Békés Megyei Népújság, 1966. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-30 / 25. szám
Kovács György: m Különös dolgai vannak az életnek nagyon. Tesszük mindennapos tennivalóinkat; — mindennapos örömeink, mindennapos bánataink vannak; — csók után, avagy csók elől utunk — s közben egyre tapasztaltabb, egyre tu- dósabb fénnyel csillanóvá érlelődnek szemeink. Ám, rendszerint éppen midőn legnőiesebbnek hisszük már magunkat, valami furcsaság esik meg velünk, és okos szemeink gyermoki- íiadtan csodálkoznak tanácstalanságukban. Meg- rörténik olykor, hogy bána- iot okozunk, holott éppen az öröm fényeit szerettük volna egy arcon felcsillan- rani. Megtörténik olykor, hogy megrabolunk valakit, holott éppen megajándékozni szerettük volna. Különös dolgai vannak az életnek nagyon™ Napok óta nem tudott mit kezdeni magával Nyerő Géza, És egyedülségében leányokra gondolt, ahogy valamiféleképpen mi, férfiak mindig leányokra gondolunk egyed ülségünkben. Pontatlan a meghatározás. Nem leányokra gondolt Nyerő Géza, hanem esupán egyre. Lénára gondolt, akinek vad hiányát érezte napok óta, és akivel csak holnap találkozhat, ha ugyan a szombat délutáni vonatok valamelyike haza- dücögteti menyasszonyát De mert bőséggel lehetett gondja a vidékre helyezett üzemrészben a betanítandó új munkásnőkkél: aligha lesz kedve mozgalmas szombat estére. Maradna a vasárnap. Ám vasárnap üli névnapját Annus néni, azon mindenképpen ott kell lenniük. Az ünnepelttel tölthetik az egész vasárnapot Az egész vasárnapot? — Lónácska hétfőin hajnalban utazik; korán kell feküdnie. Aztán egy új hét a vasárnap ígéreteivel; — a vasárnapéval, amelyet majdcsak megmér géz újfent valami. Legalább a színház volna. De ebben az évadzáró operettben semmi dolga nem akadt No, igazán megvan nélküle. Csakhogy altkor mit csináljon? Betért a „Tháüa” eszr presszóba, lesni a szerencsét: hátha valamelyik jó embere betéved. És valóban: még kavargatta kávéja alján a cukrokat, midőn meiléhuppant Sármány Jóska, ki díszlettervező a színháznál és Gézának legjobb jóbarátja. Még jószerével le sem ült, máris mondta a magáét: — Gézám, hallottad, hogy mégiscsak lesz belőlünk valami? — Mi lesz belőlünk, te? Mát nem... — Már úgy velünk, hogy a színházzal. Tudod, amiről szó volt, hogy átépítik. Reggel már jött is egy fej, valami mérnök, aki a pincétől a padlásig mindent megnézett magának. Én már csak délután találkoztam vele, akkor a padlásnál tartottak. Nohát ott annyi lom van, hogy ha azt valami tűzoltó meglátná, menten frászt kapna. Tán még Krecsányiék idejéből is maradt ott mindenféle holmi. Most oda készülök, mert sejtek használható dolgokat is, viszont Guszti bácsi kiadta az ukázt, hogy holnap reggel a műszakiak mindent hordjanak a MÉH-nek, mivelhogy ő nem akarja becsukatni magát. (Iszol még egy kávét? — Két duplát, Pali bácsi.) én most odakészülök. csak egy zseblámpát hajkurásztam; — villany az persze, nincs ott. Tudod mit? Gyere velem. Hátha ketten ügyesebbek leszünk. — Szamár vagy. Belefulladunk a porba és úgysem találunk semmit. — Odaadom az egyik köpenyem. És majd lezuhanyozunk. * Vannak altok, amelyek a titkok titkát őrzik képzeletünkben. Gyermekkorunk kincskereső ösztönei mozgolódnak láttukon, régi Olvasmányok emléke ködük, de különös módon eszünkbe sem jut lenyomni kilincsüket. Géza is gyakran állt szemben a hajdani zöld festését már- már féledő vas padlásajtóval, hiszen pontosan az ahhoz vezető lépcsősor tövében van öltözőjének ajtaja. Ki tudja, hányszor látta már, de azt a tizenkét lépcsőfokot nem mászta meg soha. Majdnem minden alkalommal Wells „Varázs- bolt”-jának hangulatát érezte, s mindig az első emeleti pihenőn felejtett el mindent: a padlása j tőt. amely talán kincseket zár el; az elbeszélést, amely különös borzongást okozott, akárhányszor olvasta; a kutatóhajlamokat, amelyek