Békés Megyei Népújság, 1965. november (20. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-14 / 269. szám
ANTALFY ISTVÁN: TALÁN A* az óra talán még járni fog. Elromlott már évekkel ezelőtt, öreg vekker, nem is tudom, mikor vettük: ott van már a lomok között. Most fiam vette pártfogásba, és naponta, míg tart a délután, s az este — szerelheti szét és össze, türelmesen múló órák során. Mit ért hozzá? Biztos, hogy nem sokat. De szándéka előtt meghajlok, s ha győzi akarattal, hiszem is, hogy az óra egyszer még járni fog! OL VA SÓNAPLÓMBÓL Egy magatartás regénye égint egy Németh László-mű, amelyben, bár az élet milliónyi apró, pompásan megfigyelt vonása gyűlik egybe, s amelyben egy konkrét korszak konkrét problémái is hangot kapnak, az igazán fontos, mégsem a realitás ilyen értelmű kifejeződése, hanem egy erkölcsi magatartás, egy — mondhatnám —, erkölcsi jellemtanulmány végsőkig következetes kibontakoztatása. Mert az IRGALOM sem más ebből a szempontból, mint akármelyik korábbi Németh László-regény, az Égető Eszter, az Iszony vagy akár a korai Gyász. Tulajdonképpen kétfajta erkölcsi magatartást ismerhetnek a némethlászlói regényhősök: vagy tragédiába torkolló ellentét az adott világ és az adott egyén törekvései között — például az Iszony-ban —. vagy pedig egy létrejövő harmóniát, az egyén és a társadalom törekvéseinek egymásra találását küzdelmeken, önfeláldozáson, áldozatokon át. Persze, minden más műve is ezen a kettős erkölcsi pilléren áll, például a drámák, a történelmi és társadalmi színművek is. ö maga nevezi a két típussémát — s vele hőseit vagy még inkább hősnőit — elektrai és antigonéi alkatnak, s jobban belegondolva, minden figurája ilyen végletesen fogalmazott vagy jobbra, vagy balra sodródó, egyszerre magányos és egyszerre a közösséghez kötődő. Ez az új regény, az Irgalom, szinte sűrítve tartalmazza mindazt, ami Németh László regényeire jellemző. Nem csupán beleilleszkedik azok egymással is összefüggő sorába, hanem egybefogja a többi regényt, egyszerre világítva meg azok mondanivalóját, & azok fényében a sajátjáét. Németh László maga mondja el erről a regényről, hogy ez a mű végigkísérte egész életét, írói pályafutását. Többszöri nekirugaszkodás, félretevés, újraírás után készült el, már első novellájában benne volt a magva, s ha utánagondolok, úgy érzem, ezt a témát variálta regényei során át, alig több különbséggel, minthogy korról korra más figurákban, más történetekben öntötte formába. S az Irgalom hősnője, Kertész Agnes, a legsűrítettebben koncentrálja mindezeket az írói elképzeléseket, ö is egy a soksok azonos gyökerű némethlászlói hősnő közül, embereket szerető, fájdalmasan irgalmas és irgalmasan fájdalmas, önmagát szétosztó . és mások jóságáért esdeklő lény. Afféle női Miskin herceg modem körülmények között, aki rájön, hogy a világ tele van sérült lelkületű, szinte gyógyíthatatlan emberekkel, s akiket mégis megpróbál meggyógyítani, mert hisz abban, hogy az ő lelki ereje, tisztasága, szeretető és önfeláldozása képes erre • a gyógyításra* Sokadszor jut eszembe a gondolat, mely Németh László [ korábbi regényeinek olvastán j is bennem motoszkált: ő a mi I Dosztojevszkijbe oltott Tolszto- '■ junk. Ha ezt a „tolsztojságot” még összevetem azzal a szoros, j sok szálból font kapcsolat- j tál, mely Németh Lászlót mint I műfordítót is a nagy orosz | mesterhez fűzi, semmi csodál- . nivaló nincs ezen a párhuza- [ mon. ö is, mint példaképei, r- hisz az emberi szeretet, jóság, J önfeláldozás megváltó és meg- J tisztító erejében, s ha hősei a ! világ megjobbítására irányuló ! erőfeszítéseikben néha — sok- I szór — nem jutnak is el a diadalig, maga a küzdelem már önmagában hordja