Békés Megyei Népújság, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-31 / 204. szám
1965. augusztus 31» 4 Kedd Négy ösztöndíjas egy községben Nem sírni, hanem cselekedni kell! — Valahogy meg kell oldani ezt a tanító-problémát. Neveljünk magunknak pedagógusokat, akkor nem érjük meg azt, hogy átjáró- ház lesz Gyulavári! Ki tudná ma már megmondani, melyik végrehajtó bizottsági tag állt fel ezzel a javaslattal évekkel ezelőtt a vb-ülésen. De szavait fontolóra vették, s a községfejlesztési alapból megteremtették a társadalmi ösztöndíjat. ■ Kiválogattak minden esztendőben egy olyan diákot, akinek a szülei a termelőszövetkezetben dolgoznak, és aki tanítói pályára akart menni. A tanácsé volt aztán a gond. míg végezték a főiskolát, hogy az ösztöndíjjal támogatást nyújtson, s hogy visszavárja a végzett növendéket az iskola falai közé. — Fel akartuk számolni egyrészt a pedagógushiányt, másrészt meg akartuk szüntetni azt a kényszer- helyzetet, hogy a sok kijáró nevelő miatt pangjon a kulturális élet. — Novák Mátyás vb-elnök- kel beszélgetünk, akinek „kedvenc” községfejlesztési témája a pedagógusképzés. — Nemcsak a kutakat, az épületeket, a villanyt — Egy kicsit félek. Nem a tanítástól, mert Bélmegyeren már van egy gyakorlati fél évem. Mástól. Talán a szülőktől. Vajon beválik- e a mondás: senki sem próféta a saját hazájában? Itt nőttem fel, mindenki ismer, leendő harmadikosaim mamáinak talán éppen „kezétcsókolom”-ot köszönök. El- hiszik-e nekem, az idevalónak, hogy épp úgy tanítok, mint egy idegen? Tűnődik. Három napot helyettesített már az itthoni napköziben. — Folyton mustrálgatom a kicsiket az utcán, vajon melyik lesz az én osztályomban? A napköziben megismerkedtem két kislánynyal, ők is harmadikosok lesznek. Olyan édesek. Ügy szeretem a kicsiket. Ragaszkodók, gondjukat, bajukat megosztják a tanító nénivel... Elrrtúltak a szép szegedi napok. Kies t fáj a szívem, hogy ebben az esztendőben én már nem veszem a sátorfámat a többivel, hanem maradok. De ezt az érzést felváltja bennem az új munka érdekes feszültsége. Szinte önmagának beszél. Lát, ... szik. hogy ez a probléma foglalmeg az utat kell rendbe hozni, a . ... ,, „ . , . , , ... , . 1 koztatja mar hetek óta. Hogy lesz mi szénánk az iskola tartalmi munkája is. Hát ezért szavaztuk meg azonnal az ösztöndíjat a községfejlesztési alap terhére. — Nem bántuk meg. Kertész Pista meg Gyulai Irénke már egy éve, hogy végzett, egy évet már tanítottak. Nagyon kellett az orosz szakos, mert Gyuláról jártak ki tanítani. Bátonyi Pannika pedig most végzett, s jövőre jön az utolsó lányunk, Brdődi Erzsiké. Most már így nagyjából rendeztük az iskolai tantestület sorait. A közeli 15 évben nem megy senki nyugdíjba, fiatal a gárda, míg nem mutatkozik szükségesnek, ha Erzsiké végez, ezt az ösztöndíjat beszüntetjük. Megnyugtató érzés, hogy a fiatal tantestület tagjaitól mi mindenre számíthatunk. Maradt ugyan még kijáró nevelőnk egy néháhy, de számuk olyan csekély, hogy semmi zavart nem okoznak á munkában. A hajdani postaépületben, kedves környezetben lakik a mosolygós, csupa vidámság Bátonyi Anna. Meglepődik, nem is akarja felfogni egy pillanatig, hogy mi különöset látunk ebben az ösztöndíjban. Kapta, becsülettel helytállt, s most itt van, hogy kezdje a tanítást. Rőt fény világítja meg a konyha földjén lévő szalmacsomót, amelyből a gazdasszony újabb nyalábot vet a tűzbe. Fűlik a búbos, kel a kenyér. A szobában mo- corgás, halkan nyílik az ajtó: — Édesanyám, van már lányos? — Bújj vissza az ágyba gyorsan, te éjjeli bagoly. Még csak most kezdtem fűteni a kemencét. A gyerek visszahúzza a fejét, de azért kihal- lik a hangja még egyszer: — Aztán keltsen fel, édesanyám, ha készen lesz! — Jó, ne félj, nem eszem meg előled — száll vissza a megnyugtató biztatás. Fűlik a kemence, kel a kenyértészta. A gazdasz- szony kést szed elő, meglisztezi a lefordított asz- taüapot és zsevMényi mint lesz, milyen lesz a régi tanárai között tanítani. De a töprengés mellett csak előjönnek a reális elképzelések. — Ha meggondolom, ezer jó oldala van annak, hogy hazakerültem. A fizetésem 1500 forint. S itthon vagyok. Nem kell lakás és koszt után szaladgálni, itthon min. den régi ' kényelmem megvan. Anyagilag föltétien előnyösebb. Szeretném, ha úgy megszeretnének, mint amilyen lelkesedéssel én fogok a munkámnak. Mindig hálás leszek a községi tanácsnak a segítségért, hiszen világéletem- ben pedagógus szerettem volna lenni, s az anyagiak mellett az is sokat számit, hogy nem kelt idegenbe mennem, úgy tanulhattam a tanítóképzőben, hogy előre tudtam a helyemet. Azóta Pannika végigizgulta az első igazi tantestületi értekezletet, megkapta a feladatokat, s néhány nap múlva ott áll majd a katedrán a harmadikosok előtt, akiknek szüleit ismeri, körülményeivel tisztában van, s e nagy előny birtokában megkezdi az előfutamot a szeretetért, a megbecsülésért, s nem utolsósorban a szülők előtti tekintélyért. A gyulavári tanács is nyugodcA LáíUj &s tan néz az új tanév elé, nem siránkoztak nevelőért, nem jártak nap mint nap a járás meg a megye nyakára, megoldották maguk a problémát: négy fiatal pedagógust neveltettek maguknak, akiknek lakása, ellátása biztosítva van, s a falu is kapital az „ügyletből”, mert vannak, akik lelkesen, odaadóan segítenek minden közös feladat megoldásában a kulturális munkától az élet legkülönbözőbb területéig, mindenben. Ádám Éva Mit mutat a grafikon? A békéscsabai iparitanuló-iskola igazgatói szobájában a falon egy grafikon látható, amelyek 1874 óta vezetnek. Ebbíl bárki pontosan megtudhatja, hogy egy-egy évben hány ipari tanuló volt Békéscsabán. Érdekes már csak azért is, mert jól kifejezi az egyes korszakok gazdasági helyzetét. Az első világháború előtt például meredeken felszökött a létszám, a harmincas évek elején pedig minimálisra csökkent. A felszabadulás után emelkedő a tendencia, bár elég nagy az ingadozás, 1957 óta azonban töretlenül ível felfelé. Ez pedig a gazdasági fellendülést jelzi a békés építőmunka viszonyai között. Csaknem egy évszázad története tükröződik a grafikonon. Külön érdekessége, hogy mindössze ezer ipari tanulónak adtak rajta helyet. Valószínűleg ,ezt is túlzott óvatosságból tették. De ki gondolhatta volna 91 évvel ezelőtt, hogy 1965-ben már csaknem 1500 ipari tanuló lesz? — pb — Akik a „lélek fényesítik tésztadarabot vet rá. Gyúrja, nyújtja, formálja, amíg stép kör nem alakul belőle. Félrelco- torja az égő szalmát, s hosszú sütőlapáttal a melegtől szikrázó kemencébe tolja a tészta- keretet. Kettőt, hármat. — Az embernek is — mondja magában mosolyogva. Aztán ismét tésztát vet az asztalra, de a kerekítés után a széleit felhajtogatja. Jó vastagon lelocsolja tejfellel, a cukrot se sajnálja rá és ezt már így tolja be a közben kisült lányosok helyére. A sülő tészta illata beóvakodik