Békés Megyei Népújság, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-01 / 180. szám
Röth Miklós épftésveze. KOVÁCS GYÖRGY: u tő technikus aláírta az utolsó levelet és — némi csodálkozással — megállapította. hogy nincs már mit tennie. Alíkomyodott. Holnap is lesz egy nap Megtelt a szoba rózsaszínnel, amely egyre mélyült, majd ametisztbe váltott, végül halovány lett, mint a tojáshéj. Az otthoni vidékekéin ezekhez az alkonyati színekhez porszag és a port felverő csorda hangjai társulnak (avagy pontosabban: társ ultak; amikor még éppen eszmélő gyermek volt a most 27 éves fiatalember. De az alapvető hangulati társítások magját még gyermekkorából cipelj az ember). Cigarettára gyújtott és hagyta, hogy gondolatai visszaszivárogjanak a múltjába benyitott, két férfit t>a. Iáit a félhomályos helyiségben. Elmondta, m.i járatban van, egyikük fölényeskedve kérdezősködött, hümmögött. A másik homályba fúlt sarokban ült, cigarettásdobozzal játszadozott és félmo- soliiyal szemlélgette a jelenetet. Amikor, megszólalt, azonnal kitűnt: őafőnök. Az első hónapok kemény munkával teltek. Az építés- vezető — Miklós, a dekorációs vállalat „fél-maszek” hagyományaiból táplálkozva elnevezte Nagyfőnöknek — kiváló szakember és osztónap” e hónapban — mondta a rádió. Ma fellegek gyű. lekeztek az északi csúcsok mögött, a barométer is esőt jelez, hát nem ártana. A jövő hót közepén ’ jön két kubikosbrigád, addig essen, ha esni akar. Legalább a ta_ laj felső rétegei megpuhulnának kissé. Most, ebben a tapló-száraz világban szikrázna a csákány. Örára nézett. Fél hét. Talán már nem is érdemes Idára várni. Pedig jólesne autózni csak formális kapcsolatot tart fenn, csupán az öccse ír sűrűbben, kisebb-na- gyobb „kölcsönöket” kérin. csélve. Különös ember Rábai Ida nagyon. Különös emberek gyűlnek itt össze. Emberek, akik befalazzák az életüket a „műtárgyakba”, mint komor balladák Kelemenje; — munkahelyről munkahelyre vándorolnak; — hétvégeken látják csak az otthont; — és az éjszaka kanyargó útjain hazafelé vándorolnak az álmaik. ba. A múlt eseményei sokkal körvonalazottabban éltek emlékezetében, mint az elmúlt két hónapéi. Ez a két hónap kuszáit és rohanó volt; új táj, új arcok, új munka: új életkörülmény ele — mint valamely vége-nincs gombolyag szálai tekeregtek, kavarogtak agyában, alig kapott támpontot képzelete. Ama délután emlékképei például, amikor először ment el az építő vállalat irodájába, egy véletlenül elébe került újsághirdetés nyomán. Hónapok óta állás nélkül volt, már-már fillér nélkül. Megkísérelt sok mindent, de minden olyan kuszán alakult — a festés sem ment. Érdekes: amíg állásiban volt, mindig két-három szabad hónapról ábrándozott, természetesen nem a létbizonytalanság Damoklész-kardjával a feje fölött. Végül bekopogtatott az építő vállalat építésvezetőségének ajtaján. Nem sok esélyt adott magának, hisz (képzettsége szerint ugyan építésztechnikus volt) egyetlen napot sem töltött á szakmában. Sőt: soha nem is készült a szakmában dolgozni. Az utolsó évben már alig-alig járt be a technikumba, a festőállvány, a rajzbak teljesen bűvkörébe vonta: — akkortájt úgy érezte, a festés, a rajz az egyetlen dolog, amit odaadással tud csináln-i. Be is iratkozott aztán a főiskolára, de csúnyán meglódult akkor az élete. Elismertette nem mindennapi tehetségét, ám mesterei, akik nyilvánvalóan jól tudták, amit 5 csak mostanában fogott fel teljes jelentőségében (azt tudniillik, hogy az élethez általában, de a művészethez kiváltképp a tehetség mellé még annál ps komolyabb erények szükségesek: az Akarat például, a Le- mondand-tudás, az Alázat és •még egy sor) — mesterei egymás után ellene fordultak. Amikor