Békés Megyei Népújság, 1966. február (21. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-13 / 37. szám
Szántó Gábor: Fényes üveg alatt nyolclukú furulya, minden kilenc esztendőben akad, aki (újjá. Derekán tulipán, bimbót hajt, virágzik minden kilenc esztendőben bíborban pompázik. Karcsú orgonaág lett a két karjából, rezgő jegenyesor lett a derekából, őszülő hajából madárpihc. Visszaröppent labda a szíve. Barnahátú szalag, néger lemez őrzi. az őrséget hangjegysorok megkettőzik, de életre kelnek jó zongorák, s kiszabadítják mozdulatát. Int a szeme és érzékeny bogár-ideg. rezdülnek. mozdulnak, élnek a hangszerek. Összegyűjtött kincsét szélbe szórja, mind virág lesz az virradóra. Derekán tulipán, bimbót hajt, virágzik minden kilenc esztendőben bíborban pompázik. Fényes üveg alatt nyolclukú furulya, minden kilenc esztendőben akad, aki fújja. Moldvay Győző: Katonaemlék, leányalakkal Kandi fák, kíváncsi fellegek leskelték pároskörte melledet, mikor kelmébe vontad lomboknak hűvös menhelyén, istenhozzádol intve még a lábhoz simuló haboknak. Majd elindultunk, lágy tagokkal, láncszemként fonódva össze a fürdőtelep bódéi felé, hol ponty és komoly harcsa sült síró tepsikbe göndörödve. Centiztük, méricskéltük, jaj melyik a méltóbb, ízesebb falat, végül bélés cipónk mellé " villára ponty akadt. Nem rőfnyi, hájjal hencegő, inkább oly tisztes, közepes, amit elbír a zsold, a zseb, ha gazdája csak — tizedes. Wirth Lajos: QV ,dJ y OL VASÓNAPL ÓMBÓL Jiirij Nagibin: Pavlik Jurij Nagibint a ma élő szovjet novellisták legjobbjai között tartják számon. Magyar nyelven megjelent művei is nagy sikert arattak. Pavlik című elbeszélése egy fiatal tiszt katonaéletét és hősies halálát meséli el közvetlen egyszerűséggel és mélységes szeretettel. Pavlik mindössze 23 éves fiatalember, amikor a diploma megvédése előtt otthagyja a főiskolát és önként jelentkezik a frontra. Félelem nincs benne, szellemileg, fizikailag jól felkészült az életre, az iskolában mindent megtanult, amit lehetett — s korán elözvegyült édesanyja, mindent megtett, hogy egyetlen fiát igazi férfivá nevelje. A túlzott anyai szeretet, s anyai gondoskodás tette határozatlanná. Szeretne komoly, határozott férfivá válni, de mindenkinek csak Pavlik. Pav- likocska marad. A tűzvo- nalba kéri magát, de cikkeket kell írnia német nyelven, német katonáknak. De amikor megérti feladatának fontosságát, mindent megtesz, hogy a legjobban oldja meg. Minden cselekedete valahogy balul üt ki. Pavlik. nehezen érti meg, hogy az emberek ..sokkal rosszabbak, sokkal jobbak, és sokkal bonyolultabbak". mint o képzeli.' Bár a háború ha- tározottabbá, önállóbbá teszi Pavlikot, de egészen hősi haláláig megmarad álmodozó, jóságos jellemnek, aki mégis gondolkodás nélkül áldozza életét, hogy mindaz, amire ő vágyott, abban embertársainak osztályrésze legyen. Nem a cselekmény teszi érdekfeszítővé ezt a kisregényt, parányi epizód-mozaikokból rakja össze az író ezt a hallatlanul finom és izgalmas lélekrajzot. amelyben a főhős egész énje feltárul az olvasó előtt. Erőteljes a háttér is: teljes drámaiságával varázsolja elénk a háború minden borzalmát, de jellem- l’ormáló erejét is. A könyv kompozíciója az elmúlt évek egyik legjobb szovjet filmjére, a „Ballada a ka- tpnáról”-ra emlékezetet. M. D. Az eső cseppjei gyors egymásutánban