Békés Megyei Népújság, 1966. január (21. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-23 / 19. szám

•MMMMMMUttlNMIHMIHtM» KOR OS TAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET • Világirodalmi folyóira­• tünk januári száma gazdag. • színes és sokoldalú. A NAGYVILÁG • minden hónapban újabb • meglepetésekkel szolgál. • mert igen frissen követi a • világirodalom eseményeit — : nem csupán úgy, hogy be- | számol az új művekről s í az esetleges, körülöttük ki­bomló vitákról, hanem úgy, hogy minél előbb bemutat­ja az érintett művet vagy műveket is. A mostani számban Peter . Weiss nagy port felkavart I Auschwitz-drámájának rész­letei jelzik a folyóirat ezen törekvéseit. A vizsgálat egy jelentős író nemes monda­nivalójának sajátos formá­ban történő kifejtése. Weiss jóformán semmi mást nem tesz. mint a közelmúltban lezajlott frankfurti Ausch. witz-per anyagát viszi színpadra. A drámának tu­lajdonképpen nincs is cse­lekménye, de a látszólag hű­vös, szenvtelen, s mégis bal­ladái tömörségű szöveg fel- ; lázit, gondolkodásra késztet, • sőt állásfoglalásra is. Weiss 5 hasonló színpadtechnikát ; alkalmaz, mint Hochhut A • • helytartó-bon, vagy Kipp­• karát az Oppenhei mer-ügy ­• ben, de élesebben politizál • és egyértelműbben ítél, mint ! szerzőtársai. A modem ; színház egy igen érdekes, S intellekituális izgalmú lehe­• tősége, amit Weiss A vizs­• gálat-ban megvalósít. • • A szám másik „szenzóció­• ja” Mészöly Dezső tanulmá­• nya és fordításai Villon úgy­• nevezett tolvajnyelvű ver­• seiről, amelyek az iroda- j lomtörténészek között oly • sok vitát váltottak már ki, 5 de amelyeket magyarul • még nem volt módunk ol­Folyóiratszemle Fény és árnyék r, i i rí r i i S vasni. A Le Jargon et Jo­Balogh Ferenc felvetele • beiin ^ összefoglaló címet vi- * selő tizenegy balladából Mé­szöly fordításában most né­gyet ismerünk meg; ragyo­gó nyelvi bravúrral készült fordítások ezek. Már maga a cím-magyarítás is telita­lálat: Hadova és hamuka. Hogy egy folyóirat adott száma milyen színvonalú lesz, azt a szerkesztés elve­in túl a rendelkezésre álló anyag alapvetően befolyá­solja. Ügy látszik, a KORTARS januári számának összeállí­tásakor nem nagyon voltak jó, érdekes, színes anyagnak bővében. A számra egy meglehetősen szürke, köze­pes érdektelenség a jellem­ző. Sem verseiben, sem el­beszéléseiben nem találunk olyan művet, amely meg­gyorsítaná egy kicsit az ol­vasó irodalmi árverését, akár az elragadtatás, akár az ellentmondás okán. Dobozy Imre kisregénye, A hídon csak át kell men­ni, azt a sort folytatja, amelyet Cseres Tibor kez­dett a Hideg napok-kai; az úgynevezett „középhad” nemzedékének önvizsgálata ez a mű is a második vi­lágháborúban elfoglalt he­lyéről és szerepéről. Maga Dobozy A tizedes meg a többiek egyik-másik film- figurájában. már célzott en­nek a kisregénynek a hősei­re, egész problematikájára, s ott mindezek megvalósítá­sa jobban is sikerült. A hí­don csak át kell menni így egy kicsit A tizedes meg a többiek melléktermékének vagy kísérőjének tűnik. Bá­rány Tamás elbeszélése (Clarisse) is egy ismert té­ma-séma keretein belül mo­zog: osztályidegenek, sőt arisztokraták beilleszkedése, illetve be nem illeszkedése a népi demokráciába, avagy grófnőből is lehet csapos­lány, noha még szűz. Hidas Antal regényrész­lete Ficzek úr újabb ka­landjaival ismertet meg bennünket. Déry Tibor egy Pirandel- lóba és Kaffkába oltott hőst rajzol ki derűsen a Capric­cio (I. A lisztkukac) című kis írásában, élénk expresz- szionista színekkel. A szám legjobb elbeszélése Lázár Ervin Furcsa Kövek Géniá­nál című írása, amely a szülő—gyermek konfliktust nem új oldaláról világítja meg ugyan, de egy érdekes szituációban rendkívül sike­rült lélektani motiválással és erőteljes