Békés Megyei Népújság, 1965. december (20. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-25 / 304. szám
Sass Ervin: Improvizáció Kék nefelejcs kék nefelejcs édes szentem el ne felejts bennem égő lidércfények kék lángokkal égig égnek csillaghulló alkonyokon csak te leszel velem rokon kék nefelejcs kék nefelejcs édes szentem el ne felejts messziről kel fel a nap felhő rajta a kalap könnycsepp szemedben a jé minden rosszra takaró , lepkekönnyű szép idő víg örömre készítő kezében egy gyertya ég mint az élet gyorsan ég harangvirág harangvirág szirmod szélén ül a világ csendíts egyet hajnalodik csendíts kettőt alkonyodik dporoszkál ez a szekér négy keréken csak messze ér harangvirág harangvirág szirmod szélén ül a világ' ÉJFÉLI HÍREK a nap mérlege százötven halott öt repülőgép-roncs négy gyermek-roncs három jegyzék halálos komoly a filmsztár ötödik férjét fogyasztja valaki jött valahonnan valaki elment valahová sarkvidéki légtömegek a lottó nyerőszámai négy-háromra kikaptunk NYUGODALMAS JÓÉJSZAKAT mellette, szoknyájával éri a térdét. Odanyúlhatna, a kezében megfoghatná a törülközőt tt mondhatna valamit. Nem nyúl oda. Két öklét tartja a térdén mozdulatlanul, mint akiben nincs any- nyi erő, amivel arrébb tehet egy tőrt szalmaszálat. Félresimítja a kislány haját és úgy teszi a homlokára a vizes ruhát. Mocorog a gyerek, de nem riad fel, fal felé fordul és nyöszörög, de abban nincs semmi értelem. Az ágy szélére ül az asz- szony. Közel Sándorhoz, csak az ujját kellene arrébb mozdítani és érné a térdét. Nehéz a keze, olyan, mintha ólmot szorongatna a markában. A szó is, ami a csizmája elé hull. — Másnap Janival mentem a heréért... Tóth Janival ... Csak a kezére pislant az asszony, amit ott gyürkész a térdén. — Az este már félrebeszélt ... a lázmerő harminckilencet mutatott... — Izenhettél volna ... Lehet, hogy nem Is hallja az asszony, nem kapja fel a fejét, morzsolja a szót halkan. — Hajnalban szaladtam el... Egyedül hagytam ... Szerencsére jött az elnök a motorral... Megismert... Hazazavart... Visszarordult és reggelig kereste a doktort... Házról házra, nyom. ról nyomra... Csüng a feje az embernek. Meleg a nagykabát a hátán, a nyaksál a nyakán cs az inggomb szorítja a tor. kát ott, ahol a nyakkendőt csomóba görcsölte. Szeretné az ujját az inggallér mögé dugni és körülnyútani... Nem mozdul, csak hallgatja a szót és kinyitja a markát, hogy ne a földre, hanem a tenyerébe hulljanak. — Azt hittem, torokgyík.. Mert fulladt, nehezen szuszogott. Pihegett és ahogy vert a szíve, úgy mozgatta a nyakát.. Táto- gott, azt hittem megfullad ... Szaladni akartam, de nem tudtam mozdulni... flZ! hÍSZÍf már nincs több hegyes bicska, amit a hátába lehet verni. Kiürült a fiók, csak tompák maradtak, amik' már nem szúrnak. — Azt gondoltam, tífusz.. Megnéztem a hasát... Két piros pettyet láttam rajta... A kapuig szaladtam és végignéztem az üres utcán.. Nem jött senki... Az ablakok is sötétek voltak... Nem mertem zörögni senki, nek.. Mire visszajöttem, egy helyre nézett... Nem mozdult, csak olyan szemmel bámult, amivel nem lehet látni semmit.. Sándornak az éjjel is melege volt a dunna alatt. Az este keményen befűtött. Izzadt, mert álmában szaladt a forró nyárban, végig a gáton, be a füzesbe és ott kapta el a lengő szoknyát, ahol legbokrosabbra nőtt a bozót. A fű is forró volt, mert égette a térdét és úgy látta, a szétterült haj is lángot vetett. Mind a