Békés Megyei Népújság, 1965. november (20. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-21 / 275. szám

A HI. Országos Grafikai Biennálé KÖRÖSI AJ KULTURÁLIS MELLÉKLET immár harmadszor rendezték meg az országos grafikai biennálét. A mostani, a miskolci seregszemlén hetvenkét művész kétszázhuszonnégy alkotását mu­tatják be. Képünkön: Részlet a kiállításról. MTI-fotó — Kovács László felvétele Eldőlt, hogy az opera az én műfajom Szokolay Sándor, a Vérnász szerzője a Hamlettel viaskodik 3 | ubfleumahoz étkezett a Vérnász, Szokolay Sándornak a nagy spanyol költő, Fredűrico Garcia Lor­ca drámájából írt operája: huszonöt előadása több mint sitker. Remény és be­teljesülés, és valami új szü­letése. A lelkes közönségsi­ker találkozott a kritika osztatlan elismerésével. A kritikusok e műfaj tovább- vivőjeként említették Szo­kolay Sándort, aki Petrovics j Emil C’est la guerre-je mel­lett húsz év egyilk legjelen­tősebb magyar operáját al­kotta meg. Illyés Gyula, a költő, a Lorca-diráma fordí­tója pedig e szavakkal kö­szöntötte az ifjú zeneköltőt: „Üjra egy magyar név van fölszáilóban az európai ze­nei élet egére.” Békés megye egy távoli sarkából, Kunágotáról in­dult Szokolay Sándor. A bé- késtarhosi zenei kollégium­ban kezdett zenét tanulni, s mindenki meglepetésére he­tek alatt átvette egy év zongoraanyagát Mivel ott helyben nem volt meg a másodéves tananyag, tanár­nője tréfásan buzdította: a kották megérkezéséig sze­rezzen ő maga egy-két etű­döt. A tizenhét éves fiú, aki fél évvel korábban még skálázni sem tudott — egy recsegő néprádión kívül semmi sem kapcsolta addig • zene áramába — estétől hajnali fél háromig tucat­nyi etűdöt komponált, olya­nokat, amelyek neves zon­goraművészek előadásában ma is a rádió műsorán sze­repelnek. És Békéstarhosról az út *“ az Operaház színpa­dáig, s innen tovább, az Ily- lyés Gyula jövendölte „eu­rópai zene egé”-ig? Szabó Ferenc, majd Farkas Ferenc tanítványaként végezte el á Zeneművészeti Főiskolát 1956-ban. Három egymást követő Világifjúsági Talál­kozón, Varsóban* Moszkvá­ban és Bécsben nyert díjat, az elsőt még főiskolás korá­ban. Aránylag kevés ver­senyművet, annál több szö­veges zenét, kórusművet, kantátákat, oratóriumokat komponált, s ezek majd mindegyikét nemzetközi díjjal, kitüntetéssel, helye­zéssel jutalmazták. Varsói W ienavsky-verseny, arez- zói nemzetközi kórusver­seny, tours-i fesztivál, a „Varsói ősz” zenei fesztivál, az Erkel-díj harmadik fo­kozata A tűz márciusa című kórusművéért, majd ismét a tours-i fesztivál — ezek pá- lyájának főbb állomásai. C mindez — kórusok, balettek, népi táncjá­tékok sora ma már úgyszól­ván „előtanulmánynak” hat a Vémászhoz, az első nagy színpadi alkotáshoz mérten, mely megszerezte számára az Erkel-díj első fokozatát. „Most dőlt el végleg, hogy a színpad, az opera az én műfajom. Operákat aka­rok írni egész életemben!” — mondja Szokolay Sándor. — A zenekari muzsika ma’ még egyelőre kevesekhez jut el, s én, bár az alkotásit egyéni folyamatnak tartom, nélkülözhetetlennek érzem, a szoros kapcsolatot a na­gyobb közösséggel. Az „ele­fántcsont-torony” meddővé tesz: a művészt. Zenét írni csak annak biztos tudatá­ban lehet, hogy vannak, akik rezonálnak rá ... Ez az ars poetica már sejteti a Vémász utáni új alkotói korszak körvonalait is. Szokolay Sándor jelenleg Shakespeare Hamletjából készül operát írni. A mér­cét ezúttal ismét magasra helyezte, hiszen minden idők egyik legnagyobb drá­májának. megzenésítése gi­gantikus vállalkozás. De tu­datosan esett erre a válasz­tása. — Ilyen „szövegkönyv” mellett minden rajtam mú­lik, s az esetleges bukásért is csak magamat tehetem felelőssé — vallja a mű­vész. S nem csupán ez az ag­gódó és önvizsgáló művészi lelkiismeret hajtotta a Ham­let felé. Gyerekkora óta foglalkoztatja a téma, négy. venszer látta Lawrence Oli­vier Hamlet-filmjét, s meg­ragadta Arany János fordí­tásának csodálatos, utánoz­hatatlan költőisége. Az asz­talon s a zongorán most egymás mellett soratkoznak a Hamlet-tanulmányok, a mű angol eredetije, s Arany magyar szövegén kívül a francia és a német fordítás, s egy különleges kincs: a Hamlet-film teljes magnó­szalag felvétele.« \Af uppertalban már pró­bálják a Vérnász-t, Prágában, Zágrábban, Kas­sán s a demokratikus Ber­lin televízió-stúdiójában ké­szülnek a darab 1966-os be­mutatójára. Bordeaux-ban, Lendngrádban, Szverd- lovszkban, Los Angelesben és Hollandiában is foglal­koznak már e mű színpad- ravitelével. S míg a Vémász befutja a különféle színpadokat, Szokolay Sándor, ez a sze­rény, céltudatos és tépelő- dő ember a Hamlettel vi­askodik. Zilahi Judit Kátay Antal: Voltunk s vagyunk Viharba pottyant madárfiók voltunk s vagyunk mi, igaz, fiúk! Üj eszmék — hitek, kételyek — edzettek, mint a vegyszerek. Nád szálak voltunk? Ám legyen! De kint nőttünk mi a tengeren, s rugalmas bár, de nem törött gerinc feszül bennünk, s szétpattant bilincs lábunk alatt a múlt, és ólomérc jövőt szorongatunk, nehéz percekben élve s érve, emberül: bennünk vasbeton-jövő feszül. Oláh Éva: Minek tagadjam Valaki kitépte a bodzafákat és nagyon elszomorodott tintát facsart (minek tagadjam) holdakat rajzolt, éneket lopott. Holdakat rajzolt, kék ekéket szökő vizekhez forró óceánt sokat meg üvegreggelt a téli éghez és vért s » vérhez piros lányokat. Volt egy forintja telefonált még utoljára az állomásról, szőke haját kontyba csavarta azt is valahol máshol. Nem emlékezett merre szülték (azt hiszem, bolond volt szegény) tizennyolc éves volt és szemben a világgal keresem én. Katona Judit: Őszi echó Nem tudok írni. Kapkod a kedvem. Felvesz egy gallyat, leejti. A délután már csak leheletnyi gyöngyház az őszben. A hamar rozsdás színekkel áttört lombok közt most a szivem ver. Eldőlt a kert s ájult füvekkel várja a csöndet. Pártáikat messzire dobják, felszisszennek félve a bokrok. Dér fejelgeti a napraforgót s biceg a szántás. Nem tudok írni. Kapkod a kedvem. Felvesz egy gallyat, leejti. A nyarunk már csak egy leheletnyi gyöngyház az őszben. Bella Ahmadulina: T ájkép November van, a szívekben hála ne nyíljon, hó hullik már. Távol megyek, ne érjen sugár, hullt árnyékom hadd pihenjen. Az üvegfúvó álmai növekednek itt, óh jégcsapok! És a gyerek szeme felragyog, ízeiket próbálja ki. És én, ilyen fiatalon — számban édes, hűvös jégdarab — megyek csikorgó fehér havon vacogva szürke ég alatt. Szántó Gábor fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom