Békés Megyei Népújság, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-08 / 186. szám

A műkedvelő festészetről egy kiállítás kapcsán

Érdekes — és hasznos tanulságodat rejtegető téma lehetne annak nyomozása, hogy századunk művészetét milyen szálak kapcsolják a műkedvelő festészethez. Aligha vitatható, hogy a „vasárnapi festők” tábora jelentősen megnövekedett, (s veszedelmes melléktáborokat is növesztett, így még inkább labilissá tette az amúgy is. elbizonytalanodott ízlést). Másrészt viszont az is kétségtelen, hogy a ^hivatásosak” némely esetben korántsem idegenkedtek a „dilettánsok” művészetétől, sőt egy-két vasárnapi festő jelentős művészethistóriai rangot vívott ki magának. A művészet és dilettantizmus közötti hatás és kölcsönhatás bonyolult kavargásából a fő tendencia mindenesetre könnyűszerrel felfedezhető: nem jó dilettánsnak lenni, a szónak degradáló mellékíze van, s a műkedvelő festészet a ■„művészet” rangjáért hadakozik.

Ez utóbbi igény feltétlenül jogos. A művészi érték ugyanis nem azon múlik, hogy az alkotó főhivatású avagy mellékhivatású, az alkotáshoz szükséges ihletett perceket a társadalom biztosítja számára, vagy saját magától — pihenésétől, szórakozásától — lopja. A probléma viszont súlyosabb, há az érték megítélésére hivatott közösség túl könnyedén osztogatja a rangot. Amint kilép a műkedvelés a magánélet kulisszái mögül s a művészi szereplés külsőségeit magára ölti, elismerjük a jogát, hogy a művészet nevében jelentkezzék. Az elismerés a titulus nagylelkű előlegezésével kezdődik, s folytatódik a nagystílű elemzéssel, lehetőleg elkerülendő az értékelést. A kritikus bekalkulálja az emberi érzékenységet, a szándék tisztaságát különösen nem akarja kétségbe vonni, s elavult fegyvernek tartja a bunkót. S az eredmény: a. tájékoztatást-eliga- zítást remélők végképp eltévednek a nagy kavargásban.

Leírom a fentieket, de nagyon félek, hogy félreértenek. Őszintén mondom, nem a pedagógusok képző- művészeti kiállítása miatt kellett mindezt szóvá tenni, s mégis: itt és most kikívánkozott. Nem érzem magam olyannak, aki címeket és rangokat adományozhat, s inkább vállalom a rámzú- duló vádakat, mintsem hogy meggyőződésem ellenére művészeket avassak — akár azzal is, hogy elhallgatok valamit. S ha azt tartom hangsűlyozandónak, hogy pedagógusok kiállítása ez a mostani, egyúttal jeleztem az értékelés fő szempontját: nem hivatásos művészek mutatkoznak be.

A kiállítás alaphangulatát a töprengés, a szemlélődés határozza meg. A témát kereső tekintet elidőz a környezet jelenségeinél: válogat és ábrázol — az általánosítás, az újrafogalmazás igénye nélkül, A ház, az utcasor itt a képen ugyanaz, mint künn a „modell”: ha arrafelé vetődöm, biztos rátalálok. S ilyen esetben hiányérzetem támad. Ha képet nézek, a gondolatot—érzést keresem, azt vizsgálom, hogy miért kell odafigyelnem. Hiába a stilizálás, hiába a kifinomult ecsetkezelés, a ceruza bravúros vonaljátéka — amíg a látvány reprodukcióját állítja elém az alkotó, csak stúdiumnak tudom azt elfogadni. Ez az, ami a bevezető gondolatokat elmondatta velem. Könnyű dolgom lenne, ha elismerő sörokat írnék a mesterségbeli tudásról: egyértelműen elismernék, s nincs ennél hálásabb kritikusi feladat. Nem haszontalan azonban olykor hangsúlyozni: a képzőművészet

nem azonos a ceruza vagy az ecset mesteri kezelésével. De miért ne lehetne sajátos rangja a stúdiumnak? Rajzpedagógusokról lévén szó — különleges erény, ha mindegyikük birtokában van a rajzolás-festés mesterfogásainak, hisz erre hivatásuk is kötelezi őket.

S akinek van ereje, az tovább lép ennél. Sülé István >— a legrangosabb kiállító — perbe száll a fenti

általánosítással. Grafikái maradandó élményt nyújtanak. A vonalakban energia feszül; az ember alkotta táj komor méltósága, a hegyek- völgyek és dombhajlatok derűs-szeszélyes játéka művészi mondandót közvetít. Szokolay Sándor fokozatosan kiteljesedő festészetéről kell még szólnom. A táj költészetét érzem képein: ezt a nyelvet csak ő érti, ő tudja számunkra közvetíteni.

