Békés Megyei Népújság, 1965. október (20. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-10 / 239. szám
Kenneth Fearing: S 1 r a 1 ó* Megjátszotta a* Egyes-Kettes-Hármast, erre kijött a H arm as-Kettes-Egyes; 30-on állt a karbid, amikor megvette, erre lement 29-re; a favoritra tett az Ügetőn, de a mezőny lemaradt — 0, daliás cégvezető, megnyergelnéd az áradó hatalmat, a comb-ügyeket, a selyemhuzatú hathengerest? Ágyba vinnéd Hollywood csillagát? Nem engednél a negyvennyolcból? Emelnél királyt, ászt, bubit? O, ember, kinek nem lehet nemet mondani, ki háromszor adsz tüzet egy menetben; Ö, demokrata szavazó, Augusztus fia, Mars gyermeke, óvakodj a esődbe ment vasúttól — ötlet az ötletre, míg tagadhatatlanul egyre jobban becsülte magát és a maga sajátos, sajátos életvitelét, mindazonáltal kikapcsolták a gázt, mindazonáltal elrendelték a bankzárlatot, mindazonáltal zűröz a háziúr, mindazonáltal lerobbant a rádió, Es a kelleténél eggyel többet volt pontosan tizenkét óra, viselt egy szürke tweed-ruhát, felvett egy szalmakalapot, kiivott egy tiszta whiskyt, megtett egy lépést, bámult egy nagyot, lélegzett egy mélyet, a kelleténél eggyel többet, és klasszul meghalt, amilyen klasszul élt, bevágódva durr a hivatalba és piff haza aludni és puff megnősült és bumm gyereket csinált és elúszott az egész dohány, öregem élt és öregem meghalt, Ki a fészkes fenével fekszel a koporsó mélyén és hova a fészkes fenébe jutunk a jobb kéz ezüst bütykével és ki a fészkes fene kívánja örökös másodikként újrakezdeni az egészet Amerikai Bájjal a pofáján az első — hogy a fészkes fenébe ne — pillanatától, Róluk mind megfeledkezik a New York Evening Post expedients részlege; őket vigasztalhatatlanul és mélységesen gyászolja a Ford Alapítvány, Franc, Mr, Roosevelt; frász, Seas Roobuck; puff-hullámvasút; bumm, nyári eső; bimm, Uram, bantu, Uram, bimm, Uram, hamm. Orbán Ottó fordítása * Kenneth Fearing 1902-ben született Chicagóban, Iskolái elvégzése után munkásként dolgozott különféle helyeken, majd íróként New Yorkban telepedett le. Indulása költői látásmódját is meghatározza. Indulatait környezetének társadalmi igazságtalanságai táplálják, ábrázolásmódja realisztikus. Pesti apró-cseprő Viharos múlt után U n ok anő véremet a hivatalában keresem fed. Régi körúti bérház sötét, kopott, de egyébként tiszta lépcsőházának első emeleténél keménypapír-táblára nyomtatott betűkkel írva ez áll; Kérem, ne szemeteljen! Alatta, lent a bal sarokban: „Ne tépje le, mert ráfizet!” Melléje másforma írással: „Mire?” Megkértem pesti rokonomat, feltétlenül értesítsenek, ha a levelezésben váratlan fordulat áll be. Egy nagyvállalat fő- tisztviselőjével ismerkedem meg társaságban. Nagyon csinos, ápolt, okos pesti asszony. Férjével éppen egy modem képkiállításról érkeztek. Csak úgy ömlik belőle a szakszerű műértő ember bírálata a látottakról. Aztán hirtelen felém fordul: — Isteni, hogy éppen egy békéscsabaival ismerkedtem meg! Ugyanis (keserű grimasz) éppen Békéscsabára kell hivatalosan leutaznom a jövő héten. Képzeld, senki sem vállalta, hogy oda menjen! — néz rám szépen festett, dióbarna szemével, mint egy modem mártír. — „Mond! Meg lehet azt a helyet egy nap alatt járni?’’ Noteszomból felolvasom néhány nemzetközi és belföldi gyors indulási és érkézé» idejét, mire gyorsan másról kezd beszélni. Hiába! Kis ország vagyunk, de „felvágni” nagyon tudunk! Kora reggel ködpárában úszik az ébredő város. Budáról Pestre a Szabadság hídon át villamosok csörömpölnek. Ezüstszürke a Duna, a Várhegyen az újjáépített vár és ezüstszürke a karcsú Erzsébet-híd. A régi színeket, a Vár zöld kupoláját, a híd sárga színét hiányolja szemem, de az egész olyan szép, olyan „békebeli”, hogy úgy érzem, szó nélkül inzultál- nám azt, aki kritizálná az újjáépítést vagy a város szépségét. Pedig „csak” vidéki vagyok... A reggeli gyorssal kevesen utaznak, A fülkéiben csak én vagyok és két 22— 24 év körüli fiatal ember. Szolídak, jól öltözöttek, udvariasak. Rövid beszélgetés után kiderül, hogy műszerészek, két kis táskájukban 100 ezer forintos műszerek lapulnak. Nagyon tetszenek nekem. Róluk szeretném megmintázni az új magyar munkásifjú arcképét, amikor jön a kalauz és kéri a jegyeket. „Békéscsabáig utaznak?” — kérdi őket. „Sajnos” — hangzik szinte vezényszóra mindkettőjük szájából a válasz. A kedvem elfakul, nincs hangulatom folytatni a „Vidéken élni?” nemrég lezárt vitát. Szótlanul zötyögünk együtt, míg csak távolból felém nem intenek a nagy- és kistemplom ismerős, kedves tornyai. Itthon vagyok. Huszár Istvánná A szép alföldi város utcáin kocog reggelenként komótosan a főtér irányába. Annyi ismerőse van, hogy két lépést sem tud tenni köszöntés vagy köszöntésfogadás nélkül. Kocog, nem siet. Nem is tud már sietni. Bottal a kezében jár, de léptei ma is, 72 éves korára határozottak, nem tétovázók. Teltnek mondható arcát végigbarázdálták a forradalmas Idők, a hosszú nélkülözések. Mégis, szinte fiatal maradt ez az arc, mély barázdái ellenére friss és sokatmondó. Mondják: olyan ember Péter bácsi, hogy ami szuszog benne, mind, de mind ki akarja adni... S tréfásan hozzáteszik: most ez a foglalkozása... Nem így van, nem most ez a foglalkozása. Így él, ezt teszi, mióta hazajött a Szovjetunióból tizenegy évvel ezelőtt. Akkor még fiatalabb volt. A botot sem ismerte. Major Péter és a bot! Kinevette volna azokat, akik... őt, a Vörös Hadsereg katonai akadémiáját végzett volt főhadnagyot hetvenegynéhány éves korában is bottal a kezében vélik látni. A forradalmak sorát járta meg hadifogsága óta egyenes derékkal. Frunze oldalán harcolt Denikin bandái ellen Kö- zép-Ázsiában, A Kaukázus tövében századával őt rendelték ki letörni egy kulák- felkelést. Aki ennyi mindenen átmegy — nem öregedhet meg! A jó öreg Major Péternek ez év elején mégis tudomásul kellett vennie, hogy bizony eljárt felette az idő. Akikért egész életén át harcolt, most biztosítják számára a nyugodt pihenést. A gyulai munkásőrségtől tartalékállományba helyezték. Tartalékállományba őt, aki sohasem harcolt még a második vonalban sem! Milyen lehet egy „tartalékállományos” nyugodt pihenése?!Mit csinál egy olyan ember, mint Major Péter, ha tartalék- állományba kerül? Ugyanazt, amit eddig tett, ha bottal is a kezében. Csak nyugtalanabbul. Félti, amit otthagy. Nem bizalmatlanságból, hiszen, akik maradnak, kicsit az ő neveltjei. Mégis, mit csinálnak majd nélküle, jól csinálják-e