, hogy ezek is megváltozzanak és jobbak legyenek.” Sok tekintetben hasonló problematikát dolgoz fel Rolf Hochhuth, a fiatal nyugatnémet drámaíró műve is. A helytartó ■ ugyancsak a társadalmi cselekvés, illetve az attól tartózz kodás konfliktusát, a lelki- ismereti felelősség s vele szemben a megalkuvás tényezőit ütközteti meg a színpadon. H oehhuth, akinek ez a dráma első színpadi műve, XIX. Pius pápa alakját viszi színpadra a második világiháború német megszá Hasának viszonyai közepette. A színjáték történelmi alapja az, hogy 1944 nyarán a pápa egy- erélyes tiltakozással, a konkordátum felmondásával való fenyegetéssel legalább a magyar zsidók deportálását megakad ályozihatta volna. S ezt XII. Pius óvatosságból, az egyház hatalmi érdekeinek hamis védelmétől vezettetve elmulasztotta. Nem tiltakozott, mert úgy vélte, hogy „Hitler és a nácizmus alkalmas eszköz a kommunista ideológia nyugati előretörése ellen”. Alakjával Hochhuth egy fiatal .papot, a valláserkölcs törvényeiben ' szenvedélyesen hívő jezsuita pátert állít szembe, s ez a kontraszt és polémia az írónak számos alkalmat nyújt arra, hogy az erkölcsi felelősség kikerülhetetiensé- gére, korunk humanizmusának a gyakorlati társadalmi tettekkel való azonosságára újra meg újra rámulásnál” élőbbrevaló, hogy korunk nagy világnézeti, politikai küzdelmeiben nem maradhat pozitív állásfoglalás nélkül erkölcsös az. ember, hogy ebben a harcban ma már a szavakkal es nyilatkozatokkal történő megelégedés egyértelmű a képmutatássail, a megalkuvó jellemtelenséggel. A döntő világnézeti, morális kérdésekben való hallgatás, a semlegesség, a bele nem avatkozás elve cinkosságok a bűnösökkel való szövetséget jelent — hirdeti nagy indulattal, dialógusai szellemi tüzével Hochhuth drámája. A kárcsak a Marat halála, A helytartó is tai - sadalmi mementój ával, a választás és a helytállás, t; felelősség és a cselekvés morális szükségszerűségi- nek hii’detésével hat. Annál örvendetesebb ez, mert általuk a nyugati polgm i értelmiség javának erőteljes világnézeti és erkölcsi esziinélődéséről érkezett biztató üzenet. Fenyő István Tóth Endre: Asszonyok Honnan veszitek az erőt, törékeny, gyönge nők, fáradhatatlan asszonyok? Honnan veszitek az erőt, s honnan a türelmet, hogy nem csüggeszt el se rossz férj, se gyermek s a vége-nincsen sok dolog? Honnan veszitek az erőt, ti szorgos, fürge nők? Rohantok hajnalban, korán, vár a munka száz csarnoka: a föld, a gyár, az iroda, a műhely, vagy az iskola, hol áldott kezetek nyomán átalakul a nyersanyag s a sziklából is víz fakad. Honnan veszitek az erőt, asszonyok, gyönge nők? Mennyit dolgoztok, hogy az otthon tisztán és derűsen ragyogjon s benne a férj, a család jól érezhesse magát. Asszonyok, gyönge nők, mikor észre sem veszitek — otthon, az utcán, a munkában vagy mikor megálltok sóváran egy pazar kirakat előtt —, hányszor elnézlek titeket és olyankor gondolatban minden férfi nevében meghajtok előttetek.
