Békés Megyei Népújság, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-15 / 192. szám
Í96S. augusztus 1& 4 Vasárnap Szezon közepén a konzervgyárban Most kezdték... Huszonnégy lakásos OTP-ház alapozását kezdte meg Gyulán az építőipari ktsz brigádja. A szomszédos 16 lakásos épületnél már a pince felmenő falazása készül. Az építők azon igyekeznek, hogy télre tető alá kerüljön mindkét ház. <niiiniinMHiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiimiiimiiiiimmimiiimiiiiimiimiiiii!iiiiiiimiiiiiiiiminiimiiiiiMiiiiiiiimiiiMiiiiumiimimHi]iiiiiiMiiiiM Negyven év a MÁV szolgálatában Kardos Ernő, a Békéscsabai Konzervgyár főmérnöke csak röviden tájékoztat: — Nincs elég nyersanyag, nem tudjuk betartani az ütemtervet Ezernyi gondja közül is ez foglalkoztatja most a legjobban. A tervet teljesítem kell, ami azonban nem csupán a gyár dolgozóin múlik. Szedjék az érett termést Béres Jánost, a termelési osztály vezetőjét is százfelé hívja a kötelesség, de azért szakít egy kis időt a beszélgetésre. Így kezdi: — Még mindig szállítunk zöldbabot, bár a tervet már teljesítettük. Zöldborsóból lemaradás van, amit ezzel akarunk pótolni. — Sok az uborka.!. — Igen, napi 3—4 vagon, de ezt is növelni akarjuk. — Paprika, paradicsom? — Paprikából ezen a héten érkezett az első szállítmány. A paradicsommal rosszul állunk. Tavaly július. 27-én már 35—40 vagon nyersáru jött be naponta, most pedig még a tízet sem érjük el. Hetvenöt vagon a gyár napi kapacitása. — Mi a tsz-ek legfontosabb tennivalója? — Szedjék az érett termést... Az uborkánál fontos a méret szerinti válogatás. Jó minőségű kon- zervet csak kifogástalan nyers- áruból készíthetünk. Méret szerint válogatva A gyártó üzemrészben az uborkavonalaknál fehér köpenyes asz- szonyok, lányok szorgoskodnak. A szalagon érkező uborkát méret szerint válogatva üvegbe rakják. Pepecselő munka, nagy figyelmet, gyakorlottságot kíván. Mivél pedig a legtöbben csak az idén kerültek a konzervgyárba, bizony elég lassan dolgoznak még. Kevesen érnek el 100 százalékos teljesítményt. Lengyel Katalin csoportvezető azonban dicséri őket a szorgalmukért, igyekezetükért. — Ketten, László Mihályné és és eddig mindössze húszat kaptunk. — Mik a kilátások? — A termeltetés ugyan kiesést jelez, de még van remény. Ha hosszú lesz az ősz és mindenhol gondosan leszedik a termést, akkor nem lesz baj. Ez a mottó: Küldjék a tsz-ek! A gyárnak 2 ezer 700 vagon paradicsomra van szüksége. Mo$t tanulják ezt is — Egy órával előbb még egé- szer fehér volt — mondja Gáli Jánosné az új szárítógépből kikerülő szeletelt hagymára mutatva. Valóban, nem nehéz összehasonlítást tenni. A pirult hagyma pedig már nem első osztályú. A két egymás mellett álló hatalmas szárítógép — több mint 2 millió forint költséggel — a napokban készült el. Hagymát, petrezselymet, zellert, szeletelt paradicsompaprikát, paradicsom- pelyhet, burgonyaszirmot szárítanak benne. Az áru nyugati országokba kerül, vagyis valutát jelent az országnak. Minél több belőle az első osztályú, annál jobb. A gép kezelését ismerni kell. Most tanulják ezt is az emberek. Mennyit fizetnek ki? A termelési osztályvezető irodájában az egyik asztalon halomban a százasok, forintok. — Talán valami lottónyeremény? — A Körös-műszak munkabére az elmúlt fél hónapra — igazít ki Török Jánosné gépírónő, aki Hankó Erzsébet csoportvezetővel együtt számolja borítékokba a rengeteg pénzt. — Mennyit fizetnek ki? — Csaknem 191 ezer forintot két hétre. Ebben a vasárnapi munka és az éjszakai pótlék is benne van. A borítékokra jegyzett számokból kiderül, hogy akad olyan konzervipari szakmunkás, aki egy hónap alatt az 1800 forintot is megkeresi. Persze dolgozni kell! Minél több áru exportra Bordás Rózsa, a laboratórium helyettes vezetője. Feladatkörébe tartozik az áru minőségének a vizsgálata, szem előtt tartva természetesen a kereskedelem