a kulcslyukon s bizony kicsalogatja az apróságokat. Az apa is előkerül a gyors mosdás után, már ott ül a család a konyhában — ki hol tud, kisszéken, ládán, s csillogó szemmel várják a finomat. Előkerül a libazsíros bögre, só, fokhagyma, s már fogy a friss lányos. Pisti az apjával tart, a zsíros fokhagymás lányost kedveli. Ha csípi is a száját egy kicsit az erős fokhagyma, hősiesen tűri. Fél szemmel Pannire ^pillant, aki nagyokat harap a cukros, tejfeles lángosból. Irinyii? Hát bizony, az ilyen kislegénynek még jobban ízlik a cukros finomság, mint a. felnőttnek való... — Kérek én is tejfölöset — hangzik a kérés, de nem is hiába. Elégedetten majszolja a csa Iád a lángost, mintegy előételét a délre készült friss puha kenyérnek... Hová lettek a búboskemencék? Hová lett az Ismerek grafikusokat, akik megdöbbentenek plakátjaikkal, hogy azután felébresszék bennem a szunnyadó „vásárlót”. Illusztrátorokat, akik az olvasás örömét másfajta esztétikai gyönyörűséggel gazdagítják. Festőket, akik alkotásaik révén a műélvezet nemes örömét nyújtják értőknek és érdeklődőknek. Ilyen íestőművész- ről azonban, mint Kelemen József, eddig még nem hallottam. Aki a beteg ember önbizalmát, a sérült lélek békéjét igyekszik ecsetjével visszavarázsolni. Faggatom, hogy miért vált hivatásává, amit csinál, ez a különös mesterség. Válaszként elmond egy történetet: — Ismertem egy fiatal asz- szonyt. Nemcsak bájos, szép teremtés volt. de intelligens, kedves ember is. A foglalkozásáért rajongott. Hogy milyen irályán dolgozott? Nem fontos... a munkája mindenesetre nyilvánosság előtti szerepléssel járt. Mondjuk, hogy előadóművésznö volt. Azonkívül ifjú mama, csöpp kis eleven lurkó édesanyja. Boldog volt. S ekkor történt a tragédia. Játék közben a pici gyerek belekapott a mama szemébe. A sérülés szerencsétlen természetű volt. Helyrehozhatatlan. Van, amikor az orvostudomány eszközei is korlátozottak. A súlyosabb baj elkerülése — és a másik szem megmentése — érdeédesanyám sütötte friss kenyér — de hová lett a lángos?? Van. Igaz. megkopott a romantikája, de létjogosultságát nem vesztette el. Sütik, készítik — fogyasztják. Nem kenyér előtt sül, talán nem is igazi kenyértésztából. Olajban sütik és a közepe olyan kétségbeejtöen vékony, mint a cigarettapapír. Azt eszi a kerékpármegőrző ' néni, a buszkalauz, de nem egy aktatáskával hivatalba siető kezében látni olajtól csöpögő lángoskari- kákat. Hogy az olaj avas néha egy kicsit? Hogy a recsegve ropogó közepe mellett a széle nyersen sületlen? Nem baj. Nem! Fő az, hogy lángos. Fő az, hogy eszembe jut a gyermekkorom... a tejfölös, cukros hajnali finomság, amelyet — vajon miért nem sütnek •ostanában? — Opauszky László — kében el kellett távolítani a sérült szemet. — Mit mondjak? Egy hét alatt ez a nő úgy átalakult, annyira ösz- szetört, hogy rá se lehetett ismerni. Saját maga árnyéka lett. Mit lehet ilyenkor tenni? A legkiválóbb idegorvos is csupán tüneti kezelést nyújthat. Az egyetlen segítség. visszaadni — amennyire lehetséges — a saját megjelenésé, be, teljes értékűségébe vetett hitét. — Az ilyenkor szokásos pótlás, protézis több évtizede ismert. A gyárilag, üvegből készült műszem sok esetben megfelelő. Legfinomabb részleteiben mégsem mindig képes utánozni az eredetit. És a kontrollt, az összehasonlítást az ép, „igazi” szemmel bárki — aki csak ránéz az illetőre — öntudatlanul elvégzi. Egy előadóművésznőnél