jutalmát, s ez éppen úgy elég Németh László hőseinek, mint ahogyan elég volt Dosztojevszkij és Tolsztoj hőseinek. Kertész Agnes azonban más, mint valamelyik Tolsztoj-figura pendant-ja; más és több. Neki nem kell megküzdenie a rosszal, mert a rosszra való hajlam hiányzik belőle; illetve felismeri magában a jóra való hajlamot, s ezt fejleszti ki. Ilyenformán egyszerre reális és egyszerre szimbolikus alak, de ez is Németh László akarata szerinti benne — ilyenek a regénytestvérek többi hősei és hősnői is. És főleg más Kertész Ágnes abban, hogy bár benne is ott munkál az az idealista erkölcsi koncepció, amely Égető Eszterben vagy az Iszony Kárász Nellij ében annyira tolsztoji ihletésű hősöket produkált. Kertész Ágnes megformálásával mintha mégis messzebbre nézne, tovább lépne ap író, mintha a regény pazarlóan gazdag szövetébe beleépülő Horthy-korszaki társadalom s annak ábrázolása, Németh László sajátos realizmusának ez a „társadalmi” rétege mintha fölébe lendítené az Irgalom önnön erkölcsi sémáinak ezt a rendkívül sok színű, bonyolult hősnőt. S mintha a Németh László hőseinek magatartás-problémáiból egy újfajta magatartás regénye ködlene elő: a már nemcsak a világ megjavítható- ságában, hanem ennek a javításnak az egyénen túli, a társadalom által véghezvihetősé- gében hinni, bízni kezdő magatartás hőséé. Takács István Hajdik Antal fáj Takács Gyula később úgy gondolta, hogy akkor indult el azon az úton, amely ifjúságához élvezette, amikor sportkocsijának volánját elfordítva arra a dűlőre tért. A keskeny út régmúlt idők hangulatával csábította. Okos ember: tudja, hogy a pillanatnyi ötleteknek engedni nem megvetendő szokás, kiváltképpen, ha az ember pihenni akar. Nem bánta még azt sem, hogy a nemrég elvonult nyári zápor friss tócsái megpecsételik citromsárga Skodáját, mert a pihenés egyik módja lehet az autó későbbi lemosása is. És mindennél fontosabb a pihenés, mert dr. Koós Endre szigorú dolgokat mondott néhány napja. Három hete megnézett egy filmet és az egyik közömbös jelenetnél hirtelen feltört sírás fojtogatta. Meghökkent ezen. Harmadnap a rajzasztalnál észrevette, hogy remeg a keze. Annyira remeg, hogy nem tud dolgozni. Figyelni kezdte magát. A kávé káitrányízű volt. A felesége őrtetlen, A cigaretta émelyítő, a kollégák lelketlen gazemberek, akik minden hivatali munkát az ő nyakába varrnak. A főnöke meg egyenesen zsarnok. Hűha... ez eddig nem volt. Eddig látszólagos harmóniában élt környezetével, az élet zökkenőit bölcsen kerülgetve. Emóciók nélkül, mert minek a „felhajtás”. A dolgok olyanok, amilyenek — a bölcs ember nem ■ideges. De ha már ideges: orvoshoz megy. És Takács mérnök az orvostól meglepő tényékét hallott. Azt is, hogy ok nélkül (tán okkal sem) férfiú nem sír. A kávé aligha kátrányízű. A felesége legjrilemzőbb tulajdonsága (dr. Koós ismerte őt) távolról sem az értetlenség. A kollégák, a főnök... bizonyára nem változ_ tak. Ezt hallotta az idegorvostól. És azt, hogy egészséges emberből beteg ember lett. No, a baj nem nagy. Szimpla neuraszténiás tünetek. De pihenni kelt Túlhajszolt, túlérzéfceny idegeit meg kell nyugtatni. Nem Frenolomnal. Nem altatókkal. Természetes, könnyed, munkátlan pihenést parancsolt Koós doktor. , Egy hét óta tehát Takács Gyula pihen. És lám: ma már bele mert ülni a Fedíciá- ba is (mert az autót sem azért találták fel — mint hitte még néhány hete —, hogy segítségével nyakát törje az ember...) —, nem félt már, hogy nekimegy valaminek. Nincs is már baj. Tulajdonképpen azért fordult le a dűlőre, azért kellett lefordulnia, mert tizenegy éve járt már itt. önnek a dűlőútnák a végén egy kis település lapul meg a virágzó akácok között. Egyszer járt már