Békés Megyei Népújság, 1965. december (20. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-19 / 299. szám

Jure Kastelgn:

Győzelmi jelül

E verset neked szánom. Csak neked.

Két véres ütközet közt bontva zászlóm.

Hogy büszke légy, s én méltó Is legyek. Karom eléd a Virradatba tárom.

Zúgok, örvények sodrán visz feléd Almaink kormányosa, a szabadság.

Hé, napsugár, süsd füveink tövét!

Kedvemet nyerges fellegek ragadják!

Nemcsak a madár, a föld is repül.

Szárnya a bízvást teljesülő álom.

Neked e verset. Győzelmi jelül.

Karom eléd a Virradatba tárom.

Dudás Kálmán fordítása

Egy népművelő naplójából

Mucsi József:

Megjöttél

Tudtam, éreztem, hogy megjössz még ma, Látnom kellett, ne maradjak néma.

Szemed beszéde szóra bír engem,

S ilyenkor mindig szépséged zengem.

Nem olyan magas az almafa-ág,

Nekem mégis egy különös világ.

Milyen kíváncsi néha az ember;

Ügy szeretlek, mint partot a tenger!

Oláh Éva:

FÁJDALOM

A szeme kék és mozdulatlan,

Mint befagyott vizek felett az égi járdán Egy csillag.

Amit a földi tekintet At nem melegíthet.

Es törtmárvány mozdulatát Sem őrzi a kő,

Csak a balladák ősi világa,

Nem maradt más hátra, mint a jelentést megírni. Előadás N. majorban, huszonhét hallgató számára általános esztétikai kérdésekről, elsősorban irodalmi példákkal illusztrálva...

Jó egy órával korábban érkeztem. Az irodában nem tudnak mit kezdeni velem. Hellyel kínálnak, és mentegetőznek az esetleges gyér érdeklődés miatt.

— Tudja, itt főként állat- gondozók laknak. Tehenészek. Az esti fejes után fáradtak már. Még a televízió előtt is inkább a gyerekek szoktak ülni.

— Kimegyek az utcára. Egy asszony megnéz háza ajtajából, köszöntőm. Visz- szabó'lint és bemegy. Gumicsizmás férfi halad a latyakos ütőin. Apró gyerek fut eléje. Felemeli és szó nélkül hallgatja, mi minden történt, mióta elment hazulról. Megszólítom, mert kínos így egyedül kerülgetni a tócsát, házat, embereket. Ahogy bemutatkozunk, akaratlanul is összehasonlítom a kezünket. Az övé széles, rövid, vaskos ujjakkal. É® nyirkos' a tenyere. Az enyém? Azt szokták rá mondani; „hegedűre termett”.

Hallott az előadásomról. Azt is, hogy irodalomról lesz szó vagy. könyvekről.

— Nehéz volt a mai nap? — Tudom, hogy bárgyú kérdés. Mondhatná rá: mi köze hozzá?

— Mint a többi — válaszolja, és nevet Erőltetettem. De hót én azért jöttem, hogy beszéljek neki a szépről, a művészetről, könyvekről.

— Szokott olvasni? — folytatom ugyanolyan bárgyún.

— Ritkán. Inkább újságok

A gyerek megunta már az álldogálóst.

Behív a lakásba. Erős tej. szag csap meg. Nem baj. Meg kell szokni.

— Nehéz ám itt összeszedni az embereket. Sokat dolgozik asszony is, férfi is.

Bólogatok. Legszívesebben megmondanám neki, hogy igazán nem számít, ha nem érdekli az előadás. Feküdjön le nyugodtan, úgyis hajnalban kel, ón pedig sohasem csináltam ilyenből hiúsági kérdést.

— Mennék, de eltarthat másfél óráig is. Akkor any- nyival később fekszik le az ember. Ha meg elmegy, már figyelni is akar. Minek üljön ott, ha nem figyel? Igaz?

Pillanatnyi hallgatás után böki ki:

— Miről szól pontosan az előadás? Ügy értem, hogy írókról vagy kikről ?

Megnyugtatom, írókról. Jókairól, Móricztól. Hátha nagyobb érdeklődés csillan meg szemében.