futnak végig a nagy táblaüvegen: a táj ködbe vész. A félhomályos szobában fel-fel- villan a cigaretta fénye. Egy-egy mély szívás után csillogóvá teszi a köves gyűrűt a férfi ujján. — Hogy kezdjem? Mit mondjak? De szeretnék egy órával idősebb lenni! — kergetik egymást a gondolatok a férfi agyában. Tekintete az ablakról az asztalra téved, szíve hevesebben ver, és úgy érzi, alig kap levegőt. Virág. Szép csokor frissen vágott szegfű. Huszonöt szál. Gyönyörűek. De nem itt. Nem ebben a szobában, s nem ebben a fásult, fájdalmas légkörben. Alatta csomag, szalaggal átkötve. A cigaretta csonkig égett, már nem ife parázslik, de még mindig szívja. Az asszony a kályha mellett ül, háttal az ablaknak, könyv van a kezében. Ügy tesz, mintha olvasna. Időnként fordít egy lapot. Néha egyszerre kettőt, oly mindegy. Szeretne hátranézni, de nem mer. Rossz szögben ül, pillantást nem vethet az ablakra, s a férfira sem, mert ahhoz meg kellene fordulnia. Mozdulni meg nem akar. Várja, hogy végigégjen a cigaretta, már nem sokáig tarthat — gon-' dolja. A könyvről a könyvespolcra kalandozik a tekintete. Rengeteg könyv rendetlen sorokban. A legfelső polcon porceiánnip- pek sorakoznak katonásan. A férfi az asztalhoz lép. Szólásra nyitja a száját, de az utolsó pillanatban nyel egyet. Üjább cigarettára gyújt. A gyufa sercen, a cigaretta égni kezd. Talán így könnyebb lesz, gondolja. Lassan odamegy az asz- szonyhoz. s vállára teszi a kezét. Az megrezzen, és csendesen mondja: — Ügy hallgatunk, mintha legalábbis fizetnének érte bennünket. — Igen. Pedig biztosan van mondanivalónk egymásnak — feleli a férfi erőszakolt nyugalommal. — Vagy nincs? — Van — mondja az asz- szony. — Hisz eddig is volt. s éppen most ne volna, a házassági évfordulónkon? — Házassági évforduló... A hetedik .— mondja inkább magának, mint a feleségének. A férfi sétál a szobában. Hol a televízió, a rádió gombjait piszkálja, hol a függönyt húzza széjjel, és bámulja a ködös tájat. Beletúr hosszú, hullámos hajába, és lépteit szaporázza. Majd megáll. Egyik könyökével a televízió tetejére, a másikkal a könyvállványra támaszkodik. Lassú, mély lélegzetet vesz, s beszélni kezd. Nehezen rakja egymás mellé a szavakat. Pedig magában már százszor, ezerszer is elismételte, hogy mit fog mondani. Éveit óta készül erre a pillanatra. Voltaképpen maga sem tudja, mit mond. Szemét lehunyja, így könnyebben megy a beszéd. Szava olyan furcsán hangzik, mintha nem is a sajátja volna. Idegen a kiejtés, idegen a hangsúly. — Olyanról vallók, amiről eddig nem beszéltünk... — Az asszony tágra nyílt szemmel figyel. Halántéka lüktet. Már régóta várt valamit, valami retteneteset, de nem most, a házassági évfordulón. A férfi monoton hangon beszél. — ... Ne haragudj, én téged mindig becsültelek, de soha nem szerettelek. S ezt érezned kellett. Hét év ótő egymás mellett, de egy percig sem voltunk együtt. Szenvedünk, vergődünk mindketten. Mondd, érdemes? Ha jön a születésnap, hozzuk az ajándékot. Ha névnap van, hozzuk az ajándékot, ha közeledik a karácsony, vásároljuk az ajándékot, pár éve nem teszünk egyebet, mint hónunk alatt cipeljük az ajándékot. És azt gondoljuk, nagyón jók vagyunk egymáshoz. Így utáltam meg a virágot és a szalaggal átkötött dobozokat. Irtózöm, ha ilyet látok. Pedig valamikor nagyon szerettem mindkettőt. — De