igényeit. — Az a célunk, hogy minél több árut küldjünk exportra és lehetőleg köszönetét kapjunk érte. — Előfordult reklamáció is? — Az idén még nem. Egy kicsit talán büszkék lehetünk arra, hogy az eddig exportra elszállított 197 vagon borsóból csupán 1 volt a másod-, a többi mind elő osztályú, 35 vagon zöldbabnak mind, a 8 vagon sárgabarackbefőttnek pedig a 95 százaléka első osztályú minősítést kapott. — Milyenek a belföldi árufélék? — A borsó 90, a zöldbab 100 százaléka első osztályú, az uborka sem lesz rosszabb. + + Nehéz lenne beszámolni mindenről, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy lássuk, mi történik most, a szezon közepén a gyárban, a vezetők és a dolgozók milyen küzdelmek árán törekednek a feladatukat megoldani. Kevés a nyersanyag, s a még mindig tartó építkezések, anyagszállítások, útlezárások és egyes létesítmények (mint például a víztorony) hiánya is hátráltatják a munkát. Ráadásul még tanítani, nevelni kell a dolgozókat, hogy megismerkedjenek a munkakörükkel. És talán nem haszontalan, ha megismételjük, hogy most a legnagyobb segítséget a tsz-ek nyújthatják azzal, hogy küldik a nyersárut. Ezt kérik a Békéscsabai Konzervgyár dolgozói és ezt elvárja az egész társadalom. Pásztor Béla A Békéscsabai Pályafenntartási Főnökség dolgozói augusztus 14- én búcsúztak Fodor Károly bácsitól, aki 40 évet szolgált hűséggeL 1925-ben pályamunkásként került a vasúthoz, később lakatos lett, 1940-től mint pályamester és 1954. tői oktatótiszti beosztásban dolgo_ zott becsülettel és igen nagy odaadással. Hosszú szolgálata során sok pályaőrnek, vágánygondozónak adta át gazdag tapasztalatait, az utóbbi tíz évben kilencszáz pá_ lyamunkást oktatott. Fodor Károly elvtársat kimagasló munkájáért többször előléptették, két ízben Kiváló dolgozó oklevelet és több esetben pénzjutalmat kapott. Mindig az egyszerű emberek közé tartozónak érezte magát, ízig- vérig vasutas volt, jó kedvvel tanította á fiatalokat. A munkában eltöltött fáradságos esztendők után var rá a megérdemelt pihenés, melyet három gyermeke és unokái között szeretetben, megbecsülésben tolt. A szakaszok dolgozói kedves oktatójuktól búcsúztak, azt kívánták: erőben, egészségben éljen ezután is. Boldizsár Gyula Újabb 114 ezer forint az árvízkárosultaknak A megyei tanács ipari osztályához tartozó 13 helyiipari vállalat 2204 dolgozója 114 ezer 4 forintot adott az árvízkárosultak megsegítésére. Különösen jó az eredmény a Békéscsabai Vegyesipari Vállalatnál, valamint az Orosházi Vas- és Kályhaipari Vállalatnál. Szántó Aurélné különösen ügyesek, gyors kezűek. Csak egy kívánságuk van az asszonyoknak: méret szerint válogatva küldjék a tsz-ek az uborkát! A terv: 2 ezer 700 vagon paradicsom A sűrítőüzem most áll. Mindössze néhány vagon paradicsom érkezett be, ilyen mennyiséggel nem érdemes a feldolgozást megkezdeni. Majd talán este, addig még gyarapodik. Mert hordják a gépkocsik ládaszámra, de mi az ezeknek a modem gépeknek? Órák alatt „megennék”. Ezért pedig kár lenne a munkaerőt átcsoportosítani. Ábnahám András üzemvezető nyugtalankodik. — Terv szerint már 400 vagon nyersáruná! kellene tartanunk, Szolnok—Békés megyei FtSZÉRT Vállalat békéscsabai munkára két fő KŐMŰVES SZAKMUNKÁST é® két fő GYAKORLOTT SEGÉDMUNKÁST VESZ FEL. Jelentkezni: Békéscsaba, Tanácsköztársaság út 31. 