gyermekkorától kísértik. Az első emeleti pihenőn várták meg barátai rendszerint. Most habozón állt a tizenkettedik lépcsőfokon; várta, hogy Jósika kinyissa az ajtót. —f Ne félj, kispajtás, csak nyugodtan, hisz a bőregerek (van belőlük elég) jobban tartanait tőled, mint te őtőlük... Jósikának vannak ilyen szavai. A tyúkot is következetesen „tík”-nak mondja; — lám, most meg a denevért. Valahonnan Somogy orszá gból került a főiskolára annak idején, és ízes beszédéről Pesten sem tudott leszokni. Ám örökös rettegésben élt, hogy „kinevetik bugrisságáért”, amit elkerülendő, gyakran élt jasszos kiszólásokkal. így született eme tipikusan Sár- mányjóska-mondat is: „Nézzétek srácok, milyen báró tik”™ A zseblámpa fényében poros gerendák tompán fénylő lapjai szabdalták fantasztikus mértani idomokká a tömör sötétséget. Géza arra gondolt, hogy nyugtalan éjszakákon, kiváltképpen nehéz szerepekkel való viaskodás után gyakran menekült, bújkált ilyen bonyolult tetőszerkezet labirintusában. Vajon honnan hozzuk magunkkal az ilyen álmok magját?... Jóska egy papírmasé sisakot talált, amely régen megfulladt a porban, s azelőtt is már huzamosan sirathatta hajdani aranyozását. Még azelőtt ókori hadvezért alakító színész pompázott benne. Most Jóska próbálgatta; — igazgatta, tüsszögött. Aztán botladoztak mindenféle hasznavehetetlen kaeat között, s megállapították: soha, semmilyen társulat nem engedhette meg magának, hogy valamire is használható kellékeket a padlásra lökjön. Aztán szinte egyszerre torpantak meg egy hatalmas, díszes tölcsér előtt. — Hát ez miféle tengeri herkentyű? — Noé gramofonjának nézem. Abban a dobozban meg a hoztóvaló lemezek vannak talán NélZÜk Cfrpk meg közelebbről, hátha valami érdekes. Valóban: a színehagyott, por-rágta bársonyburkolat csüggedező rojtjai között régi gramofonlemezek hallgattak, ki tudja, mióta. Por fedte azokat is; finom por, amely leheletüktől felhőbe emelkedett. Jóska ráfújt az egyikre, s igyekezett a feliratot kibe- tűzni. — Niesak, milyen egzotikus hangzású cím: „Tango milonga”... — Micsoda? Hogy mon- tad? — No, mit ordítsz? Mondom: Tango milonga. Legalábbis így van írva. Frász tudja, hogy kell kimondani. Kis csend után Géza: — Te Jóskám, én ezt okvetlenül elviszem. Nagy szükségem van rá. Segítsz? — Jópofa .vágj'. Én találom, de néked van rá okvetlenül szükséged. Nem mondom... — Nekem csak holnapután kell, ha egyáltalán meg tudjuk szólaltatni. De strandra, mert most jut eszembe, hogy nem működik a zuhany... Hevertek a forró homokon féléber-bágyadtan, amely állapotban minden távoli is igen közel tud az emberhez férkőzni. Darab- ideig hallgattak, de mind- kettejük gondolatai a furcsa, régi hangszerszámot tapogattál:. Éppen ezért Géza úgy kezdett beszélni, mintha valamely nemrég félbehagyott társalgást folytatna. — Lénának minden rokona közül csupán nagyanyja és annak nővére, Annus néni él. Holnap Anna-nap lesz. Arra kell nekem ez a lemez. Névnapi ajándéknak. — Nem vagy normáüs. Vennél bármit; — virágot, ha másra nem telik a fantáziádból, de egy özönvíz előtti lemezt?... Kedden lesz fizu, adok én addig, ha az a baj... — Nem, nem, nincs szükségem pénzre. És a fantáziám is elég jól működik... éppen azért próbálkoznak az ötleteim ezzel a lemezzel. Mert nézd csak... És mesélni kezdett Annus néniről, annak fiatalkori szerelméről, amely szerelem miat^ a hajdan hínagyon komolyan kell akkor. Aztán azt csinálsz vele, amit akarsz. — Csak tréfáltam, no. De tényleg nem rossz: modern lakásba feltétlenül kell egy lölcséres gramofon. Mert másképp nem érvényes. Hát fogjad. A dobozt tedd csak a tölcsérbe. De ne ott fogd, te hólyag, mert letörik. No... Aztán porszívózták a „herkenytűt”, majd törölgették a lemezeket. Közben Jóskd sziporkázott, ám barátja nem sok figyelemben részesítette a legújabb „abszolút” vicceket. És