én szeretlek! — jajdul fel az asszony. — Szerettelek régen és szeretlek most is. Ne beszélj az én nevemben, te csak a te érzéseidről nyilatkozz. Ne használd a többes számot... Volna szíved itthagyni, amikor. mindenünk megvan? Ragyogóan berendezett lakás, autó és minden, ami egy jó házassághoz kell. ; — Minden? — Inkább önmagától kérdi. — Tudom, neked ez mindent jelent. Én azonban nem szeretlek, értsd meg, és hiába mondod, te sem engem. Eddig olyan jól megvoltunk, és kényelmesnek találod ezt a helyzetet. Van mindenünk, polgári kényelem, és ezt nem akarod feladni. — He, ne folytasd — ugrik fel az asszony —, nem tudom hallgatni tovább. Idegileg máris beteg vagyok, s mi lesz velem, ha itthagysz? Mihez kezdjek egyedül? S mi lesz ezzel a sok mindennel, amit közösen szereztünk^ Hét éven át kuporgattuk, most eresz- szünk mindent a szélnek? Nem! Ezt nem teheted. Becsületből is ki kell tartanod mellettem. , Tönkreteszei teljesen — elcsukló hangon visszaroskad a székre. — Csak őszinte vagyok hozzád, igazából akkor tennélek lünkre, ha tovább hazudnék, ha továbbra is képmutató lennék. S ekkor nemcsak téged, hanem magamat is tönkretenném. S téged az megnyugtatna, ha mindketten tovább szenvednénk? Hazudtunk egymásnak. Néha nem mertünk egymás szemébe nézni, de azért csak maradtunk együtt, mert így kényelmesebb volt. — Mit szólnak az emberek? — Az asszony feleletet sem várva tovább folytatja: — Vállalod, hogy mindenki rólunk beszél? Neked az jó lesz, ha ferde szemmel néznek ránk? — Azért, mert elválunk? — néz a férfi az asszonyra kérdően. — Kinek mi köze hozzá, hogy mi mit teszünk? Ez csupán ránk tar tozik. Engem nem érdekel, hogy ki mit mond. Az én sorsomat elsősorban én irányítom és nem mások. Az asszony zokog. Könnyei folynak, már nem is törli le őket. A férfi síró embereket sohasem szeretett látni. A könnyek mindig a szívéig hatoltak. Nem folytatja tovább. Az asztalról fölveszi a csomagot, s szó nélkül adja az asszonynak. Az nézi, forgatja, aztán feloldja a szalagot, és lassan bontogatni kezdi a selyempapirost. A férfi ismét cigarettára .gyújt. Ég minden kezdődik elölről. Hunyadi István: Jól vagyokl Itt semmi új. Nyugodt légy és csak írj. A lényeges nem én vagyok. A hajnalok mezítláb tapogatnak az ágyamig. Ö, szürke hajnalok, nincs kibúvó, hogy rám ne leljenek így, zajtalan. A hajszál-egy napok járó-kelők, arcomba lesnek, tétováznak s valami gyújt szemükben, úgy tűnik bizony, de tévedhettem is, egyébként itt semmi újság. Élek, mozgok, vagyok. Kétségeim? Tudod jól, minek írnám, a gyerekek ... mondjam? Akármi jön már nem csodálkozom. Mindegy. Csalódtam. Felvillanyoz egy-két apróbb öröm. talán mozi vagy jó könyv, egy barátnő, szép terveimből többre nem futott. Ki eltévedt a tájban, öreg este, boldog, ha fényt lát, lámpást, ablakot, elérhetők Te dolgozz és nyugodt légy. Pár éjszakán nehéz volt. Van enyhe altatóm! Az írás gyönyörét, e furcsa seblázt nem ismerem. De látok lábnyomot amelybe ketten lépünk. Valameddig ez biztat is, egyszer továbbjutok. Amíg valónak hinnéd ezt a pontot erős leszek és meg sem inghatok. Ha fogyna levegőm, kihagyna szívverésem, rie félj, csak pillanat, talán kifogy kegyetlen kaptatónk. Biztos megérem. Dolgozz tovább. Üjság nincs. Jól vagyok! é ■ % > H í,', p I itfl - fj: Jé - .......>*' F ülöp Erzsébet Tunya boglyákkal