•

Elsősorban nem a jelenlegi kiállítást értékeltem, hanem a példákat innen válogatva, a műkedvelő festészettel kapcsolatos észrevételeimnek adtam hangot. Máskor, más kiállításuk alkalmával részletesebb elemzésre is sor kerülhet. Most azonban — hogy később se érthessen félre senki —ezt kellett elmondanom. A fogalmak pontos körülhatárolása végett.

Szilágyi Miklós

KÖRÖS TÁ J

KULTURÁLIS MELLÉKLET

l

Jevgenyij Jevtusenko:

Hűség

Mindig találsz, ha bús, íwvrús leszel, Asszonykezet, mely megsimít, ha kell, Mely szánva s tán szeretve egy kicsit, Könnyed letörli majd és felvidít.

Mindig találhatsz női váltakat,

Hol megpihensz, elringatod magad,

S reájuk hajtva bánatos fejed,

Száz lázas álmod elmesélheted.

Mindig találsz két csillogó szemet.

Mely szenvedélyt színlelve rádnevet,

S titkon vérző sebed meglátja tán,

Ha mind nem is, — egy részüket talán, be vannak egyszerű kicsiny kezek,

Puhák, üdék s oly roppant édesek,

S ha fáradt homlokodhoz ér e kéz,

Ki tudja miért, a hú a ködbe vész.

De létezik két női váll, melyet A sors nem óraszámra ad neked,

Mely életedre részedül jutott,

Mit óvni kell s szeretni, jól tudod.

De vannak égi fényű szép szemek,

Melyek örökké búsan fénylenek, Melyekben, míg csak szived verni fog, Szerelmed és becsületed ragyog.

S te mégis önmagad feledve és Meglopva élsz, e kéz neked kevés,

Kevés e drága váll, e szent szemek, Megcsaltad őket, mások kellenek.

De lám, a méltó büntetés elér:

— Te áruló! — a szél ma így beszél,

— Te áruló! — az ág arcodba csap,

— Te áruló! — erdők morajlanak.

E vétKed elfeledni nem szabad,

Érzed te is és vádolod magad,

S csupán e két elfáradt női kéz Bocsátja meg, legyen bár oly nehéz,

E drága váll marad veled csupán,

Ki megbocsát ezernyi bűn után,

S csupán e bánatos, kisírt szemek Felejtik, mit feledni nem lehet.

Fordította: Gombkötő Mihály

Egy új könyv margójára

Dr. Tóth Lajos: Benka Gyula munkássága és a szarvasi nevelőképzés százéves története

A magyar nevelés múltját feltáró történeti kutatások sorában jelentős helyet foglal el őr. Tóth Lajos terjedelmes tanulmánya Benka Gyuláról

(1838—1923) és a szarvasi nevelőképzés százéves történetéről. A könyv megjelenését egy hármas évforduló tette aktuálissá. Szarvas község 1963-ban ünnepelte Benka Gyula születésének 125., halálának 40. és a szarvasi tanítóképzés megszervezésének 100. évfordulóját. E hármas jubileum szervesen

összefügg egymással, hiszen a szarvasi tanítóképző elválaszthatatlan Benka Gyula nevétől és működésétől. Benka Gyula ugyanis nemcsak szervezője volt ennek az intézetnek, de 40 éven át igazgatója is.

Aktualitásán kívül indokolttá tette a könyv megjelenését haladó pedagógiai hagyományaink egy igen értékes darabjának megmentése a feledéstől. Nem jelentéktelen azonban az a szempont sem, hogy Benka Gyulának mondanivalója van a mának is. Amint erre a szerző igen helyesen utal, Benka Gyula pedagógiai, didaktikai, pszichológiai és művészeti nézeteiből, politikai és erkölcsi magatartásából, emberi tulajdonságaiból sokat tanulhat a ma embere és ifjúsága, elsősorban pedig a pedagógus társadalom, amely a szocialista kul- Uirforradalom célkitűzéseinek megvalósítása során szívesen merít haladó hagyományainkból.

Szerkezetileg a könyv két fő részre és hat fejezetre tagolóv dik. Az első részben Benka Gyula nevelői egyéniségének és társadalmi szemléletének kialakulásával; pedagógiai gondolataival és gyakorlatával; iskolaszervező tevékenységével; közéleti munkásságával és művészi ambícióival foglalkozik. A második részben a szarvasi nevelőképzés második fél évszázadának történetével.

