Békés Megyei Népújság, 1965. szeptember (20. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-26 / 227. szám
Földeák János: Kerekes és Karikás — Mert nem vagyok pesszimista! — mondja az dacosan. - * — Mi... micsoda nem vagy? — Pesszimista, érted? Én csak optimistán tudok... csak optimistán vagyok hajlandó, pajtikám! Csak optimistán! — és rázendít „A Csap utcán”-ra. A nagy versengéstől nem is veszik észre a melléjük taroló motoros rendőrjárőrt. — Nincs jobb dolguk, mint az út közepén kurjongatni? — Op... optimisták vagyunk — dadogják meg- szeppenten. — Helyes. Akkor fejenként csak egy tízes!... Nem vitatkoznak, de még könyörögni sem mernek. Jogos a bírság. Az egyik rendőr a nyugtát írja, a másik meg ugyancsak cifrázza, milyennek kell lenni az igazi munkásembernek... Az élet legszebb pillanatai közé tartozik, ha két régi jó barát összetalálkozik. S nem kedden vagy pénteken, hanem szombaton. A hét legáldottabb napján. Nem kísért a másnapi korai fölkelés. Jut idő kibeszélni gondot és örömet, keresetet és művezetőt, asz- szonyt és gyerekeket.» FröcesÖkkel lódítanak az emlékeken, könnyítik a nyelv forgását. De az idő is múlandó — veszi észre Kerekes az óráján. — No még egy féldecit, te! Aztán az utolsó busszal elfuvarozunk! Ezzel Karikás is egyetért. Az apostolok lován bosszú és kényelmetlen lenne az út hazáig. — Jól van, pajtikám! — mondja lelkesen. — Ügyis én következem! Most rajtam a sor! — Azt mór nem! Én kezdtem, én fejezem be! — két hagyva maguk mögött, amiktől a jelent még nehezebben tudta elviselni. E gyszer, amikor éppen " tisztogatta a lámpáját, az elsőt, az egyetlent, mert nem maradhatott meg egyetlen másik sem a szobájában, megszólított. — Ha lenne szíves keríteni nekem egy darab szalonnát, de jó vastagot gondolok, nem olyan papiros vékonyságú, ízetlen szeleteket, amiket maguk szalonnának neveznek. Akkor készíthetnék magamnak egy kis vacsorát, megsütném a szalonnát, megpirítanám a kenyeret a lámpásom üvegje felett, mint akkor szoktam, amikor azokban az isten háta megetti falvakban laktam. Ö, igen, sokszor ez volt az én vacsorám, mégpedig igen jó vacsorán. Hoztam a szalonnát, nem ízetlen, papirosvékony szeletekben, hanem jó vastag darabbal, ahogy óhajtotta. Mérhetetlenül örült neki, de nem bízta a nehéz barna papirosba burkolt csomagját a konyhai hűtőszekrényre, hanem kitette a szobája ablakpárkányára. Onnan azonban hamarosan eltűnt, s mivel sosem hozta szóba, csak azt gondolhattam, hogy a vele felkeltett emlékek bizonyára szereztek neki egy kis békét és örömet». Te majd legközelebb leszel soros! Már régen fölhajtották a léidéért, de még vitatják, ki fizesse? Mire megegyeznek, elmegy az utolsó busz. Csak kiabálni tudnak utána. — Sebaj, pajtikám! — legyint Karikás. —■ Nem esünk kétségbe! — Nem, nem! — igazgatja magát egyenesre Kerekes1. Belekarol a másikba. — Ha már így esett, vigasztalódjunk! ... Visszamennek a vendéglőbe. Mintha másutt lennének most az asztalok és székek. Minduntalan beléjük ütköznek. Kerekes ezen mérgelődik, Karikás meg előre kiabál, megelőzi a cimborát: — Két féldecit a fütyülősből! A pincér megtagadja a kiszolgálást E.gy falra is kiszegezett utasításra hivatkozik: nem és nem! És közben olyan barátságos, hogy külön fáj: — Elég volt mára, polgártársak! Inkább holnap! Jobban fog esni, én mondom. Hát • lehet ezt . érteni? Egész este a vendégeik, borravalót kapott, és most hallani sem akar róluk. — Mi magyar állampolgárok vagyunk! — próbálkozik Karikás, és döngeti a mellét. — Az alkotmány szerint... Nem fejezheti be; Kere-. kés közbeszól: — Csak nem vitatkozol ezzel a jó emberrel, te? Nem ért az alkotmányhoz. Nem vasas, mint mi vagyunk. Kár az időért!... Az utcán sem vitatkoznak, csak a fákkal és kerítésekkel van baj. — Pogány sötét van, pajtikám! — igazítja Karikás a kalapját. Leverte egy növendék akác ága. — Nem ott ég a villany, te, ahol kellene!... Tanakodnak. Miért az úttest fölött lógnak a lámpák? Az autóknak reflektoruk