látták, hogy jóakaratai szigoruk mit sem használ, társai védelmében —• akiknek veszélyesen imponált ,a feladatokat fcöny- ryedén és példásan megoldó, de fölöttébb furcsa és bonyolult asszony- és koes- maügyelkbe merült Both Miklós — válaszút elé állították. Mindenki azt várta, hogy „megjöjjön az esze”, ám ő túl dacos volt. Eljött a főiskoláról. Ügy búcsúztak tőle, hogy „viszontlátásra”, de már nem volt többé alkalma visszakerülni. Még abban az évben meghalt özvegy édesanyja, egyedül maradt. Hejhaj... ezekre a dolgokra csak szégyenkezve tud visszagondolni azóta is. A stán a dekorációs vállalat — „favágó munka”, de viszonylag sok pénz, mellékkereset, éjszaka, nők, aztán kétes ‘ egzisztenciák... igazi munka alig, majdnem semmi. És végül onnan is... Amikor az építésvezetőség akkori egyetlen irodánös pedagógus lévén, hamar látta, hol szorul segítségre. Állandóan gondoskodott munkáról, ellátta tanácsokkal — szinte bepótoltatta vele az iskoláiban elmulasztottakat, majd azon túlmenően, speciális tudnivalókra is megtanította. Kezdetben kötelességérzetből, később érdeklődéssel végezte „tanulmányi munkáját” — úgy okoskodott, hogy kárát semmiképp sem valilhaitja az új ismereteknek. A Nagyfőnöknek tervei voltak vele, de ő nem akart elmenni a céggel más vidékre. Azonban főnökét építési csoportvezetőnek nevezték ki, őt pedig építésvezetőnek. — „Nyugodtan rád bízom ezt a munkát, papa, mert lassan már tudsz annyit, amennyit én tudtam kezdő mérnök koromban. És én is elboldogultam valahogy az elején. Van henned fantázia és ez kell. És szerencsére, hiányzik belőled az, ami sok embert gátol a tudás megszerzésében: hiányzik belőled az a hülye szakmai gőg. Ha ezután is megkérdezel mindent, amiről úgy érzed, hogy nem tudod, nem lesz semmi baj. Tőlem mindent meg lehet, kérdezni, a kétszerkettőt is. Csak tévedni nem lehet.” Aztán lengyel vodkát ittak — a Nagyfőnök kedvenc italát, amit azért pártolt, förtelmes íze ellenére, mert nincs szaga és véleménye szerint egy igazi' vezető szájából nem dőlhet az ital- sziag, inni meg azért kell, néhanapján —, meg rengeteg kávét. flz alkonyat íze " maradt meg emlékezetében erről a beszélgetésről. A közeli állomás felől vonaitfüttyök kacskaringói korbácsolták az alkony vérvörös testét, s abban a kissé álomszerű hangulatban Rimbaud két sora jutott az eszébe: Par delicatesse J’ai perdu ma vie Tapintatlanságnak érezte volna közölni, hogy nem fogadja el a kinevezést. A Nagyfőnök azt ígérte, hogy rajta tartja a szemét. Ez nem maradt puszta ígéret: meglátszott a beosztottai megválogatásában is. Irodavezetőjéül Rábai Idát jelölte ki, aki régi helyükön már bebizonyította rátermettségét — a két munkavezetőről is csak jót hallott, őket azonban még csak hírből ismerte. Mostanáig csu. pán a vándor művezetővel és komplex brigádjával volt találkozása, akik a felvonulási épületet készítették ed. A hót elején költöztek be a mész_ és olajfestékszagú épületbe, ahol a lakószobáját éppen tegnap este rendezte be. Rábai Ida is segített P okoli meleg volt az elmúlt hetekben, még ide, a hegyek közé is felkúszott a kánikula. Tegnap volt a tizenegyedik „hőségegyet... élmehetnének valahová. Pestre? Miskolcra? Hazá? Tulajdoniképpen akkor gondolt először realitásként az építőiparral járó vándoréletre, amikor közölték vele. hogy ha lakást nem kér, tizenötezer forinttal több a kártalanítási összeg. Még két család lakott rajta kívül a szüleitől örökölt kis házban, a minimális lakbér még az évi adót sem fedezte, viszont állandóan javítani kellett (az utolsó néhány évben már csaik kellett volna) valamit — mindezekért szinte lottónyereményként fogadta a hírt a kisajátításról. Házuk helyére