itt. Gyalog. Későn virágoztak akkor is az akácok, akár most. M ézédes illata volt a világnak. Mézédss ízeket képzelt Klári ajkára akkoriban Takács Gyuszi. Tizenhat éveseik lehettek, a lány is meg ő is versenyszerűen pingpongoztak. Egy éve ismerték egymást: — a zöld asztal hozta össze őket. Mindketten diákok voltak, de Gyuszi a lányt „felnőtt nő”- nefc látta. Mindennap együtt voltak, ütögették szorgalmasan a kaucsuklabdát; együtt jártak móriba, egymás könyveit olvasták, és Gyuszi csinálta meg mindig a lány iskolás rajzait. Vasárnaponként, délután, a bajnoki mérkőzések után. Mert vasárnaponként Gyuszi nem szeretett „civilként” az emberek közt lenKovács György: Zöld barackok íze ni. Vasárira p mégsem lehet melegítőben menni moziba. Meg a szakiskolától kapott munkásruha kabátjában sem, de még az apja elhasznált ruhájából összevarázsolt lemberdzsek sem alkalmas árra, hogy vasárnap Klárival mutatkozzék benne. Vasárnap volt, tizenegy éve, a pontos dátumra nem emlékszik, csak arra, hogy Svájcban a labdarúgó-vi- lágibajnokságon aznap játszottak Kocsisék a brazilokkal. A B. Vasutaá (Gyuszi csapata) pedig a falubéli asztalitenisz-együttessel mérkőzött. Mire a busz megállt a dű- lőútnál és a kalauz bemondta a község nevét, a hirtelen támadt zápor utolsó feli egei is elvitorláztak: — a nap perzselően tűzött, minden nedvesen csillogott, s ezerszínű örömben fényiették a tócsák, virítottak a pipacsok és teljes pompájukban. illatoztak a későn virágzó vadakácok. Gyuszi lesegítette a busz lépcsőjén Klárit, aki elkísérte csapata utolsó mérkőzésére, és emlékszik, akkor nagyon boldog volt. Mókázva indultak, az út aP- ró tócsáit kerülgetve, a község felé. Jó volt ebben a kis közösségben élni: büszke volt barátaira. Mindannyian középiskolások voltak (csak vezetőjük volt „felnőtt”: ő a vasutas kultúrotthon igazgatójaként tevékenykedett), de messze környéken nem akadt igazi ellenfelük a zöld asztal mellett. A mindennapos gyakorlás, az erre összpontosított akarat zsonglőrökké tette őket: áld játék közben látta ezeket a fiúkat, igazi sportcsemegót élvezhetett. Ök tették vidékükön asztalitenisz-sporttá a pingpong-játékot. És példátlan tekintélynek örvendett akkoriban minden eredményes sportoló. (Érett fejjed képzelte: az ötvenes évek elejének Magyarországán a sport volt az egyik szelep, amely állami támogatással és teljes célzatossággal a közélet felgyülemlett gőzeinek elvezetését szolgálta.) Gyuszi ettől a mérkőzéstől sokat várt: komoly „prémiumot” ígért a vezetőségük annak a versenyzőnek, aki a veretlenségért járó Szabados Kupát hazahozza. Eddig a vasárnapig veretlen. Ha ezt sikeGaburek Károly illusztrációja. rül megőrizni, vehet egy ruhát magának. Nem volt könnyű ellenfél az a falusi csapat. Az általános iskola igazgatótanító- ja NB I-es játékos volt főiskolás korában, az agronó- must is számon tartották — néhány általuk nevelt fiatal meg a járási székhelyről kijáró régi pingpongos tartozott még a csapatukhoz. A kocsi rugalmas zökkenésekkel gurult be a faluba. Repesve futottak szét a gilisztákra vadászó szárnyasok, s hangos méltatlan- kodásuk elhomályosította a múlt szivárványló képeit. De a hangulat már elhatalmasodott a férfin, s amíg az iskoláig ért, újra végigélte akkori utolsó, döntő mérkőzésének izgalmait. A nála képzettebb versenyző ellen nyernie kellett, mert ha kikap, oda a kupa. És véle együtt az új anyagból készítendő ruha, húszas nadrágbőséggel. Az utolsó percekben már jó lett volna megállni, leülni, lefeküdni vagy bármit tenni, csak nem mozogni. Szemébe sósán, csípősen szivárgott a veríték, tele lett a fülledt tanterem vörös és fökete káprázattal: — és az ellenfél könyörtelen gép módjára