hangulatterem­tő képességgel hatol sokkal mélyebbre, mint általában e témakörben szokás. S még egy megjegyzés:'a Kortárs érdekes sorozatot indít e számban Szocialista örökségünk címmel, s ebben nem kevesebbre vállalko­zik, mint szocialista irodal­munk kialakulásának és máig tartó fejlődésének számbavételére. De éppen mert ilyen nagy igényű a szándék, sokkal helyesebb­nek tartanánk, ha ez a soro­zat nem a borító „fülén” és hátsó oldalán kapna helyet, hanem bent a lapban; bő­vebb, tágasabb kifejtést is lehetővé tevő, több és méltóbb helyet. Takács István Jevgenyij Dolmatovszkij: Igazság Igazság hány van? Egy vagy kettő? S ha egy van, akkor melyik az. amely nem elnézó-felejtő, hanem könyörtelen-igaz? Nos azt, hogy két igazság volna, én még ostyában sem veszem be — ám vállalt igazságomra a testem-lelkem felteszem. Lenintől kaptuk ezt az egyet. 'S az ínség iskoláin át október szabta sorsunk ez lett: fekete liszt, de tisztaság, tisztesség, lelkiismeret, katonaeskünk s rendületlen bizalmunk: együttvéve lett igazságunk, mely egy. Egyetlen. Kadó György fordítása Felfedezés és a világ formálásának igénye — Gondolatok a szocialista realizmusról szóló vitához — E urópa-szerte megélénkül­tek a művészet kérdései­ről folytatott viták, de ezek középpontjában — Nyugaton és minálunk egyaránt — a realiz­mus, sőt a szocialista realiz­mus lehetőségei állanak. Csak olyan apró tényekre hadd utal­junk, mint Peter Weiss világ­hírű német drámairó nyilatko­zata, amely szerint csak a szo­cializmus perspektívájának tu-* data ban tudja elképzelni alko- tóművészetét, vagjr Sartre több cikkének és előadásának gon­dolata, melyben arról szól, hogy a mai művészetnek cent­rumában éppen a szocialista művészet áll, hogy Sartre nem a szocialista realizmusról be­szél, az — úgy vélem — mit sem von 3e abból, hogy a probléma, a művészet megújulásának táv­lata ót is izgatja. A kérdés te­hát a levegőben van Nyugaton is. Nálunk ezt a vitát foglalja össze és ennek az eszmecseré­nek következményeit összegezi’ a párt Kulturális Elméleti Mun­kaközösségének immár egy esz- ttDdeje publikált tézisei a szo­cialista realizmusról, és ehhez a vitához ad újabb gondolato­kat a nemrég közzétett Ideoló­giai Irányelvekről szóló pártdo- kuxnentuxn is. A vita egyik elágazásában igén sok szó esett arról, hogy a szocialista realizmus újszerűségét egy újfajta mű­vészi magatartásban: a valóság iránti felelősség kibontakozásá­ban kell keresnünk. Már Roger Garaudy, a realizmus-vita egyik elindítója is megpendítette ezt a gondolatot, de hazai vitáink­ban ugyancsak többször szere­pelt ez a „kísérleti meghatáro­zás”. Már most kétségtelen, hogy a szocialista realizmus történelmi jelenségét, világné­zeti megalapozottságát nem lehet beszűkíteni egy magatar­tás végül is szubjektív keretei közé. Hiszen nyilvánvaló, hogy Solohov, Csuhraj vag> Eluard és Brecht művészetét nemcsak a művészi magatartás külön­bözteti meg kortársainak nagy­szabású, bár polgári művésze­tétől, hanem világszemléletük, emberábrázolójuk, a történelmi távlatokkal szemben tanúsított érzékenységük stb.-, is ezt a kü­lönbséget húzzák alá. Mégis, ebben a gondolatban van né­hány olyan mozzanat, melyet érdemes tovább fejteni. Mert éppen az új művészi magatar­tás tudja összefoglalni azokat a sajátosan új történelmi, eszté­tikai jegyeket, melyek a szo­cialista realizmus legújabb tö­rekvéseit jellemzik: a világ új rétegeinek felfedezését, azt a pionír-pátoszt, mely az eddig még nem ismert életformákat, konfliktusokat és problémákat kutatja és teszi az ábrázolás középpontjába, valamint azt az elkötelezett felelősséget is, mely a valóságot éppen az új felfedezések révén is formálni, alakítani igyekszik. Brecht szín­háza, vagy a dél-amerikai szo­cialista