tervezték a városi vízmű- hálózat nyomásfokozó telepét, A tizenötezres többlet egyszeriben feltámasztotta minden mélyre temetett ellenszenvét, amit poros és porba fulladt szellemiségű szülővárosával szemben érzett. Zsebre vágta a százhet. vennégyezret, eladta minden ingóságát (a festőszerszámokon és a könyvein ki. vül). mondván: nem „áldoz” tizenötezret, hogy ott- maradhasson. „Festeni fogok rengeteget. Amíg friss szemmel látom a hegyeket. Mesebeszéd, hogy az ismerős táj „lelkét” festi meg az ember az otthoni tereken. Legalábbis ón soha jó alföldi képet nem tudtam csinálni. Ezért lesz jó nekem ez a foglalkozás: mindig úi környezet, az ember akikor is „dolgozik”. amikor nem fest. Színes rétegeikben rakódnak le az impressziók a fogékony lélekben.” „De hol jár ennyi ideig ez a lány? Ebéd után ment el ruhát próbálni, s lassan este lesz. Persze: ma szabad szombat van, szép tőle, hogy egyáltalán bejött reggel, s egyáltalán: szép tőle, hogy szinte mindig kéznél volt, ha akár késő este is szükség volt rá. Pedig Idának most van a „holtidénye” — az irodavezető igazi mun. kája aikkor kezdődik, ha majd benépesül a munkahely. Én meg? — Már túl vagyok a nehezén. — Csak mindent, a legkisebb részletig, pontosan előre kidolgozni. aztán körömszakadtáig ragaszkodni az ütemtervhez. Közbejött akadály, meg objektív nehézség nálam nincs. Az igazi szakember ilyen kibúvóval meg sem próbálkozik. Az igazi szakember mindenre felkészül és meglepetés egyszerűen nem érheti — így szól a Nagyfőnök egyik intelme. Vajon én tudok-e maid Idának segíteni valamit? F urcsa lány ez az Ida. Határozottan kellemes nő... tegnap úgy omlott el, olyan odaadóan, mint érett barack a szájban... és olyan egyedül él. Otthon is mindig velük járt mindenhova, férfiakkal, barátnője nemigen volt, udvarlója még úgy sem. Valami régi diákköri szerelem kozmá- sodott le benne... de ennyire? A szüleivel is Rábai Ida talán nem akart falusi postáskisasszony lenni? Vagy mélyebb nyugtalanság űzte el otthonról? Vagy csak azt nem tudja: mi az otthon? Pedig milyen asszonyos gonddal, örömmel rendezkedett tegnap a szomszéd szobában. T egnap délután kezdődött. Tegnap délután Marék Laci főgépész nyitott be az irodába. — Főnök szaktárs, megvan a hiba. Ha ugyan hibának lehet az ilyesmit nevez, ni. — Köszönöm, Lacikám. Szóval, most már nyugodtan mehetek vele. — Mehetsz, de... szóval, ha nem haragszol meg, majd... szóval... elmondok majd egy pár' dolgot. Az autóhoz nem elég érteni. Régebben, otthon, a kovácsműhelyben találkoztam először gépekkel, a mesterem mindenhez konyított egy kicsit. Akkor még azt hittem, hogy a gépnek esze van. Vagy lelke. Te ismered a szerkezetét, de ezt a lelkét vagy micsodáját nem ismered a gépnek. Ha nem haragszol meg. — Ne marhulj folyton azzal a ne haragudj-jal! Minek mentegetőzöl, mielőtt igazat mondasz? — Mert... mert te tanult ember vagy, én meg csak falusi kovács vagyok akkor is, ha most főgépész a rangom. És akkor itt magyarázok neked... mintha te nem tudnád úgyis jobban, mint én... — Mert nyilván nem tudom úgy, mint te. Az iskola itt nem számít. — Igazad Van, csak kevés az olyan ember, mint te. Ezért vagy te jó főnök. Téged az előző helyünkön is szerettek az emberek, ha olyan maradsz, itt sem lesz semmi bajod velünk. Kell hajtani is sokszor, de soha ne felejtsd el: mi keresni akarunk a munkánkkal. Abból élünk. No, megyek, mert mozijegyem van és még csupa kosz vagyok. Tessék a slusszkulcs. — Nem mégy haza? — Most nem. Holnap még megnézem a nagy szalagot, mert a görgők szorulnak egy kicsit. Meg lehet, hogy megjön a kompresszor is, azt is látni akarom, nehogy valami vén tragacsot sózzanak a nyakunkba. Űj