Békés Megyei Népújság, 1965. szeptember (20. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-28 / 228. szám
MM55. szeptember 2$, Kedd Ketten a pesti éjszakában Akik „mindenre” készek... — Mit tesz B. E. Ilona tizennyolc évesen?—Stoppal a fővárosba, rendőrautóval haza... Az utolsó kisvendéglő is bezárt a Duna-parton. A rakpart felől, a Matróz-csárdából hárman támolyogtak végig a szurokszerűen viliódzó folyó mellett, rekedt torokhangon „rágták” az utolsó slágert... A külvárosok felé tartottak, s szinte percek alatt eltűntek a pesti éjszakában. * — Ezeket jó, hogy nem szólítottuk meg... tok részegek... — Aha.... Mindjárt összecsuktok a fáradtságtól. Fázom... éhes vagyok... Minek is léptünk meg!? Mi lehetett a suliban miattunk?... Az utolsó szavakat sárosén mondta egy hang mögöttem. Hirtelen szembefordultam a mellettem elhaladó beszélgetőkkel, akik a Duna-parti részegekről beszélgettek. Nem lepődtek meg, de én annál inkább. A következő percekben hallottakat és történteket igyekszem szó szerint és pillanatról pillanatra rögzíteni, és még egy riporttal járulni a pesti éjszakáról, no meg egyebekről szóló történetekhez, amik a világvárosba vetődő és talajt vesztett fiatalokról szolnak. v |V;S - i ' — Magát ismerem..? — kapaszkodott kabáitujjarmba egy betegesen remegő 14—16 év körüli lány. Barátnője is megtorpant, akinek hangjában az éhségről pa- naszkodóra ismertem. — Sohasem láttam önöket..; — Békés megyeiek vagyunk... Könyörgöm, emlékezzen... — Én is az vagyok, de higy- gyék él, nem ismerjük egymást... és miért könyörögnek?... — Egy szobát... egy ágyat... csak erre az éjszakára tudna adni?... vagy... vagy valahol... Mindegy, hogy hol... — hadarták egymás szavába vágva. Kényelmetlenül hatott a helyzet. — Szóval, földiek vagyunk. És hogy kerültetek Pestre az éjszaka kellős közepén egy szál ruhában? — fogtam bizalmasabbra. — Csak úgy... — Senkit nem ismertek? — Senkiit. Ugye segít... Gyulaiak vagyunk és... és három napja— Van vagy nincs szoba? — vágott a fiatalabbnak látszó csapzott hajú lány szavába a barátnője, nehogy többet mondjon, mint amit muszáj kényszerhelyzetükben. — Mi van három napja? — kérdeztem. Hallgattak. A sötét utcán két férfi kopogott végig. A lányok azonnal nyomukba szegődtek, mielőtt leinthettem volna őket. — Van szobájuk egy éjszakára...? — ismételték a kérdést... Ügyetlen mozdulattal mindketten belékaroltak az egyik ittasan nevetgélő férfibe, de csak néhány goromba sző volt kérdésükre a válasz, meg annyi: Csitrik. Ismét engem faggattak. Egyikük nekidőlt egy ház falának, s amíg a másik bizonygatta, hogy három napja nem aludtak és nem ettek, mert — munkát kerestek a fővárosban..., addig a másik szinte állva elaludt. Ismerős kolléga került elő az utcán. A két kislány egyre szánalmasabban kérdezősködött és mi viszont... — Megszöktetek otthonról? — Ügy is lehet mondani... — Pénzetek van? Ha egyáltalán találunk ilyenkor szállodái, ahol helyet kaphattok, oda az is kell... Tudjátok? — Van... egy százas... — Hülye... — vág a fiatalabb szavába társnője. — Megmondhatod... Nincs egy vasunk sem. — Pénz nélkül indultatok Pestre? — Majdnem... Autóstoppal... — Miért? Veszélyes hely a nagyváros számotokra... — Ne okoskodjon, ha