Az első fejezetből különösen figyelmet érdemelnek azok a megállapítások, amelyek Benka Gyula emberi, pedagógiai és ideológiai fejlődését mutatják be. Egy vonzó és nemes eszméktől irányított nevelőegyéniség életútját ismerjük meg ezekben a sorokban; olyan nevelő és közéleti személyiséget, aki tudását és általános műveltségét külföldi tanulmányokkal tökéletesítve, egész életét és munkásságát egy jobb és igazságosabb társadalom formálásának szentelte. Az elnyomást és kizsákmányolást meggyűlölve, szívvel, lélekkel az elnyomottak, a szegények, különösen pedig a parasztság és kispolgárság mellé állt. Bár társadalmi szemléletében alapjában véve idealista maradt, és hitte, hogy a társadalmi egyenlőtlenséget az egyes osztályok érdekeinek összeegyeztetésével meg lehet szüntetni, a nép boldogulását attól várta, hogy a munkások és parasztok „átteremtik” a kapitalista rendszert. Ez a meggyőződése tette az 1848-as függetlenségi gondolat rendíthetetlen hívévé és a demokratikus eszmék harcosává a politikai és kulturális életben egyaránt.

A második fejezet Benka Gyula pedagógiai gondolatainak rendszerét vázolja fel elemzőén és érezhető lelkesedéssel a bennük megnyilvánuló haladó mozzanatok iránt. Alig van a nevelésnek olyan területe, amelyen Benka véleményt ne nyilvánított volna, s ami sajátos értéket kölcsönöz nézeteinek, nevelési és didaktikai követelményeinek, az a következetesség és tudatosság, valamint az életben való kipróbáltság. Az elmélet és gyakorlat egységének elve; az intellektu- alizmus elleni harc; a nevelés társadalmi funkciójának kiemelése, a képzés sokoldalúságának gondolata; a család és iskola együttműködésének igénye és az oktatás alárendelése a nevelés ügyének csupa olyan elemek Benka Gyula nevelési rendszerében és gyakorlatában, amelyek fontos szerepet játszanak szocialista pedagógiánkban is. Pedagógiai eszméiből és nevelői gyakorlatából olyan nevelői személyiség rajza bontakoIdézet

A művészet mindenekelőtt abban különbözik a természeti széptől, hogy a művészi alkotásban a valóság céltudatos és célszerű tevékenységen alapuló visszatükrö- zéséről van szó, nem pusztán az objektív valóság egy darabjába érezzük bele spontán- öntudatlanul a társadalmilag lényegest.

Továbbá: a művészi tevékenység során anyagi eszközökkel reprodukálunk, idézünk fel, tükrözünk vissza objektív emberi helyzeteket, társadalmi folyamatokat stb. A művészet nem egyszerűen szemlélete a dolgoknak. Raffaello vagy Leonardo nem lett volna nagy festő, ha kéz nélkül születik: azt, amit a tudatukban visszatükröztek a valóságból, ki kellett vetíteniük, rá kellett írniuk valamiféle anyagi tárgyra. Festőnek a vásznon kell fixálnia ezt a visszatükrözött valóságot, a zenésznek zenei hangokban, a költőnek a belső szemlélet képeihez kell fordulnia, és a nyelv segítségével, a nyelvben kell fixálnia mondanivalóját.

Részlet Szigeti József: Bevezetés a marxista— leninista esztétikába című művéből.

zik Irt, aki — saját szavaival élve — „a kor szellemét megértve, mint a folytonos haladás embere” nem betanult formákhoz és vakon követett tekintélyekhez ragaszkodott, hanem az élet által felvetett társadalmi szükségletnek és a reális lehetőségeknek megfelelően választotta ki a haladó értékű gondolatokat és eszközöket, és aki szigorú önbírálattal javította nevelési eljárásmódjait.

Benka Gyula elméletileg nem alkotott újat és forradalmit, mégis az a mód, ahogyan az ú), a haladó felé fordult, ma is frissnek, korszerűnek tünteti fel a nevelés és oktatás számtalan területén. A már kiemelt nevelői gondolatain kívül frissnek és mainak tűnnek azok a pedagógiai nézetei is, amelyeket a fiúk és lányok együttes nevelésével kapcsolatban kifejtett, vagy amelyeket a Jó nevelő személyiségjegyeinek kialakításával s a tantestületi egység biztosításával kapcsolatban hangoztatott.

A nevelés módszerei közül helyes érzékkel emelte ki a közösséget és a munkát,

A közösség szerepére meglepő éleslátással mutat rá, amikor azzal érvel, hogy „a társulás fokozza az erőt, az önkéntes vállalkozás felvillanyozza a munkakedvet, a társak kitüntető megbízása élénkíti a felelősség érzetét”,

A munka pedagógiai szerepét és jelentőségét vizsgálva a korabeli nézetektől eltérően abban nemcsak eszközt lát, hanem célt Is. A Tessedifc-hagyo- mányokhoz híven, a tanulóif-