is van... Kioldalaznak középre. Szelíden ragyognak a csillagok. Ez ösztönözheti Kerekest. Csendesen eldalolja, hogy végigment az- ormódi temetőn. — Te miért hallgatsz? — támad utána Karikásra. — Hát... hát ezt szépen megúsztuk — sóhajt Kerekes a járdán, amikor a rendőrök elberregnek. — Hatósági gyomoröblögetéssel is végződhetett volna... — Ha nem kurjongatsz, pajtikám, ez sincs! —mondja Karikás szemrehányóan. — Nanana! Csak a szabálytalan közlekedésért fizettünk! — igyekszik pon-, tos lenni Kerekes. — Ha nem kurjongatsz, nem találnak ránk. Hang után jöttek! — Az ormódi temetőt nem hallották! Csak a Csap utcát! Esküszöm! — Hiába beszélsz, pajtikám, te kezdted! Ne kend rá.m! — indulatoskodik Karikás. — Keni rád az atyaisten, nem én! — fortyan föl Kerekes, és hirtelen mérgében lök egyet a másikon. — Még te taszigálsz? Még neked áll följebb, pajtikám? — ordít Karikás. És visszaadja a lökést. Kerekes nekitántorodik egy üzlet vasredőnyének. Az úgy feldübörög, mintha bomba robbant volna. Pillanatok múlva már összeakaszkodnak és hemperegnek. Gyomrozzák, szorongatják egymást. Virtusból, és nem gyűlöletből. A dübörgésre, dulakodásra egy nő rohan ki a házból. Rémült visítozásba csap, mintha őt vernék: — Segítség! Rendőr! ...Se- gítsé-é-ég! Néhány férfi is előkerül a szomszédos házakból. Nagy nehezen szétválasztják a két makacskodót. Nem történik klastromi csöndben... A helyszínre érkező rendőrnek csak a puszta előállítás feladata jut. Mire beérnek a kapitányságra, a verekedés virtusától és izgalmából kijózanodnak. Szégyenkezve, szótlanul méregetik egymást. S még jobban, amikor parancsot kapnak, hogy ki a cipőfűzőt, le a nyakkendőt, elő a zsebkést, cigarettát, gyufát! Reggelig nincs rá szükségük a különszobában. Pihenjék ki magukat, míg jegyzőkönyvbe mondhatják az éjszakai pankrációt és hangversenyt... Kerekesből buggyan ki először a bűnbánat; — Lesül a pofámról a bőr, te... Karikás barátian rábó- lint: — Az enyémről is, pajtikám... Ekkor tér vissza körútjáról a rendőr járőr. Megismeri őket. — Hát magukkal mi történt? — csodálkoznak a té- pázottakon. A tényállás summázásá- nál már mindenki nevet. És szemük és szívük is van a rendőröknek. — Van pénzük taxira? — kérdezi az ügyeletes. — Hogyne lenne! Nem vagyunk mi vagányok! — Olyan önérzettel mutatják az erszényüket, hogy azon kacagná kell. Csak külön-külön mehetnek haza... Elsőnek Kerekes indul: — Hát szervusz, Karikás! — fátyolosodik meg a hangja és bújik a taxiba. — Viszontlátásra, pajtikám! — facsarodik a másik szíve is. Öt perc múlva Karikás is indulhat. Most már tudják, miért berregte föl két taxi az éjszaka csöndjét. Oláh Éva: ILDIKÉ Megmondjátok-e végre Kik énekeltek akkor este ott; A szomszéd lánya új ruhát kapott, S még akkor este föltáncolt az égbe Kik énekeltek ott? Az nem igaz, hogy részeg volt az apja, Az anyja sem', Csillagokat fényesített szegény, A ház mögött épp sípolt a vonat, S csak csörrent és csak csörömpölt a fény. A kerítéstől rögtön elzavartak, Sokan voltak, és mind idegenek, Udvart söpörtek, s hogy jött a csorda, Vályúhoz vitték a tehenet. Ti elküldtétek rítkanap, ha átjött, Mert szeplős volt és vihogott szegény, S mert ő is csillagokat fényesített, Mondtatok is, meglátszik a kezén; Aznap szappant loptam neki meg púdert, Hogy lemoshassa a csillagnyomot, I De nem jött többet, Föitáneolt az égbe, j Kik énekeltek akkor este ott? Pasolini és a Mamma Róma G '-yndolkod tatás — ez a célja minden művészi alkotásnak, köztük a művészi filmnek is. Ez a kritérium különösen akkor jelentkezik erős kontrasztban, ha egymás mellé állítunk két filmet, mint például a televízióban legutóbb látott angol filmvígjátékot a loch- nesi szörnyről meg a körülötte támadt bonyodalmakról —vagy Pasolini filmjét, a Mamma Rómát. Az előbb említett igénytelen kommersz fűm semmitmondó témájával, rossz rendezői munkájával, gyenge színészi játékával semmi mást nem akart, mint kikapcsolni az agyat, primitív szórakozást