nem tudnak semmit, lépjenek le — vágott vissza elkeseredetten egyikük és egy kapu sötétjébe húzta a fáradtságtól meg-megingó fiatalabbat. — Segíteni akarunk. Miért nem fordultatok a rendőrséghez, talán segítenek, hogy hazajussatok? — próbálkoztunk kollégámmal. — Ennyi eszünk nekünk is van... Nem azért léptünk le, hogy visszamenj ünk... — De... mi is szállóban lakunk és nem maradhattok az utcán... Két overallos férfi került ismét szembe velünk. A lányok odaszegődtek. Félreérthetetlenül igyekeztek a két idős férfinek „megmagyarázni”, hogy ha segítenek rajtuk, „mindenre” készek. * Szinte észrevétlenül autó fékezett a társaság mellett. — Rendőrautó!... — rebbent meg a két lány. Gyors, szűkszavú igazoltatás. A lányok közül csak egyik tudott igazolványt mutatni. — Mit faggatnak... Nekem nincs... még nincs... • — Kiskorúak és... — mondta szigorúan az egyik rendőr, de a személyi igazolványát lobogtató B. E. Ilona szavába vágott. — De én éppen mostanában múltam el tizennyolc éves... Minek törődnek velünk?... Válasz helyett a kocsiba tessékelték őket a rendőrök. A két overallos odébb somfordáit... és nekem nem volt időm B. E. Ilonának a rendőr helyett válaszolni. Talán már nem is kell... —We— Hasznos tanulmányút A Textilipari Műszaki és Tudományos Egyesület Békés megyei csoportja őszi munkaprogramja keretében kétnapos autóbusz-túrát szervezett a Budapesti Harisnyagyár, valamint a Magyar Da- nulon és Viszkózagyár megtekintésére. A tanulmányúton Békéscsabáról a kötöttárugyár és ruhagyár, Gyuláról a hars ínyagyar 43 dolgozója vett részt. Adamik Kálmánt, a TMTE megyei csoportjának titkárát kértük meg, mondja el a kirándulás tapasztalatait. — A tanulmányút célja elsősorban ismeretbővítés volt. A Budapesti Harisnyagyárban mindenekelőtt az utóbbi időkben beérkezett, modern harisnyaikötő és kelmekikészítő gépekre voltunk kíváncsiak. Az érdeklődési kör természetesen megoszlott a három tex- lilipari üzem dolgozói kozott. A „harisnyások” érthetően főképpen a harisnya- és zoknikötési technológiát tanulmányozták és az igen nagy teljesítményű olasz Rimoldi és keletnémet TEXTIMA idomkötő gépeket szemlélték nagy figyelemmel. A több mint száz. automata gépen volt is elegendő néz.nivaló! A csabai két gyár dolgozói, szakemberei viszont inkább az. ugyancsak modem kikészítőgépek iránt tanúsítottak nagyobb érdeklődést. Nagy figyelmet szentelünk a FAMATF.X szegláncos szárítógép munkájának vizsgálatára. A Békéscsabai Kötöttárugyárban ugyanis éppen a közelmúlt napokban kezdte meg próbaüzemelését egy még modernebb, de hasonló technológiádat működő Brückner-féle szegláncos gép. így a Pesten szerzett tapasztalatokat idehaza jól tudjuk majd hasznosítani. Másnap Nyergesújfalun, az új viszkózagyárban tettünk látogatást. Itt az elsődleges cél az új danu A7 ÉM BÉKÉS MEGYEI ÁLLAMI ÉPÍTŐIPARI VÁLLALAT FELVESZ kőműveseket és segédmunkásokat, VALAMINT asztalos, épületlakatos, FŰTÉSSZERELŐ SZAKMUNKÁSOKAT Jelentkezni lehet Békéscsabán, a vállalat munkaügyi osztályán, Kazinczy utca 4 szám alatt. Orosházán: Orosházi Üveggyár-építkezés. 