Békés Megyei Népújság, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-15 / 192. szám
Katona Judit: Aratás Készülök tágas szép mezőkre, hol búzák tűzött kontya szőke. Lábuknál fürjek ülnek félve, zöld a füvek menekülése. Megriasztja őket a reggel, kaszásokat hoz nagy sereggel s gerezdek mellé este pilléd megáldani kenyereinket. Sass Ervin: Hazainduló gondolatok Már én szorongva annyira várom, hogy régi otthonom újra látom, és köszönthetem. Csattogva száguldhat a gyorsvonat, megelőzi mégis a gondolat: hej! várnak-e még? Várnak-e még ott az öreg kertek, kis csendes utcák, emlékkel teltek, és ismerősök. Tudom, nem lesz a régi már, de szebb most mint volt, szívemnek kedvesebb, új öröm helye. Milyen jó is néha hazamenni, jólismert zugokban megpihenni, ahol szeretnek. Az én városom, ahonnan jöttem, velem tart, nem enged és mögöttem rója az utat. Elkísér az ifjúkor emléke, egy asszony féltő, gond-szívverése, aki anyám volt. Már én szorongva annyira várom, hogy régi otthonom újra látom: száguldj, gyorsvonat!-------— n ek a hegyén. Soha le nem röpül a földre! Ha a kerítésről leröpül, akkor csakis olyan asztal tetejére száll le, amelyet a vendég otthagyott. De ezt aztán gyorsan hajtja végre és föltétien ésszerűen. Nekiesik az asztal «morzsáinak, vagy ha van, akkor az ételmaradékjának is. Alaposan belakmározik és a következő percben már újra a kerítés léce hegyén ül! A kiszolgáló soha ott nem éri őt az asztalon, ha leszedni jön és rendbe hozni aztán a terítéket. Amikor legelső ízben vették észre ezt, irtó kacagásra fakadtak! A fiatal vezető azt mondja: — Halljátok, ez a veréb valami előkelő nagysága a többi között.' Nem vegyül a többi közé és csak terített asztalról eszik! Földről nem! A vendégek is kacagtak és ezzel rá is ragadt a kis verébtojóra a Nagysága név. A vendégek fogadásokat kötöttek rá, hogy megtréfálják a Nagyságát.' Tegyük! Néhány tagú társaság kiürítette asztalát. A Nagysága máris röpült oda. De hát a társaságnak egyik tagja készakarva piszmogott még a terítékével a székén. A Nagyságát az nem zavarta. Rögtön táplálkozásnak eredt a visszamaradt vendéggel szemben az asztalon. Akkor a vendég az ételmaradékot feléj© tolta az asztalon. Erre a Nagysága fölröppent egy szék támlájára. De onnan nem szállott tova! Nem zavarta őt, hogy mindenki mulat rajta és a kísérletező vendég mérgelődik. Mivel egy liter borba fogadott, hogy a Nagysága nem mer az asztalra röpülni, ha ott ül valaki. De hát. bátor kis verébto- jónk, amikor a vendég fölkelt ültéből, már az asztal tetején szemerkélt. Sőt a fölajánlott ételmaradékból is pákosztoskodotit, még nagyobb vihajgást indítva meg a kertihelyiségben. * A Nagysága látogatásait egy darabig nélkülözte az Erdő-csárda. Alighanem tojásain ült. Körülbelül ugyanezzel az idővel esett egybe az, hogy a csárda egyik cicája több kis cicus- kának adott életet. De hát ezekből mindössze egyet hagytak meg. Egy nap, kora reggel, még mindössze egy emberpár ült le a kerthelyiségben. Reggelit kértek. A kiszolgáló, mint a csárda különösségét, valami piskóta-re- mekelést ajánlott nekik. Kihozatták vele. Egy hosz- szú tálon rakta eléjük az asztal közepére a két adag- nyi csemegét. A Nagysága ugyanakkor szállott a kerítésre. A férfi előzőleg így szólt a nőhöz: — Látom, fiacskám, neked ízlik ez a gezemice. Edd meg az én részemet is. Én inkább egy kupica kisüstit iszom és egy sós kiflit fogyasztok hozzá! — Én sem tudok megenni két adagot! — válaszolta a nő: — De mái- látom, van aki segítsen bennünket. Megjelent a Nagysága. FölSüle István El: A z ember már órák hosszat ott ténfer- gett az állomáson. Előbb a peronon mászkált, majd bement a visszban- gos várócsarnokba és ott is figyelmesen nézgelödött. Végre egy padnál megállt. A pádon magánosán