ketten égtek és olvadt a hátgerince. Érezte, csorog belőle a zsir és nagy cseppek’} en szóródtak szét a fü- vön és a lajtorja-virág virágain... Hajnalban ébredt, de még akkor a világosságot szétvetett lábakkal tartotta vissza a sötétség. Álma villanásai közé OLVASÓNAPLÓMBÓL Modern olasz költők Igen szép és vonzó ki- adásbam jelentette meg a Magvető ezt a hiányt pótló antológiát. Nem ismeretlenek előttünk a nevek; a Nobel-díjas Salvatore Quasimodo hazáinkban is járt, Nelo Risi és Gianni Toti a magyar líra avatott olasz fordítóiként ismeretesek s az idős, nyolcvanéves Pa- lazzesehi egyik versét még Kosztolányi Dezső ültette át magyarra. Meglepetésként hat, hogy a modem olasz lírikusok között egymás után „jó ismerősöket” fedezünk fel; így Cesare Pavese, Umberto Saba személyében, kiket a magyar olvasó eddig csak prózaírókként ismert és most verseik nyomán őszinte érdeklődéssel szívhatjuk magunkba Itália sokrétű szellemének gazdag áramlását. Ezt bizonyítja Pier Paolo Pasolini esete is, aki irodalomtanárból lett világhírű filmrendező és mi is előbb találkoztunk filmjeivel, mint epikai bőségű, de képszerűen pergő moralizáló verseivel. Az antológiában helyet kapó költők a mai olasz líra keresztmetszetét adják. A korán, s fiatalon elhunyt modem hangvételű, Onofri, Campana és Scotellaro mellett jórészt csak élők szerepelnek. Megtalálhatjuk közöttük a magukat kommunistának vallókat, és a polgári szemléletűeket egyaránt. Fortini az Olasz ellenállás egyik legnagyobb költője, míg Soffici dekadenciája a század eleji izmusokkal rokon; ám, legtöbbjük a háború utáni nemzedék tragikus életérzését fejezi ki, hű tükörképét adva az újrealisita hullám olasz krónikájának. „de egymás között megnyíló lelkünk bízik a holnapban, mely jobb lesz, mint a tegnap, úgy hiszik Es úgy beszélnek, mint emberek emberi sorsról szidják a papot, az asszonyt, s a csendőrt.” (Giovanni Arpino) Sallay Géza tömör fogal- mazású bevezetőjében rövid áttekintést nyújt a XX. századi olasz líra fejlődéséről, a kötetben már nem szereplő D’Annunzióból kezdve a középnemzedékhez tartozó Giovanni Arpinóig, akit az olvasóközönség a közelmúltban magyarul megjelent művei alapján szintén prózaíróként tartott nyilván. A jeles fordítóként is isszóródik az asszony hangja: — Megmeredt... Nem mozdult... Kiáltani akartam.. Hozzányúlni, de béna lett a kezem... Paralízis... Hallottam már ilyet... Azt hittem, így kezdődik... Csak az óra ketyegett., de a motor nem búgott... Azt hittem, nem is hallom majd... Ketten fekszünk az ágyban... Sándornak mozdul a válla és a nyelve: — Mondjad: Továbbengedte a percet az asszony. Kilépett belőle ide, ahol nyugodt álomban mocorog a kislány, ahol érthetetlen szavakat mormol. — Penicillint kapott... Ánizsos köptetőt írt neki... Sűrűn kell rakri a prizni- cet... Mozdul Sándor. Recseg alatta a szék. Feláll és nyál a törülköző felé. Átforrósodott, a vízből pára lett és úgy szállt fel a plafon felé, hogy szemmel nem is látták. A lavórban megáztatja, kicsavarja és nehéz kézzel a lány homlokára teszi. Nézi az összecsavarodoti hajat és messziről szól: — A veder beleszakadt a kútba... Az asszony ránéz az izzadó homlokára és a csur- ranó cseppekre. — Vasmacskával nem próbáltad? — Nem találtam... — A padláson van a kémény mögött... — Ott nem néztem... Csak a kamrában meg a sziliben. — A régi fateknő alá tettem... Még avaly... A kapu felé néznek, mert úgy hallik, mintha