— Tavaly egy hétre levett a lábamról valami betegség. Nátha, köhögés. Akkor három könyvet is elolvastam. Az asszony hozta a szomszédoktól. Ami nekünk van, már régebbről ismerem.

Olyasfélét gagyogok, hogy a könyv munka után felüdít, szórakoztat. Hosszasan nézi az arcom.

— Igen, azt mondják. Ha el nem alszik közben az ember. Bros munka ez, nagyon kell az alvás.

Amikor kilépek az ajtón, utánam szól:

— Benézek, ha addig megjön az aszony.

A kultúrteremben a televízió mellett állva kezdem a... már nem merem előadásnak nevezni. Az asztalsrác. Már nem tudom pontosan, azt hiszem, angolok. Egy klassz lakatlan szigetre. És egyszer csak elkezdik gyilkolni egymást.

— Hogy-hogy gyilkolni? — kérdezte értetlenül Zia.

— Hát úgy. Két csoportra szakadnak és üldözik egymást életrevalóira. Irtó izgalmas.

— Klassz — mondta Zia —, csak azt nem értem, minek gyilkolják egymást?

— Azt hiszed, én értem? Teljesen megvadulnak. Aztán ölik egymást.

— Aha, és mind meghal?

— Dehogy. Értük jönnek hajóval. Éppen akkor kergetnek egy srácot. De az megmenekül.

— Jó lehet. Mindenesetre én prímán megtennék eg.v lakatlan szigeten — mondta Zia.

Magammal vinném

Katát, meg azt a farkaskutyás srácot, meg anyát is. De csak őt. Klassz lenne. Datolyát ennénk meg kókuszdiót, vagy tudja a fene mi van egy ilyen lakatlan szigeten.”

— Gondolhatod, hogy én is. Egy teljesen lakatlan szigeten. Állandóan a tengerben fürödnék meg napoznék. Van fogalmad, hogy mennyire barnít a déli nap? Erről jut eszembe, láttál már ilyen hülye időt?

— Pláne vasárnap. Megette az egész napot a fene. „Ámbár, ha sütne a nap, fix, hogy a Ricsivel mászkálna valahol. Engem pedig meglehetett volna a penész az unalomtól.”

— Mi van a Ricsivel?

— Mi lenne? Hát otthon van, ír.

— És mit ír? — érdeklődött Zia.

— Novellákat meg mindent . .. körmöl egész délután.

— Aha — mondta Zia és azokra az angol srácokra gondolt, akik gyilkolják egymást a lakatlan szigeten. ..Vajon, mit csinálhattak a halottakkal? Talán elásták őket. Vagy a tengerbe dobálták. Viszont, ha jön a da_ gály, mindet kisodorja a víz a szigetre. És egyáltalán minek gyilkolják egymást?” — Te, Kata, ideadod azt a könyvet?

— A legyeit urára gondolsz? Persze. Most nem keresgélem, inkább felviszem holnap hozzátok... Nem iszunk valamit?

— Utálom a málnaszörpöt — jelentette ki Zia. Eszébe jutott a Kálmi bácsi, aki egyetlen egyszer elvitte cukrászdába és meghatott vele egy nagymálnát.

— Ki beszél málnáról. Itt a gin. A faternek tegnap volt a névnapja, azt hiszem, még hagytak valamit. — A bárszekrényhez ment, aztán kicsörtetett a konyhába a poharakért.

„Jó, hogy eljöttem — gondolta Zia —, már megpos- hadtam volna az unalomtól. Ha jó idő van, még csak istenes. Esetleg találkoztam volna a íarkaakutyás sráccal. Klassz, hogy eszembe jutott, legközelebb viszek a kutyájának cukrot vagy húst.. Különben mit tudom én, hogy mit szeret egy fai- . kaskutya. Mert a Kálmi bácsi kutyája minden nyavalyát megesz. Még grízt is. Hogy hagyhatja anya, hogy egy ilyen nyálas dögöt becipeljen a lakásba? Nem szól egy szót sem, de tavaly, amikor behoztam egy macs- kakölyköt, kidobott vele. Meg kell kérnem, hogy vigyen el egyszer valahova. Mert, ha jön a vasárnap, akkor megette a fene az egészet. Űjabbán egész délután bámulhatok az utcára.”

Ránézett az érájára.