üldögélt egy jól öltözött középkorú férfi. Elegáns aktatáskája mellette hevert, ápolt, kövérkés kezében újságot tartott. Arany pecsétgyűrűje meg-megvil- lamt, ahogy a lapot fordít- gatta. Az ember leült a pad másik sarkába. Egy darabig fészkelődön, aztán megszólalt: — Tessék mondani, hány óra van? A férfi rápillantott a kérdezőre. Bal csuklóját megfordítva megnézte karóráját •— Egy óra lesz öt perc múlva — felelte —, de ugyanannyi van az állomás óráján is! — Köszönöm — udvari- askodott az emíbér és nem akarta észrevenni a rendkelünk és odébbülünk egy asztallal innen! — Jó! Lássuk! Alig keltek föl, a Nagysága máris az elhagyott asztalon termett Egyikük a székét odatámasztotta az asztalhoz a támlájával. Nevetve figyelték a közelből a Nagysága viselkedését. Neki aztán ízlett a csemege. Hanem egyszerre újabb esemény figyeltette őket magára. Az odatámasztott székre keserves kínnal fölkapaszkodott egy kis eica- kölyök. Onnan még keservesebb erőlködéssel már az asztal szélén, kapaszkodott az abroszba. Akkor észrevette a Nagyságát. Meglepetten meredt rá! A Nagysága félelmet len szemlélte a kismacskát. Majd, akárcsak meghívná őt is a lakomára, átröppent a hosszú tálnak a másik végébe és ott falatozott tovább. Erre a kiscica is megmozdult. Odament a tálhoz. Macskaszokás szerint előbb beleszagolt, aztán mohón zabálni kezdte a tésztát a Nagyságával kettesben. Ez valami szívet bűvölő látványt nyújtott. A halálos ellenség kicsinye a vendége a madárnak! A szomszéd asztalnál hangosan vigadtak a jeleneten. De kijptt a szolgáló. A Nagysága tüstént tovaröppent őrhelyére, a kerítésre: — Héjj, te kis disznó! — vette észre a kiscicát a kiszolgáló: — Már .az asztalon akarsz étkezni te is? Megragadta a kismacska Házak Huszár Istvánná: A bűntudat reutasítást. Csak azért kérdeztem, mert nekem kettőre munkába kell állni itt a telepen... Nagy, véreres, dióbarna szemét kérdően függesztette az olvasóra — de a mondatot nem fejezhette be. Az aktatáskás összehajtogat 1 a az újságot, felállt és mintha nem is látná a a beszélőt, a kijárat felé indult. Az ember egy darabig egyedül maradt a padom, majd egy család telepedett mellé nyűgös kisgyerekkel. Akkor ő állt fel és folytatta látszólag céltalan lődörgését. Végre meglátott egy magános asz- szonyt, az ő padja felé igyekezett. Az asszonynak ős-zes, szőke haja volt, axanykeretes pápaszemén keresztül barátságosan, rövidlátóim nézegetett a világba. Éppen evett. Egy nyakabőrét és gyöngéden a földre rakta őt. * Két-három hónap múlva még tartott a szép idő. A Nagysága változatlan folytatta előző életét. Néha többed magával szállott a kerítésre. Alighanem családjával. De ezek közül egy sem hallgatott anyjára. Mihelyt észrevették, hogy a földön is lehet élelmet szerezni maguknak, mohón lecsaptak rá... A kismacskából jól fejlett nagy macska lett már. Ö is vadászott verebekre és akármilyen hozzáférhető madárra. Egy nap a Nagysága leszállóit őrhelyéről egyik kiürülő asztalra. De óvatosságból előbb egy otthagyott szék karjára röppent. Onnan aztán az asztalra. Egyidejűleg a macska a földről egy szökkenéssel ugyanannak a széknek az ülőkéjére ugrott. Nyilván a szék karján látott madár miatt. A Nagysága már lakomá- zott az asztal másik végén. A macska támadásra készen az asztalra szökkent a székről. Ha rögtön a kis verébre, ugrik, vége annak! De a macska hirtelen meggondolta. Kicsit tétovázva szagolgatni kezdte az asztalon maradt hulladékot és majszolni kezdte éppúgy, mint az asztal ellenkező végén a Nagysága. Nos, ez volt az, amit a csárda megcsodált. A kismacskából lett nagy macska nem feledte el a Nagysága vendéglátását. Más mi magyarázata lett volna magatartásának’ szép nagy útiszatyorból süteményt halászott elő, hófehér szalvétába csomagolva. Jobb kezéről lehúzta a kesztyűt és úgy evett finoman, hogy a morzsák mind a szalvétára hullottak vissza. Körmén halvány színű lakk fénylett, és ke- zefején a barna szép!ők többet árultak el koráról, mint síma, tiszta arca. A férfi újra csak azzal kezdte a beszélgetést, hogy megkérdezte mennyi az idő? Az asszony mielőtt válaszolt volna, jól megnézte a kérdezőt. Ruhája divatjamúlt csíkos kék nadrág és barna zakó, inge kopott, de tiszta, fején új kék svájci- sapka. Az arca fáradt, a sötétbarna bőr szinte lilának látszik. Szeme kial- vattan, riadt. — Vajon mit akarhat tőlem? — futott át fején a gondolat. Óra van itt elég, de ez az ember valami mást akar. Tolvaj? Részeg? De hát mi bajom eshet fényes 1 nappal ennyi ember között? — Negyed kettő lesz öt perc múlva — válaszolta végre. — Csak azért kérdezem, naccsága kérem, — már megengedi, hogy így szólítsak egy idősebb hölgyet, mert ón itt dolgozok a telepen mint segédmunkás, és kettőkor kezdődik a műszak ..; — Akkor még van ideje bőven — ihondta elég barátságosan a nő — s ezzel meg is nyitotta a zsilipeket. — Itt vagyak ón, kezét csókolom majd 10 óra óta, mert nincs otthon nyugo- vásom. Az asszony nem is sejti, a gyerekek meg isten ments, hogy megtudják ...-— Most fog pénzt kérni... Italos... gondolta a nő és tovább ette a házi süteményt. Nem adok egy vasat se! Vagy mégis? Akkor megszabadulok tőle... — Már engedélyt kérek, de mondja meg már, van-e iskolája — kérdezte izgatottam az ember és hogy a kérdezett csak bólintott, közelebb ült. Nem volt italszaga. — Hát akkor mondja meg drága szép naccsága, börtönbe kerülhetek-e tíz deka felvágott meg két zsemlye miatt? — Ellopta? — kérdezte nyugodtan a nő. — Dehogy loptam, dehogy. Csak kicsit mátós voltam az este, mert hát ittunk egy-két pohárral a zenészekkel. Megéheztem, meg nem is akartam, hogy az asszony lássa rajtam. Bementem az önkiszolgálóba és vettem tíz deka felvágottat meg két zsemlét. Nem vettem kosarat a kezembe, fene tudja a szokást, az asszony vásárol mindég.. Hát zsebre vágtam a csomagot és kimentem. Fizetni elfelejtettem — mondom — mátós voltam. Az ajtóban utolért a vezető és kérte a személyazonosságit. Azonnal kifizettem, háromötven volt az egész, nekem még húszasom is volt, mégis jegyzőkönyvet vett fel a piszok... Tessék mondani, becsuknak ezért? — Nem tudom pontosan a törvényeket — mondta szigorúan az asszony —, de ha még büntetve nem volt, nem hiszem, hogy ezért becsukják... — Dehogy voltam én börtönben, dolgoztam én egész életemben — mutatta kérges kezeit. — Most is már négy esztendeje vagyak itt a telepen, nincs velem semmi baj sose, csak hát néha az ital! — Akkor nincs mitől félni — csomagolta össze a maradékot a nő és gusztusos műanyag pohárból vizet töltött a magával hozott kis csattos üvegből. — Nincs mit félni — ismételte —, a jegyzőkönyvet majd megküldik a vállalathoz és majd megmossák a fejét, főleg az italozás miatt ... — Én pedig most már megyek, mert mindjárt bejön a vonatom... Minden jót, jó napot kívánok! — Ha elküldik a jegyzőkönyvet, engem kirúgna k — rohant utána az ember. — Ej, hát lássa be, hogy nem érek rá tovább beszélgetni — fordult vissza • az asszony. — És, ha tiszta a lelki ismerete, miért csinál ilyen nagy dolgot az egészből? — Mert, mert — simította végig fekete fényes haját az ember, mert engem biztosan megbüntetnek, mert... én..: Egy percre találkozott a tekintetük, aztán az asszony ismét barátságosan nézett az ismeretlenre. — Azért nem büntethetik meg — mondta. Mert már azért nem büntetnek meg nálunk senkit... ismételte nyomatékosan, és eltűnt a vonat felé induló tömegben. De magával vitte a rémült fekete arc minden keserű vonását, emlékezetébe véste a megaláztatások fájdalmát őrző vérere-; dió-barna szempár tekintetét.