nyújtani. Pasolini filmje viszont megfogja a nézőt, gondolkodta- tásra kényszeríti még azt is, aki nem is akarja. Egy jellemző példa: ott ültek az első sorokban azok, akik általában a művészi filmek gyilkosai szoktak lenni. Többnyire fiatal huligánok, kiknek az a szórakozásuk, hogy a legszebb jeleneteknél kiábrándító megjegyzésekkel és röhögéssel zavarhatják az előadást. Az első jeleneteknél — amikor a „feldíszített” malacokat hajtották be — még hallatták hangjukat, de már később, amikor kibomlott a cselekmény s mintegy tükörben láthatták a maguk életét, a társadalom perifériáján tengődök sorsának sivárságát, akkor néma csend volt ott, az első sorokban is. A fűm tempója lenyűgöző. Lassú sodrású, de óriási az ereje. Bár a téma eléggé extrém, mégis alkalmas arra, hogy mindenkinek gondolatokat adjon saját életére vonatkozóan is, hiszen megtekintése után másként fogja a néző a valóságot látni. A két főszereplő, Mamma Róma és fia, Ettore élete riasztó példa mindenki számára, hová jut a céltalan, értelmetlen élet. Mamma Róma utcanő. Bár nem erre az életre született, de egyedül maradt, s a körülmények kényszerítették. Mélyre zuhan, de még él benne a vágy, hogy kiemelkedjék a fia révén. Benne bízik, mindent megtesz érte, de mégsem úgy, ahogy kellene. Mert ő is csak egyedül van, s fia, Ettore is egyedül marad. S ez lesz a tragédia alapja. Mamma tévedése az — ami általában legtöbb szülőé—, azt szeretné, ha a fia mindazokkal a jó tulajdonságokkal rendelkeznék, ami benne nincs meg. Amikor Ettoret magához veszi, hogy új életet kezdjen vele, már reménytelen az eset. A fiú semmitmondó arckifejezése, hanyag, slendrián járása mindent megmagyaráz és előre sejtet. Ugyanolyan strici lesz, mint Mamma Róma fiúja volt, gátlástalanul fog lopni és zsarolni, mint ahogy azt a parasztok közül visszatérő Carmine tette. A rendező tökéletes tudását bizonyítja a remek színészválasztás. Ettoni Garofolo, akit az életből szedett fel: telitalálat. Anna Mag na ni szereplése viszont: remeklés. Mindezeken felül fjedig a rendezés és az operatőri munka szintén emeli a művészi színvonalat. Érdekes megfigyelni a rendezői koncepciót a képek kiválasztásánál. A történet a város peremén játszódik, s a bemutatott környezet sivársága a szereplők lelki életének szimbóluma is. Rómában vagyunk s ilyenkor a legtöbb rendező úgy is gondol a nézőre, hogy egy-két jelenetet a műemlékek vagy az elegáns utcák környezetében forgat. Itt ilyenről nem lehet szó, itt ez stílusromboló lenne! Ha szerepeinek is jelenetek benn a városban, mint például, amikor Mamma Róma bemegy Rómába pénzt szerezni; akkor ezek a jelenetek mind este játszódnak, s a városból nem látunk mást, csak a vülany lámpák hideg fénypontjait, még egy neonfelira; sem élénkíti a képet. Itt is minden olyan sivár és üres, mim a külvárosi élet, mint a szereplők élete, akik nem is Rómában élnek, hanem a városi aszfalton vegetálnak^ Kétségtelen, hogy a szereplők életének üyen alakulása nagymértékben saját jellemhibáik: következménye, de a felelősség a társadalmat is terheli. Ki törődik ezekkel a szerencsétlenekkel? Ki segíti őket? Senki. Pasolini egyértelmű választ ad. A kórházi személyzet a lázas gyereket a rendőrségnek adja át, a börtönőrök pedig csak azt várják, hogy csendben legyen, s durván kifeszílik a deszkaágyra, mint egy keresztre, s nyugodtan hagyják, hogy ott meghaljon. Kíméletlen leleplezése ez a dehumanista társadalomnak! Nagyon jó a film ritmusa. A nyugodt tempó lehetőséget a a nézőnek a gondolkodásra Kell is ez, mert a film szirn balladai: nem részletez, kihag; eseményeket. Az életnek egy egy jelenetét úgy mutaja be. olyan tömören és kifejezően hogy érzékelteti az előző és az utána következő eseményeket is. Érdemes megnézni a filmet, mert ide is ülik Kölcsey gondolata: „Csak olyan könyvet végy a kezedbe, amely a zseni láng jegyét homlokán hordja” Pasolini filmje, a Mamnu Róma ott hordja az író-fiun- rendező zsenijének lángjegyé:. Péter László