„Lehet, hogy már haza is jöttek. Megbeszélem anyával, hogy hova menjünk. Különben mindegy, csak menjünk valahova.”

Kata jött be a poharakkal.

— Mit szólsz, öreglány? Rendes volt a fater, még hagyott ©gy fél üveggel.

— Klassz, még úgysem • ittam gint... Egyébként, ha

megittuk, rohanok.

— Hova mennél, ember? Jobban zuhog, mint valaha.

— Nem érdekes. Mond- .tam anyának, hogy nyolcra

otthon vagyok.

— Na és. Fél óra ide vagy o da...

— Tudod, állati kényes az

ilyesmire. Aztán meg az idegeimre megy, ha hisztizik. 4

Kata bólintott— Azt én is utálom. De ezt a kis

gint még megisszuk. — Zia egyszerre hajtotta fel a fél vizespohárnyi színtelen italt. Megrázkódott és könnybe lábadt a szeme. — Ez állati erős! — Kata nevetett és a pohárral a kezében kísérte ki az előszobába. — Holnap délelőtt szállítom a könyvet — mondta és kortyolta pohárból. Z-iá türelmetlenül, hármasával szedte a lépcsőfokokat.

A buszmegállóig egyfolytában rohant, csak akkor torpant meg, amikor sárga fény kockáival elsuhant előtte a nyolcas. Egy pillanatig dühösen topogott, aztán futva indult neki a fényesen csillogó utcának. A vastagon ömlő eső az arcába csapott, a víz ráfolyt a kötött pulóverre, amely pillanatok alatt átázott. Néhány járókelőt ügyesen kikerült, szeme sarkából látta csak az üzletek zöld és piros hínárként lebegő fénycsöveit. Futott még néhány száz métert s amikor ziháló tüdővel befordult a sötét keresztutcába, hirtelen elkedvetlenedett.

„Lehet, hogy még beültek egy kávéra valamelyik presszóba. Mi a fenének rohannának ilyen nyavalyás időben.”

Haja vizesen tapadt a fejéhez, de csak most húzta magára az esőköpenyt, a ház előtt. Gyorsan ment át az úttesten, átugrálta a tócsákat. Nem pillantott fel a sötét ablakokra.

Bencsik Máté

ra kiraktam fél tucat könyvet, cédulák lógnak ki belőlük. Az idézetekhez. Huszonheten ülnek előttem. Kezem még a hátam mögött rejtőzik. Néhány perc múlva biztosan hevesen hado- nászok, de most még fegyelmezem magam. Minden mondatom, hatását figyelem az arcokon, hogy értik-e. Eljött az ismerősöm is. Könyökére támasztja a fejét. Nincs elegendő lelkierőm az előre elképzelt szöveghez. „Kicsi idő jut itt az alvásra.”

A lehető legrosszabbat választom!. Mesélni kezdek könyvekről. Elmondom a tartalmukat. És hogy ki, milyen ember volt az írójuk. Tudománytalan. De figyelnek.

Aztán befejezem. Tudom,

senki sem fog kérdezősködni, időt se hagyok rá. Az

ismerős fejőgulyés megvár az ajtóban.

—Megmondaná még egyszer annak -a könyvnek a címét? Amelyikről először beszélt.

Megmondom.

— Jó könyv, ugye? Ha netán valami betegség ér, elolvasom.

Milyen képet vághatok? Mindenesetre nagyot nevet, úgy teszi hozzá:

— Lehet, hogy előbb. Majd apránként. Jó éjszakát!

Jöhet a jelentés. Nem is értem, miért vagyok elégedett, és mégis nyugtalanabb, mint máskor.

Maros László

BztyácUistácláU

(Megjelent Beck Zoltán muzeológus .Nepíiagj ontányok Oroa házáról és környékéről című Ikönyve. A kötet anyagát oeoslJáyi tanársága idején gyűjtötte, a gimnáziumiban működő néprajzi szakkör tagjainak segítségével. A könyv tizenkét fejezete a gazdag néphagyományanyag színes keresztmetszetét adja. A kötet népdalokat, balladákat, meséket, találós kérdéseket, tör temeti históriákat és más értékes hagyományokat tartaäroaz. Anyagából ízelítőnek a Betyárhistóriák című fejezetből közlünk egy részletet.)