motor búgna. mert Rába György életrajzi jegyzetei értékes szolgálatot töltenek be. A közlésihez alkalmazkodva, időrendi sor. rendben mutatja be az egyes lírikusokat. Lexikális adattárában helyet kaptak a szerzőik eddig megjelent, számunkra többnyire ismeretlen önálló műveinek felsorolása, mély a tájékozódás szempontjából bizonyul igen hasznosnak. Figyelmet érdemel Modigliani indításával a kötet illusztrálása is, amely a modern olasz grafikából ad ízelítőt. Balogh Ferenc Illyés Gyula: Dőlt vitorla Könyvben még ki nem adott űj verseit gyűjtötte össze a „Dőlt vitorlá”-ban Illyés Gyula. A közelmúlt évek lírai termését, amely tartalmilag, s formáját tekintve is töretlen folytatása és továbbépítése a nép sorsával és a nép ügyéért való elkötelezettség illyési költészetének. „Ügy állj elő, hogy nem az, mit te írnál: az lesz a mű, mit néped lelke diktál” — vallja az új kötet ars poeticája gyanánt egyik versében, s az olvasó látni fogja, hogy csakugyan az fogalmazódik itt * meg most is, amit a közösség lelke diktál, „a szépet, a jót, az igazat méltóképpen, cifraság és nagyképűség nélkül, könnyedén, lelki, szabadon műbe tömörítve”. S hogy ez a mondanivaló természetes otthonra lel Illyés költői világában, annak egyszerű magyarázata éppen ebben a költői magatartásában rejlik: Illyés, mint Petőfi, a költői hivatást közösségi funkciónak tartja, s még a XX. századi líra új útjait folytató modem költői vállalkozásaiban, e kötet prózaverseiben is a kor egyéni és közösségi létének természetéről ad fe. edhetetlen és éppen egyszerűségében bűbájjal teljes, i költői szépségű képet. j T. M. Hajdik Antal Portrévázlat Vajnai László: Hófehéren Magdalénám, sorsom. Szerelmed színképelemzéssel Színeire bontom: Csókjaid piros gyöngyszemecskék. Mély barna hajadon a szürkeség meg se látszik. Csillagszemed a kék sugár felém sugárzik s pilláidon árnyak nem remegnek. — Csillám vagy... csupa csillám, hiszen én szeretlek és te vagy a ragyogás a keleti égen. — A színek összessége vagy hófehéren. Filadelfí Mihály: Feddő ének Ha már kérődztél eleget barátom, ha szádban már fanyar az édes íz, s jobb legelőt áhííoz kényes ínyed, közös legelőnkből parcellát hasítasz, s be is keríted azt a cinizmus vásári fényű csillagsövényével?! Aztán — „meg nem értett” modern szegénylegény leveted féltett szép közös ruhánkat, mert gyűlölsz te már minden uniformist, amely emlékeztetne mulasztásaidra. Aki ma akar polgárrá lenni: mind bűnös az. (Ne ijedj meg: törvény nem bünteti.) Ki elfeledte a vért, s az izzadtságszagot túlfinnyás orra messziről rühelli, s csak vágyai buják, akár a rákos daganat sejtjei. Barátkozzál meg végre a fénnyel! Mocsár-élet hinni mindig csak magunkban, áldozni egy életet csak magunk kedvének ... Furcsa figura vagy, időtépte alak. Ügy bújdokolsz „modern” kis énecskédben, mint réti csiga házából: ki-be... S nyálkás utánad útjaink pora is. Vágási Imre: Emlékek oa: íjain (Orosházi festöbarátaimnak.) Amikor elpattan a nap képe, közelítek emlékeitekhez, barátaim. Nem lop el a gyors álom, a falon kályha fénye vibrál, mint homlokom vásznán a múlt. A Kisszik rajzai jönnek sorban, kadmiumsárgán nevet a reggel, bálványfák sovány árnyékában a napraforgók táblái izzanak s szabdalt arcú vének titkába mélyedt az ecset, így emlékezem rátok a szelek nyargalta városból a hegyek közt, amikor elpattan a nap kérge, és szavakra támad az érzés, s a harc kilométerkövénél megpihenek.