végül akadozva, de viszonylag tisztán felcsendült a „Kék-Duna-keringő” kristályosán csillogó, fénylő dallama. És közben rájuk- reggeledett. — No végre. Most már meghallgathatod a kimondhatatlan nevű és bizonyára kimondhatatlan szép tangódat is. ■— Azt az egyet nem. Az tabú. Majd hétfőn meghallgathatod, ha kedved tartja. Ma nem. — Jó, jó. Nem érdekelnek túlságosan az ilyen régi lemezek. Csak aZt nem tudom, hogy tulajdonképpen mi az istencsudájának pisz- tergáltuk egész éjjel ezt a por-bombát, ha nem ezért a hülye lemezért? Nem értelek. De nem baj. Nem is akarlak érteni. De hajlandó vagyok veled kimenni a Gaburek Károly rajzares-szép nő azóta nem gondolt más férfira. Színész volt az illető, s nem a legjobb hírű, polgármeggondolásból egyenesen „romlott”. Hiába szállták meg szelíd hangulatok: nem volt apelláta; — Annuskának megtiltották, hogj' „ér in t- ke zz ék azzal az úr- t a l”. S hogy feledje Ákost, olyan helyekre is elvitték szülei, amely helyeken más férfiakkal találkozhatott, s amely helyekre a józan tanár-família nemigen látogatott volna máskülönben, ily meggondolásból kerítettek meghívót a megyebálra, ahoí is aztán Annuska végleg eljegyezte magát azzal a gondolattal, hogy Ákosé lesz vagy senkié. Mert Ákos is „jelen volt” a városka egyik legjelentősebb társadalmi eseményén; — kieszközölték a meghívását a szépnem befolyásos képviselői (akik nem is teljesen titokban kitüntették érdeklődésükkel a nem mindennapi külsejű „komédiást”). És hát természetes és teljességgel érthető, hogy mindj- két számító tábor (a tanár- család és a regényes hajlamú hölgykoszorú) reményei halomra dőltek abban a pillanatban, amikor a két szerelmes megérezte egymás közelségét. S abban a szertartásos légkörben, amely a hasonló rendezvényeken uralkodott, egyik fél sem (sem a számító hölgyek, sem a számító polgár-család nem) akadályozhatta meg feltűnés keltésének veszélye nélkül, hogy ők ketten csakis egymást lássák azon az éjszakán. Mindketten jól tudták, hogy az a báli éj az utolsó alkalom, a valóban, a borzalmasan legeslegutolsó, s ennek megfelelően kirekesztőlegesen egymással törődtek, dacosan vállalva a feltűnés lehető következményeit. Vagy mintha ők maguk keresték volna elszántan: mintegy valamely sosem létezett s nem is létezhető „felsőbbrendű jó- ság”-hoz fellebbezve az örökös magány miatt, amelyre — érzésük szerint és miatt —> ítéltettek. Szinte ők keresték a feltűnést; — avagy csak a sorsuk hajtotta bele őket, a pillanat, az az egy pillanat, amely *már a következőben „feledhetetlen emlék”-ké merevül? Úgy történt, hogy tangót kezdett játszani a fővárosból „külön ez alkalomra” szerződtetett zenekar, és attól egymás után ültek le a párok, hisz akkor még csak otthon próbálgatták az új tánc szokatlanul andalító, vérlázító, egymás- hoz-kényszerítő taktusait. Sem Annuska, sem Ákos nem látszott tudomásul venni, hogy egyedül táncolnak már a parkett közepén; — körülöttük elmerült minden-------arra riadtak c sak vissza a valóságba, hogy a szám végén mindenki (majdnem mindenki) tapsolt, egy-egy éljent is rikkantottak, ami módfelett szokatlanul hatott abban a környezetben. Azután már nem volt semmi. Az után a tánc után nagyon hűvös, nagyon rideg nagyon-nagyon szomorú dolgok következhettek csupán. Reményi Ákos színművész a szüleihez kísérte An- nuskát. A mindig-szigorú, mogorvaságba merevedett tanár szemüvege, amely máskor csontighatóan villogott, reménytelen akart-szigorú- sággal lődözte megvetőnek szánt villámait. Hangja, amelytől nemcsak diákjai rezzentek meg, most, midőn kimondta első szavát egy metszőnek szánt mondatnak: „Uram...”; hangja szinte hallható csörömpöléssel hullott valami szakadék mélyébe (amely szakadék közte és a szerelmesek közt tátongott abban a pillanatban, s amely szakadékot sem tanáros szigorúsággal, sem szülői tekintéllyel