Szabó Palkó és öccse, a Miska is itt betyárkodtak a vásárhelyi pusztán, Orosháza és Vásárhely között, de sokszor elkalandoztak a Bánátba Is.

A származásuk igen regényes. Lehet, hogy csak kitalált az egész, de mindenki így tudja, hogy a napóleoni háborúk végén, úgy 1812 januárjában Orosházáról nagy hóviharban elindult egy század huszár. De a nagy vihar belesodorta őket a Szárazérbe. Nagy részük ottveszett, a többi szétszóródott a pusztán.

Egy Szabó nevű tizedes meg egy grófi származású kadét egy kis pásztorkunyhóban kaptak menedéket, A kunyhóban egy öreg gulyás lakott a lányával. A lány szép. volt, és Szabó megszerette. Három napig kellett ott lenniük a vihar miatt, a harmadik nap aztán azzal váltak el, hogy egymáséi lesznek. Ügy is lett. A kadét volt a násznagyuk. Ebből a házasságból származnak a Szabó gyerekek.

Szabó Palkó, az öregebb, szép, délceg, barna férfi volt, hirtelen haragú, vérengző természetű. Szeretőt se tisztes úton szerzett magának. Varga Julcsa, Vásárhely legszebb lánya már félig-meddig egy cseh katonáé volt, akit Palkó agyonütött, csak azért, hogy a lány az övé legyen.

Szabó Miska szintén szép férfi volt, valamivel erősebb és nagyobb, mint a bátyja, de egyáltalán nem volt vérengző természetű. A betyárságot is csak a bátyja iránti szeretetből csinálta. Az ő kedvese egy molnárnak a felesége volt. Az asszony nem akart addig a szeretője lenni, míg hites ura volt. Erre Palkó megleste Szépe Jóskát, a molnárt, és a csomorkányi I úton a líciumban agyon- | lőtte.

Sem Rózsa Sándorral, sem a többi betyárral nemigen avatkoztak ők, csak ketten jártak. Ezért is volt nekik könnyű elrejtőzni üldözőik elől. Így nem akadhatott árulójuk, s ha mégis akadt, azt megölték, mint például egyszer Szabó Palkó, aki mint idegen uraság mulatozott egyszer a Bánátban egy csárdában. A cigány fölismerte, és táncolás közben félhangosai odaszólt neki:

— Járjad, járjad, Szabó Palkó!

A betyár akkor nem szól t egy szót se, hanem kihívta a cigányt, és a kocsma melletti füzesben tőrével leszúrta és bedobta az alattuk rohanó patakba.

Egyszer azonban mégis avatkoztak Rózsa Sándorral is. Alikor, amikor Ferenc Jóska, a császár, átutazott itt az Alföldön. El akarták fogni a királyt, de közbejött a híres vonatrablás, ami miatt elfogták Rózsa Sándort, és a betyárszövetség szétugrott.

A Rostás-partnál, a kuta- si csárda környékén így a megbeszélt időre csak a két Szabó gyerek ment el. Meglátták a királyi kocsiba fogott két szép almásderes'., a Szelevényi uraság lovait. Megszerették és ellopták, de rajtavesztettek, mert mikor Zomboron áthajtottak, felismerte a lovakat Dús István, a falu jegyzője. Kocsin követte őket. A két betyár a perjámosi csárdánál hált meg. Ekkor má’ magukkal vitték szeretőiket is, mert úgy tervezték, hogy ez volt az utolsó rab lásuk, ezután álnéven élnek majd valahol Arad környékén.

Varga Julcsa és Szépe Jóska felesége a csárdában aludtak, Palkó meg Miska íredig az istállóban háltak. Dús István, mikor beért a csárdába, felporozta a pisztolyát, és belépett az istállóba. Palkót, a veszedelmesebbet álmában lőtte agyon, mert amúgy félt tőle.

Miska, az öccse, zokogva borúit a bátyjára, és csak ezt hajtogatta:

— Látod, mondtam én. hogy ide jutsz!... Miért kellett ez nekünk? .,. Szegény édesanyám!...

Minden ellenkezés nélkül megadta magát, de a halál ' ő sem kerülhette él. Szegeden, a várbörtönben fölakasztották.