91314 ionüzem megtekintése volt. Sajnos, ez nem sikerült, mert ott éppen próbaüzemeltetést végeztek német szerelők közreműködésével. Érdékes ismeretekre azért itt is szert tettünk, miután alkalmunk volt tanulmányozni a műselyem-, a celofán- és szivacsgyártó üzemeket. A kiránduláson részt vevő tagjaink egyértelműen nyilatkoztak a gyárlátogatások hasznosságáról. Ez arra késztet bennünket, hogy megyei csoportunk jövőre is rendez majd hasonló tanulmányutat — fejezte be tájékoztatását Adamik elvtárs. —kazár— Ósdi vitorlás modern lobogó alatt A verseny öldöklő, a küzdelem fej-fej mellett folyik, a hátramaradás fényűzését nem engedhetjük meg magunknak. Ipari termékeinknek helyet kell szorítani a korszerű áruk galériájában. Anélkül, hogy na"y szavakat használnánk, megállapíthatjuk: manapság az úgynevezett világszínvonal legalsóbb régióit is csak igen jó minőségű gyártmányokkal lehet elérni. Áruink használhatóságát, tartósságát, külalakját, csomagolását állandóan javítani kell. Ügy gondoljuk, ezt nem is vitatja senki. A minőség emelésének azonban párhuzamosan kell haladni a gyártás gazdaságosságával is. Magyarán: a korszerű termékeket korszerű technológiásai előállítani — egymástól elválaszthatatlan követelmények. Erről néha megfeledkezünk. Hadd említsünk gyakorlati példát. Külföldre látogató rokonoktól ajándékba kaptam egy inget. Szép, divatos, praktikus viseletű nyári ing. Mikor először felvettem, kollégáim megcsodálták: bizonyára valami különleges, drága kivitelű darab. En tudom, hogy kedves rokonom — viszonylag — igen-igen olcsón jutott hozzá. Rendkívül egyszerű technológiával készítették, minimális anyagfelhasználással. (A zsebek szegélye például nincs eldolgozva, s letűzve, csak egyszerűen visszahajtva és simán leva, salva. A mandzsetták, gomblyukak. satöbbi kidolgozása is a végtelenségig egyszerű, ugyanakkor tetszetős.) A békéscsabai férftfehémemű- gyárba a minisztérium termelési főosztályától érkezett egy értesítés, mely szerint ezentúl a 100 forinton aluli ingekhez is ugyanolyan drága közbclcsü anyagot kell felhasználni, mint az osztályon felüli kívitelűek- nél. A normaidő emiatt több mint egy perccel növekszik. Indok: ügyelni kell a minőségre. A gyár tervezői, technológusai panaszkodnak: „Agyondolgozzuk, agyonvarrjuk a ruhaneműeket, nagyipari felkészültségünkkel valójában kisipari módszer szerint gyártunk. Nevetséges, hogy a 69 forintos munkás- ing technológiája teljesen azonos a 220 forintos selyempupli- néval. Ugyanúgy béleljük a Neva shantungnak vagy az angol puplinnak a gallérját, mint ahogy a bányász zefír- vagy a nyomott freskó ingekét.” A ruhagyár műszaki szakemberei, újítói igyekeznek haladni a korral, s igyekeznek olyan el tárásokat kikísérletezni, mellyel megvalósítható a kettős cél: szebbet, olcsóbban. Sajnos azonban, egyes irányító és ellenőrző szervek ahelyett, hogy a valóban korszerű technológiai eljárásokat kutatnák, a gyártmányok jártásét célzó intézkedéseket a legegyszerűbben oldják meg. A korszerűség örve alatt ósdi mód. szereket igyekeznek az üzemekben meghonosítani. A jó minőség valóban elengedhetetlen követelmény. Helyes, ha ékes betűkkel írjuk ki lobogónkra. De a világpiac örvényes vizein csak úgy tudunk sikeresen előbbre haladni, ha a zászlónk mellett a hajónk 1 elépítése is — a legkorszerűbb. —ajda— Egy fényesre csiszolt lőszer