munkahely, új főnök, jó ide minden — így gondolják a/ öreg rókák a központban. — Hol is laksz te, Laci? — Szolnok alatt... nincs messze, de azért nagyon rohadt lesz innen hazajárni: három helyen kell átszáll- ni. Több időt tölt az ember vonaton, meg az állomások söntéseiben, mint otthon. — Te Laci, szólj már Idának, hogy hozzon be egy üveg bort, ha van, meg feketét. Aztán ölj le egy kicsit. No csak ülj le, hová rohansz, még csak fél négy. I da behozta a bort meg a kávét. — Töltsél magadnak is és ülj le egy percre. Ha már együtt vagyunk, beszéljük meg, milyen formában csináljuk a gépekkel kapcsolatos adminisztrációt. — Már megbeszéltük Lacival — nevetett a lány. — Az első havi, összesítőt hétfőn küldheted. Laci megígérte, hogy most kivételesen pontosak lesznek a gépműszak-jelentésak és akkor ón egy fél nap alatt megleszek a havi összesítővel. Neked csak alá kell majd írni. Hanem, ha már a gépeknél tartunk... azt tudod ugye, hogy az AKÖV két teherautója már három napja csak kohósalakot fu- rikáz? Már egész salakhegy van a raktár mögött — Mit csináljunk? Az AKÖV küldi minden reggel a szerződésben vállalt két kocsit, valamit csináltat, ni kell velük. A salak jó lesz a bekötő úthoz. — Jó-jó... csak azért mondom, hogy én az egyik kocsit elküldtem a cucco- dért a bútorraktárba. Minden percben megjöhetnek. Két hete vetted meg a holmit és mái’ naponta , telekaí, ami még kint van, tudod , hogy már három hete vettük? Hozzájuk se nyúltál, csak ittad azt a tengersok kávét. . — Amikor dolgozni kell, nincs helye a bornak. A kávé pedig... kellett a munkához. H oldas éjszaka volt. A közeli hegyek erdői ilyenkor elindulnak és elszállnak a városok fölött suhogva. — Mesélj még, Miklós — kérte a lány. — Jó hallgatni. Nagyon ronda ez az élet, veled olyan jó mégis. Akkor megsimogatta nehéz, puha haját. És beszélt a lelkesedéstől és meghatottságtól részegen, arról, hogy minden mégis milyen csodálatos. Aztán megcsókolta Ida homlokát. Aztán megcsókolta a száját. Meleg, telt, nedves ajkai voltak és akkor a lány is megsimogatta a fejét. Odakinn az alkonyati szelek hullámai terelték a sötétséget és a függönyt befújták az ablakon. És a függöny szállt, mint egy lobogó. Sokáig nézték a fehér, könnyű lepedő verdeső szár. nyait, s mögötte az ablakkeret sötétebb négyszögét. A lány matatott a blúzán valamit, s amikor aztán Koszta Rozália Tanulmány fonáltak, hogy hozzuk el, mert útban van. Be is rendezkedünk még ma. Juci ki takarított. Késő estig tologatták a bútorokat. Ida közben még függönyért is elszaladt.. aztán a főgópész rohant a moziba. Egyedül maradtak. Leültek a második palack bor mellé. Mesélt a lánynak a főiskolai évekről, elképzeléseit mondta el lelkesen... nemsokára a második palaok is kiürült és vágni lehetett volna a füstöt. Magávalragadóan beszélt, mint mindig, ha bort ivott. A bor görcsoldó hatását szerette, az „asztalnál-uta- 7,ás” mámorát: múltba és jövőbe. — Már aggódtam a sok fekete miatt, csak nem akartam szólni. Ezt a két üveg bort, meg a harmadiMiklós fölé hajolt, mellei már szabadon, készen hullámzottak a férfi tenyerébe. Ida egyszerűen, póz nélkül adta oda magát, később pedig meleg, anyás mosoly- yal búcsúzott. Ma reggel pedig... mintha mi sem történt volna. És most nem jön. Pedig milyen jó lett volna “gyütt... valahová... Kiment az iroda előtti ki. betonozott térre. Egy ideig hallgatta az éjszaka titokzatos neszeit, majd hirtelen ötlettel a szobájába ment. Ügy érezte, ha benyit, Ida mosolyának pászmájába lép be: ott kell várnia, ott lesz bizonnyal. A szoba üres volt. Befelé terebélyesedő sóhajjal kezdett vetkőzni. Mindegy már. Nem kell az élettel sietni. Holnap is lesz egy nap.