nem lehetett áthidalni). Ákos csak legyintett, szomorúan, hogy „Minek, minek ez az egész...?” — aztán meghajolt és elment szó nélkül. A bálból is elment; a városból is elment. Annuska Annus néni korában sem hallott többé róla. Az a tangó, amire táncoltak akkor, az a tangó (megírta a helyi újság báü tudósításában) a Tango milonga volt----------— Ezért kell nékem ez a poros lemez, ez a furcsa tölcséres gramofon. Mert Annus néni akárhányszor elemlegeti, hogy szép minden, jó minden manapság, de a táncdalok az ő idejében sokkal-sokkal szebbek voltak. Kiváltképp a Tango milonga. Ha még egyszer, csak egyetlenegyszer hallhatná... Hát hallhatja most. Hihetetlen véletlen, hogy rátaláltam, hát elviszem. Hadd örüljön névnapján, hadd álmodja vissza magát abba a hajdani megyebálba. Hadd legyen — ha néhány percre is — megint tizenkilenc éve^. Azt hiszem, nagy örömet szerzek véle... Hallgattak. Aztán Sármány Jóska ezt mondta: — Ha nem volnék sokkal tapasztaltabb, azt mondanám; akármit csinálj azzal a vacakkal, csak Annus nénihez ne vidd. Ám mégsem mondom. Vidd csak el, vidd azt a herkentyűt. Hátha neked lesz igazad. Hátha mégis örülni fog Annus nénid a Tango mi- longanak. Hátha... Géza kis riadalommal hallgatta barátja szavait. Aztán megvidult. „Ej, mit. Jóska mindig tréfál.” És elment, hogy időben kiérjen az állomásra, Lónácska elé. Jóska szavaira (— De aztán elmondd, miképp fogadta Annus nénid a Tangót...) csak futólag, sietté- ben válaszolt: — Jó. Hétfőn délelőtt egy vendéglőben találta meg barátját Sármány Jóska Géza előtt erősen megfogyatkozott tartalmú boros- üveg árulkodott gazdája hangulatáról; harsányan árulkodott, hisz Géza nemigen kedvelte a bort, kiváltképp nem ilyen borozásra kevéssé alkalmas időpontban. — Na, mi lett a névnapi lemezeddel? Géza száját furcsa, keserű mosoly merevítette meg. sőt fel is nevetett, szárazon, mint a köhögés. — Hát? — Hát... elvittem azt a pokolmasinériát. Elvittük még szombatom. Meglepetésnek szántuk, de persze Lónácska nem bírta el a titkot, s mire én odaértem tegnap, már tudott róla Annus néni. Bort is hozatott, kávét őröltek; úgy készült. hogy minden apró kis dolog kellemesen kons- telláljon, mikor a „Tango’ megszólal. És odázgatta. boldog sürgés-forgássá. egyre csak odázgatta a lemez meghallgatását. Mint ahogy szerelmesünk levelét magunk elől is rejtegetjük majd egy kedvezőbb. Csendes pillanatig. Míg végül... míg végül felhangzott a „Tango milonga”. Mit mondjak? — Hallottam rosszabb táncdalt is. Érzelmes, sőt pontosabban; érzelgős, mint a legtöbb ilyen táncdal. Van azért valami fénye a dallamnak. De már az első ütemeknél éreztem hogy baj lesz. A különleges szépség nem volt sehol. Gépiesen forgattam a kart, nem mertem felnézni. Éreztem, hogv Annus néni szemei meglelnek könnyel. Alig hallhatóan motyogta: „Hagvd csak fiacskám... hagvd csak... nem kell...” Később azt mondta: „Ez a Tan-m milonga... és mégsem ez. Hiába... majdnem ötver év...” Igazad volt. Gazdagabb lettem egy tapasztalattal megint. (Pincér! Még egy litert, viz nélkül.) — És Annus néni egy emlékkel szegényebb... Mikor megjött a bor. Jóska töltött mindkettejüknek, s elmélázott kissé, majd ezeket mondta: — Különös dolgai var nak az életnek nagyon Tesszük mindennapos tennivalóinkat; — mindennapos örömeink, mindennapos bánataink vannak; — csók után avagy csók elől futunk-------s közben eg'rr e tapasztaltabb, egyre tu- dósabb fénnyel csillanóvá érlelődnek szemeink. Ám rendszerint éppen midőn legbölcsebbnek hissz-; k már magunkat, valami furcsaság esik meg velünk, és okos szemeink gyermeki- riadtan csodálkoznak tanácstalanságukban. Megtörténik olykor, hogy bánatot okozunk, holott éppen az öröm fényeit szerettük volna egy arcon felcsillantani. Megtörténik olykor, hogy megrabolurk valakit, holott éppen me6- aiándékozni szerettük volna. *