története Nagy százados az íróasztal fiókjából egy géppisztoly lőszert vett elő. Az asztal lapjára állította, majd rám nézett és megkérdezte: — Látod ezt a lőszert? — Hogyne látnám! Közönséges géppisztolylőszer, egy a sokból. — Neked természetesen közönséges. nekem azonban sokkal több annál. Ennek a lőszernek története van... Este hat óra körül járhatott az idő, amikor a zászlóaljparancsnoki eligazításról megjöttem. Az ügyeletes jelentette: a parancskihirdetés előtti foglalkozás és a fegyverkarbantartás rendiben megtörtént, a század a KISZ-klubban szellemi vetélkedőn vesz részt. Indulni akartam haza, amikor eszembe jutott: az újoncbevonu- lás óta még nem ellenőriztem a fegyvereket. — Hozza ide a fegyverszoba kulcsát — szóltam az ügyeletesnek —, megnézem a fegyvereket. Tüzetesen vizsgál gattam a géppisztolyokat; különösen a töltény- űrrel és a gáztömlő nyílással bíbelődtem sokat. Már a harmadik szakasz fegyvereinél tartottam, amikor hirtelen meglepődtem. Ahogy Somlai honvéd géppisztolyának a zárát hátrahúztam, valami kirepült belőle, és hangos koppá nással a fegyverszoba padlójára esett. Egy éles lőszer volt. Ez, amit itt látsz az asztalon... Azt hiszem-, fölösleges elmondanom, mi játszódott le bennem. Talán rendkívüli esemény lehetett volna belőle. Alig egy hónappal a bevonulás után... Mert arra egy percig sem gondoltam, hogy a lőszer véletlenül került a géppisztolyba. Somlai valószínűleg szándékosan tette bele... Persze, a kézzel fogható tények birtokában már könnyű okosnak lenni. Most mór én is találtam egy sor összefüggést Somlai eddigi magatartása, a raj- és szakaszparancsnokának elejtett szavai meg a csőre töltött géppisztoly között. Csak éppen a pont hiányzott az írről; mégis, mi váltotta ki belőle ezt az elhatározást? Miért akarta elvetni az életét? A géppisztolyt visszahelyeztem a fegyvertámlára, és lementem a KISZ-klubba. A vetélkedő már véget ért: az eredményhirdetésre vártak. — Elv társak! Né'hányuk fegyverét megnéztem — kezdtem, majd neveket soroltam. Somlaié is közöttük volt.— A fegyverszobában a géppisztolyokat kibiztosítottam. — Hegedűs elvtárs — szólítottam meg az egyik újoncot —, önök már egy hónapja katonák. Tudniuk kell, milyen állapotban kerülhet a fegyver a támlára. Mondja csak el! — Jelentem, tiszta állapotban... — És? — És... és... (láttam, erősen gondolkodik), és nem lehet felhúzva — vágta ki nagyon büszkén. — Ügy van — nevettem el magam. — Igaz, ez a válasz még nem elég katonás, de megfelel. Mi ezt úgy mondjuk: az elsütő szerkezetet nyugalmi helyzetbe kell állítani. No, lássuk, ki feledkezett meg erről, húzzák el a billentyűt... Somlaira néztem, és mosolyogva biztattam: — Húzza csak el bátran, Somlai. Akár rám is emelheti a csövét... Elfehéredett. — Mi az, rosszul érzi magát? Mint aki sokkot kap, dadogni kezdett: — Százados elvtárs, csőre van tő... töltve. — Csak volt — feleltem. Jöjjön velem... Nehezen tudtam szóra bírni. Mikor végre megnyugodott, mint felduzzasztott folyóból a víz, ha megnyitják a zsilipeket, ömlött belőle a szó. A rendezetlen elbeszélésből a következőket sikerült kihámoznom. Az apjával élt, aki külkereskedelmi utazó. Szándékosan mondom azt, hogy élt, és nem azt, hogy nevelte. Er-