űzte, hajszolta egyik sarokról a másikra. Közben még arra is ügyelnie kellett, hogy az olajjal itatott padlón el ne csúsz- szék. És vesztésre állt. Kémyszerítette magát, hogy egy elegáns, világos- szürke öltönyre gondoljon, amelyben Klárival egy vasárnap színházba menne... Ettől újból lábujjhegyre állt, lerázta a fáradtságot, mint kölyökkutya a vizet. Az iskola előtt fékezett, cigarettára gyújtott, s lassan, emlékeket kereső lassúsággal besétált a nyitott kapun. A salakos udvaron összefutott a víz, hatalmas tócsa párolgóit éppúgy, mint akikor. Végigment az árnyékoson, s hanyatt feküdt a nedves fűben, a lapulevelek között. A lassan, rpéltósággal úszó felhőket nézte, mint vitorláznak a szelek szárnyán az égboltozat határtalan kék óceánjában; majd lehunyta a szemét. A mérkőzés utón szakadt róla a veríték és rázta a hideg. A fiúk ölelgették, a hátát csapkodták, legyőzött ellenfele, sok nagy pingpongcsata hőse pedig nyílt mosollyal fázott kezet vele: — Nagy játékos leszel, fiú... Aztán ültek itt árnyékoson, a virágot havazó akácfák alatt, méhek zümmögése alatt... falták az ebédként magukkal hozott zsíroskenyeret, hersegett a tanítótól hozzá kapott friss retek. Akkor csendes, jó fáradtságot érzett és diadalt. Majdnem biztos, hogy felveszik majd a Műszaki Egyetemre. Nem éppen rossz tanuló, de a sport ugródeszkája magasiba lendítheti, magasabbra, mint egyébként juthatna. Helyzeti energiát jelent ez a magasság: nyugalmat, biztonságot ad a tanuláshoz És azért hódolhat másik nagy szenvedélyének, a festésnek is. A sport önmagáért is érdemes valami — gondolta akkoriban —, de szamárság volna nem élni különféle előnyeivel. A tanítónak volt egy telepes rádiója, az irodájában hallgatták a futbalimecs- cset. Szepesi hangja szárnyalt az éteren át, homéroszi jelzőkkel illette a magyar fiúkat, s még ma is határozottan emlékszik: Didit, a néger balösszekötőt „fekete isteninek titulálta az- elragadtatott szpíker. A vendéglátó bort hozott, s a csapatvezetővel komoly beszélgetésbe kezdtek. (Később hallották Klárival, hogy nekSBúsulva énekeltek valami régi-régi nótát, amit ők nem is hallottak még. Vajon mitől keseredtek úgy ed? A 4:2-től aligha...) Hatalmas viharzás zubogott benne, amint Klári mellett ballagott, az udvarokból kihajló ágakról zöld barackot szedett. A lány is kért belőle, s ropogtatták a fanyar gyümölcsöt, míg csak ki nem vásott a foguk. És közben mesélt Klárinak az elképzeléseiről. Amelyekben minden nagyon szépnek ígérkezett: emberinek, szabadnak... Szürkületkor csókolták meg egymást, amint távol a falutól az út menti fűben hevertek. A zöld barackok íze még akkor is érződött a leány szájában, aztán a remegő csillagokba bámultak, forgott velük a föld (érezte ezt a forgást, amikor a lány ajka az övére tapadt; — bár azóta sok nővel volt dolga, olyikat nagyon-na- gyon szerette, sosem érezte a föld eme mozgását.. Később megtudta, hogy régi szerelmek öröksége minden új szerelem, s nem bánkódott többé). Amikor újra érezte a zöld barackok ízét, valami kimondhatatlan, könnyszorító nosztalgia fogta el a múlták iránt. Nem is any- nyira a tovatűnt kirobbanó egészséget sajnálta most, mint az emberséget. Amely valahol elmaradt Az eszköz, amely céllá lépett elő... itt valahol tévedett bele az élet kusza háncsába. Egy repülőgép húzott el a magasban. Gyula a mély dörgésre figyelt, mígnem az törpe zümmögéssé halkult. Aztán kocsijához ballagott Szomorú volt, mint aki letért az útról. A dűlőre csendesen peregtek a fehér akácszirmok. Egy régi tavasz fehér kí- sértete havazott a tájba. Egy régi tavaszé, amikor Takács Gyula még csak tervezte az életét, s a gyönyörű tervekből ez a meg sem álmodott sportkocsi lett