festészet nagy alakjai­nak — Sicheirosnak, Orozconak — művészete érthetetlen lenne enélkül, de nemigen tudnánk összefoglalni, még a mi novel­lairodalmunk ép új regényter­mésünk eredményeit serr e nél­kül a belátás nélkül. Sánta Fe­renc Húsz órá-ja, vagy So­mogyi Tóth Sándor kisregénye (Próféta voltál, szívem) éppúgy érthetetlen lenne a felfedezés művészi magatartása nélkül, mint Cseres Tibor szép és meg­rázó Hideg napok-ja, vagy Galambos Lajos néhány regé­nye. M it jelem a mai művész szótárában és érvkészile- tében a felfedezés igénye? Nyil­ván nem kolumtousi vállalko­zást: nem olyan emberi társa­dalmi vidékeket keli feltárni, melyeket még senki sem lá­tott. Inkább olyan társadalmi és emberi gondokat és örömö­ket, melyeket vagy nem érzé­kelünk kellő társadalmi súly- lyal, vagy illúziók, látszatok, előítéletek formájában teszünk magunkévá, és amelyek eseté­ben nem a valósággal, hanem inkább délibábokkal állunk szemben. Itt van szükség a művészi felfedezésre: életünk olyan rétégéit bemutatni, me­lyeket a közélet, a közvéle­mény nem ismer vagy félreis­mer és csupán látszatminőségé­ben tett magáévá. Talán Tvardovszkij volt az első, aki tudatosan ezt a célt tűzte a mű­vészet elé, amikor a XXH. kongresszuson azt mondta, hogy a művésznek nem a mám is­mert tényeket kell művészileg kifejezni, hanem olyan jelensé­geket keli láthatóvá tennie, melyek még nem is kerültek a közvélemény fókuszába. Ehhez még hozzátehetjük: számos olyan előítélet is vezérli köz­gondolkozásunkat, melyeknek alapos, emberileg hiteles és művészileg megrázó feltárása nemcsak az emberek szemét nyitná fel, hanem a jelenben történő tájékozódást és alkotó­munkát is megkönnyítené. Nemcsak a hibák felfedését jelenti ez a művészi magatar­tás, bár ez is beletartozik a társadalmilag elkötelezett, való­ságért és közösségért is fele­lős művész hivatásába, hanem az új emberi vonósok feltárá­sát, azt a gazdagodás! folya­matot is felfedezheti, melyen az utóbbi évek során keresztül­mentünk, s mely nem egysze­rűen a jobbá, szebbé érés fo­lyamata volt, hanem tragikus megpróbáltatások és helytállá­sok során vezetet4- a teljesebb, emberileg gazdagabb életstílus, felé. Az előbb Sánta Ferenc re­gényét említettem példaképp, nem véletlenül. A Húsz órá­ban érezhető talán a leginkább a felfedezés izgalma és igazsá­ga. Pedig jól ismert tényeket, sőt ismert típusokat is sorol egymás mellé, és mégis az össz­kép valami eddig ismeretlen gazdagságú tabló lett Az el­múlt húsz esztendő válságait, konfliktusait mondja el, de úgy, hogy egy új történelemkép bontakozik elénk: egy sor Il­lúziónktól, előítéletünktől sza­badulunk, mikor a regényt le­tesszük kezünkből. M eg tudja mutatni minden jelenség „másik oldalát” is, rá tud tapintani az igazság összetett jellegéire, aqpra, nogy a tények különböző nézőpontok­ból más és más arcot mutat­nák, és csak az összkép adja a teljes igazságot. Mikor a fa­lura került orvos figuráját lát­juk magunk előtt, azt hisszük, egy gyenge karakterű „pesti úrifiúval” van dolgunk, aki legfeljebb csak pénzt akar vidéken keresni. Aztán egy má­sik jelenetben — a falu szemé­vel látva — ugyanez az orvos úgy tűnik már fel, mint gondos és lelkiismeretes segítő, mint olyan, hivatásának élő ember, amilyen még nem volt ezen a környéken. Aztán ismét vált a kép, és megtudjuk, hogy ez a szenvedélyes kötelességszeretet, ez a magát munkába fojtó haj­sza csak a felejtést keresi: nem tudja megszokni a falusi éle­tet, és ezért is keresi a mun­kát, a felejtést. A kép sokrétű, de a sok réteg egy és ugyan­azon ember új arcát fedezi fel, azt a réteget, melyet eddig az előítéletek torzító lencséjén ke­resztül nem láttunk. Ugyanígy rajzolja meg Sánta az egykori falusi párttitkamaik, Máténak

Next

/
Oldalképek
Tartalom