3008 Varázsa van a messziről szűrődő cséplőgépzúgásnak. Gyermekkorok szívdobogtató emléke vág a felnőtt leikébe is. Hiszen kilométereket gyalogoltunk porlepte testtel, maszatos, izzadt arccal, hogy lássuk az etetőt, amint ősi mozdulattal, jobb karjának széles ívben lendülő mozdulatával kettéválasztja a kévét, s beleengedi a kalimpáló, zakatoló dobba, hogy beléjajduljon a gép. Cséplőgép zúg... — Pszt — intünk a gépkocsivezetőnek. Leállítja a motort, s áhítattal fülelünk; szemünkkel keressük a helyet, ahol csépelnek. S aztán a messziről ködszerűen lebegő finom porból meg a hang irányából következtetünk, s egyszerre lendül mutatóujjunk: — Ott csépelnek. Ritkás akácirtás takarja el előlünk a gépet, s az embereket, de szinte vakon, mint az ámokfutók, sietünk a por köd irányába; átgázolva friss tarlóhántáson, méltatlankodó lucernáson, nagyokat pattanó szöcskéken. Az irtás túlsó felén hirtelen megtorpanunk: ott van előttünk a dob a körülötte nyüzsgő emberekkel, s ott áll fent az etető is, egyenes derékkal. S éppúgy mozdul a karja, mint a múlt ifjúság néhány évtizedével ezelőtt... És amikor a kéve nagyobbik felét engedi bele az örökké éhes dob szájába, egy oktáwal mélyebb zenei hangon, mintegy elégedett dörmögéssel kap új erőre a gép. Látjuk a napsugárban fénylő szíj villogó futását, s látjuk a gépészt is, aki idehúzatta a dobot, a kicsiny, de erős traktorral. S megláttuk a polyváslányokat! A polyváslányok! Arcuk előtt leheletvékony kendő, hajukat egy másik szorítja le, s kotorják, kaparják a dob alól a szúrós lőrékét. Villan a kés a kévevágó asszony kezében, villáról villára röpül a kéve, szinte még a levegőben száll, amikor a villanó kés vágja a kötelet. Rekkenő a hőség. A huszonhat tagú cséplőbanda ritkán szól, de akkor hangosan, szinte ujjongva kiáltják: — Az anyja mindenit, ez most húsz mázsát is ad...! Hatalmas kazal készül. Élőarany színű a szalma, s nagy, széles mozdulatokkal — sohasem tanult — mégis mérnöki pontossággal készül a hatalmas kazal. Arrébb, messzebbről, szöcskék bágyadt ciripelése szól közbe az augusztusi nap zenei aláfestéseként. A kévékkel roskadásig megrakott szekerek előtt lazított zablával lovak állnak. Megremegtetik a bőrüket, elzavarva a bögölyt, a szúrós legyet. Előbbre mozdulnak három lépést, s az irtás akácfáinak fiatal zsengéit behappolják. Pedig jóMápláltak. — Jön a lajt! — kiáltja egy klottgatyás, feketebarnára sült, napszítta hajú kamasz, s kézről kézre adogatja az ezüst színű kanta fedőjét, megkínálva azt, aki szomjas. Utána fecskefarkú pillét kerget a tarlón... Az egyik polyváslány — akit midenkinek meg kellene énekelnie — férfiingben, feszülő szoknyában most cserél. Eldől a pirosló magtól kövérre hízott zsákokon; telt keble úgy feszíti az inget, hogy annak szövése szinte recseg, s ő is kér egy kantafedő vizet. Ügy issza, hogy annak fele a nyakába follyon: — hadd hűt se le a munka hevétől, az augusztusi nap hevétől, a 16 év hevétől izzó nyakat... Szinte beleharap a fémízű kantafedőbe, s a maradékot villogó nevetéssel a vízhordó arcába önti. Közben a gépészt lesi fél szemmel, mert már napok óta észrevette, hogy az két szemmel nézi. Szerelem lesz ez, vagy már az is. Az augusztusi lángoló nap, a kövér búzaszemek, a kövérre hízott zsákók, a tóhzódó nyár szerelme, amely most lángol — s mindig örökké: amíg cséplés lesz... Az etető, aki harmincegyné- hány év óta csinálja a szinte meghatóan szép ősi mozdulatot, fölemeli bal kezét. A szekérről az utolsó villa kéve röpül, a kévevágó kezében utolsót villan a kés, az etető utoljára osztja ketté a kévét, s utána élesen hangzik a szó: — Dél van! — Egyre halkuló zúgással csendesedik a leállított cséplőgép. A polyváslány leveszi arcáról és fejéről a kendőt: megropogtatja csontjait az etető, feltolja a szemüveget a homlokára. Mintegy visszhangként betölti a tarlót a hang: — Ebéd! — Letelepednek a cséplők: tejfeles zöldbablevest esznek, zsákra ülve, pokrócra ülve, szekér oldalára ülve... Hirtelen csönd lesz. A gépész úgy megy az alumínium lábaská- jával, hogy a polyváslány mellé kerüljön. Kanalaznak, ugratják egymást. Lassan elúszik a por a kis akácos felé. Az etető, aki gyermekkorunk óriásává nőtt, s most újra mint mesebeli óriás, visszahozta a cséplőgép zümmögését, megszólal: — Fél órát delelek, emberek — mondja, s eldől a zsákokon. — Fogok neked pillét, Marika — mondja a gépész s megindulnak ketten a végtelen tarlón... Ternyák Ferenc