majd nélküle, egyáltalán mi és hogyan lesz ezután nélküle?! Nem, Major Péter már nem tud meglenni a szolgálat nélkül. Igaz, kiképzésekre, gyakorlatokra már nem jár, de márciustól naponta 12 órát vállalt őrségállást. Kényelmes helyen — a pártbizottság portáján, ahol szabad idejükben felkeresik munkásőrtársai s el-el- besaélgetnek az elmúlt évekről, a régi időkről. Amiket Péter bácsi beszél, azt nem lehet iskolán tanítani, az egy veterán személyes tapasztalata nagy idők harcairól. Major Péter sokszor félbeszakítja mondóká- ját, s megkérdi a körülötte levőktől: — Nem untatlak benneteket, mondjam tovább? — Mondja, Péter bácsi, hisz’ azért, jöttünk, hogy hallgassuk! — S minden szavát lesik, mert e szavakból eléjük tárul, láthatóvá válik a történelem. — Nemrég volt szeptember 8-a, tudjátok-e? Szeptember nyolcadika. Ezerki- lencszáznegyvenegyben ezen a napon zárult be a gyűrű az ostromlott Leningrad körül. Akkor már — feleségemmel együtt — 22 éve laktam Leningrádban. Tudom, itt is volt háború, de amit a fasiszták e hős várossal tettek, elképzelni is nehéz. Sokat éltem én át addig, láttam, amint ez a hatalmas ország a cári nyomorból a megszállók és orvtámadók csapásai ellenére biztosan talpra áll és kiegyenesedik. De akkor, 1941. szeptember nyolcadikén, mint valami borzalmas álom, megint az éhező, a barbár kezek pusztításaitól tépett város képe tárult elénk. Ötszáz gép repült be a központi élelmiszerraktár fölé, amelyben, úgy mondták, 10 évre elegendő élelmiszert tartalékoltak, s még nem tudták biztosabb helyre szállítani. A borzalmas légitámadás földig rombolt mindent, égett az égész negyed. Csak a külvárosi raktárakban maradt némi élelmiszer, ami azonban a több milliós városnak nem sokáig futotta. A légitámadás után a korábbi nyolcvan dekás napi kenyéradag a felére, egy-két napra rá 25 dekára, egy hét múlva pedig tíz dekára csökkent. A boltokban nem is volt más, mint ez a kevéske kenyér. Nagyon szolandóan verték a varost, éjjel-nappal ágyúztak, bombáztak, a légiveszélyt jelző szirénák üvöltése szinte sohasem szünetelt. És nemcsak a gyilkos tűz szedte áldozatait, később már az éhínség is. A nép mégsem adta meg magát! Ott voltunk valameny- nyien, kiket nem döntött le betegség vagy golyó, kik emelni tudták karjaikat. Ott voltunk mind a város széleinél s gigászi erőfeszítéssel a bombázások közepette is építettünk magunk köré erődítményt. Nem engedjük, hogy városunkba behatoljanak a fasiszták! Megvédünk, Leningrad, életünk árán is! — ezt gondoltuk fogunkat összeszorítva, némán. Leningrad védelme az életünket jelentette, eleste a halálunkat. Kimondatlanul is az egész szovjet haza megvédésének szimbólumává vált szemünkben városunk védelme a horogkeresztes betolakodókkal szemben. Éjjeleinket, nappalainkat a védelmi vonal építésénél töltöttük. Száztizenöt kilométernyi sáncot építettünk néhány hét alatt a tankok ellen. Két méter mélyre ástuk az árkokat és teleengedtük vízzel és három-négy méter magasságra mögötte a töltést. Csak az utak maradtak „szabadon”, ott beengedtük az előőrsöket és szétvertük őket. A külső védelmi vonalon belül még barikádokat is emeltünk a külvárosokban. . hogy ha esetleg mégis betörnek, kellő fogadtatásban