pedig elengedhetetlen, hogy az arc harmóniája kifogástalan legyen. — Ügy fogtam fel a feladatot, mintha portrét kellene festenem. Leültem, alaposan megfigyeltem az ép szemet, színvázlatot készítettem és megfestettem. Pontosan olyan lett, mint az eredeti. A történtek óta sok év eltelt. Az előadóművésznőnek nemcsak a külseje jött rendbe, de a lélek belső egyensúlya is helyreállt. Folytatni tudta hivatását. Kisgyermeke nagy fiúvá cseperedett, s talán soha sem mondják meg neki, milyen tragikus eseményt okozott — öntudatlanul. Mint ahogy a közönség sem sejti a művésznő fogyatékosságát. Eddig a történet. Kelemen József számtalan ha sonló esetet tudna felidézni. Pedagógusokat és színészeket, kereskedelmi üzletkötőket és közéleti embereket, akiknek nem tört derékba pályájuk. Kigyógyultak a lelki megrázkódtatásból s ugyanott folytathatták munkájukat, ahol egy súlyos betegség vagy szerencsétlen baleset megakasz. tóttá. S ebben része volt a festőművész finoman, pontosan dolgozó kezének. De nemcsak ennek. A1 másik szakember Marton Lajos, ö az anyag mestere, a technológia meg. tervezője. Együtt dolgoznak a fel- szabadulás óta. Kezdetben üveg volt az alapanyag. Aztán áttértek a műanyagra. Ahogy mondják: „szövetbarát, pontosan formázható s felépítésében utánozza az igazi szem anatómiáját”. Tehát megtévesztően hasonló benyomást kelt. Ebben a mondatban két ember gondolatainak, sok éves munkájának eredménye nyugszik. Azt mondják, nézzek bele — kö. zelről — a tükörbe. Az írisz, a szivárványhártya micsoda pazar gazdagságát villantja fel a színeknek és milyen változatos, finom rajzát a formáknak. Nem beszélve a szemfehérjéről, amely valójában egyik embernél sem fehér. Sárga vagy vöröses árnyalatú, esetleg kékes. A szerteszét futó hajszálnyi erek hálózata is mindenkinél más és más. És maga a szem formája: kisgyereknél, felnőttnél, fiatalnál és idős embernél mindmind változó. Marton Lajos így összegezi tevékenységüket : — Együtt dolgozunk az orvosokkal. Ébren tartjuk a gondolatot, hogy a műtét nemcsak orvosi szempontból, hanem esztétikai vonatkozásban is sikeres legyen. Vannak elgondolásaink, kísérleteink: a jelenlegi műanyag protézis a funkcionális hatás tökéletesítésében még fejleszthető. Magyarországon ők ketten ismerik ennek a furcsa mesterségnek a titkait. Meg fiatal munkatársaik, akiknek fokozatosan átadják három évtized tapasztalatait. Mert végtére is nehogy azt higy- gye bárki, hogy afféle emberek, akik jómódú betegek rééén kamatoztatják ritka szaktudásukat. Szó sincs róla. Kelemen és Marton állami vállalat alkalmazottai. A páciensek költségeinek jelentős részét az SZTK megtéríti. Budapesten, a Fogtechnikai Vállalat központjában — ahová szervezetileg tartoznak — így mondja a műszaki főosztály vezetője: — Tulajdonképpen nem nagyon rentábilis ez a laboratórium, de hát ugye nem is az a fontos ... Azt mondták, egyáltalán nem baj, ha ki sem írom a nevüket. Nem álszerénység ez. Csupán azt szeretnék: akik felkeresik’ Pesten a Mátyás téri laboratóriumot, épp oly bizalommal forduljanak fiatal munkatársaikhoz, mint őhozzájuk. Ha nem is tudnak személyesen foglalkozni mindegyik beteggel, a fiatalok munkáját ellenőrzik. Ma még. A nyugdíjkorhatár előbb-utóbb mindenkit utolér. De ameddig lesz sérült, beteg ember, addig segíteni is kell. S a fiatalok — mint mondják — tehetségesek és szívügyüknek tartják munkájukat. Vajda János