részesüljenek beljebb. Egy cél fűtött mindenkit, s a szovjet hazafiság legyőzte a rettenetes nehézségeket. A fasiszták megtorpantak Leningrad kapui előtt... — A felmentő seregek megérkezéséig ott volt Major elvtárs a városban? — kérdi valaki. — Nem. Ezer és ezer embert a hátországba küldtek segíteni. Én Észak-Szibériába kerültem, Rozsgyeszt- venszkbe, ahol egy gépállomáson dolgoztam a háború befejezéséig. — Hogyan került haza? — Nehezen, mert ott is nagy volt a bürokrácia. Kérvényeztem már 1951- ben, hogy hazajöhessek. Feleségem, aki 1933-ban az uralomra került fasiszták elől menekült a Szovjetunióba mint a Német Kommunista Pért tagja — és akit Leningrádban ismertem meg — szintén szerette volt látni már Magyarországot, amelyről annyit meséltem neki. Ám a kérvény mindig elakadt valahol, az útlevelet nem kaptam meg. Ekkor az SZKP Központi Bizottságához írtam s elpanaszoltam az útlevélkérésemmel kapcsolatos huzavonát. Megírtam azt is, hogy vágyom már nagyon látni, hogyan építik Magyarországon az új hazát és szeretnék itthon segíteni elvtársaimnak... Hatezer kilométernyire éltem ekkor Moszkvától.. Ezt még hallgassátok meg, ha nem untatlak benneteket ... — Mondja csak, Péter bácsi! — Két hét sem telt bele és jött a válasz. Méghozzá — Rozsgyesztvenszk? Városi pártbizottság? Végre! — hallatszott szinte a világ végéről. S aztán valamivel erősebben: — Itt Moszkva, a Központi Bizottság . . Kerítsétek elő, elvtársak, a föld alól is Major Pétert... — Halló! Én vagyok az. Itt Major Péter beszél... — No, akkor Major elv- társ, közlöm Önnel, hogy egyenesbe tettük a kérelmét, nincs akadálya, hogy hazájába visszatérjen. Sok sikert kívánunk otthoni munkájához. Rövidesen felkeresik útlevele ügyében ... — Képzelhetitek az örömömet. No, így tértem haza. Igaz, egy kicsit öregen, 1954-ben már 61 éves voltam, de azért nem nyugdíjba jöttem haza! Eh, nem mondom tovább, ezt ti úgysem értitek... Dehogynem értjük, Major elvtárs! Nemcsak azért, mert a megyei revíziós bizottságban ma is látjuk tevékenykedni, és nemcsak azért, mert, noha tartalék - állományba helyezték, szolgálatot teljesít. Nemcsak ezekért. Emlékeivel, élményeivel, gazdag életének tapasztalatával számunkra sohasem lesz nyugdíjas, már örökre a szívünkbe költözött. Valahányszor hallunk majd a Nagy Októberi Forradalomról, az ellenforradalmi bandák szörnyűségeiről, az intervenció- sok elleni harcról, a fasiszták és más imperialisták gaztetteiről, mindannyiszor eszünkbe jutnak azok a személyes élmények is, melyeket hosszú és küzdelmes életútján szerzett és elhintett közöttünk Major elvtárs. Varga Dezső Ladányi Mihály; Járdaszélen Öreg paraszt topog a járdaszélen, várja, hogy ott túl zöld legyen a lámpa összeszűkült szemekkel, mint ahogy otthon nézett a szürkülő határba. A verebek nem ismerik meg őt, nincs senki, akinek biccentene. A lámpa zöldre vált át és komótos járással bandukol a semmibe. Nem érzelgek, honvágy nem fojtogat, nem gondolok a távoli mezőkre, Tudom, fűtő az öreg valahol és nem szívesen emlékezne ö se. morú helyzetbe került a lakosság, valósággal éheztünk. A fasiszták meg áltelefonon. Éppen ügyeletes voltam a városi pártbizottságon. Éjjeli ügyeletes. Csengett a telefon.
