Békés Megyei Népújság, 1965. június (20. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-06 / 132. szám
Lipták Pál Utcarészlet A lengyel prózairodalom esi és jellembeli különbséMire jó a padlás? Az elmúlt hónapban a lengyel könyvpiacon több figyelmet érdemlő mű jelent meg. Elsősorban regényekre gondolunk itt, pontosabban szólva három prózaíró: Kornél Filipo- wicz, Julian Kawalec és Wilhelm Mach legújabb köteteire. Koméi Filipowicz elsőrangú novellista és több remekbékészült kisregény szerzője. A legutóbbi években írott műveit rendkívül szűk szavú, tömör szerkesztésmód jellemzi. Űj regényének A fogoly és a lánynak cselekménye a második világháború Idején játszódik. A fiatal svájci lány és a Svájcba internált lengyel katona szerelmi története csupán ürügy arra, hogy az író remek humorral, megragadó elevenséggel bemutathassa két különböző nemzetet képviselő ember erkölcsöt, amint füzetére hajolva házi feladatát csinálta. — Hát te? Ancsa nem felelt. Kis buksi fejéből csak koromfekete haja látszott. — Miért maradtál itt ? — emelte fel a kislány átlát, s belenézett ijedt szemébe. Ancsa hallgatott. No? — kérlelte szelíden Rozika. A kislány sírni kezdett. — Valami baj van otthon? — kezdte faggatni, miközben Ancsa kövér könnycseppjei a tenyerébe hulltak. — Hazakísérjelek? — Félek, félek — hajtogatta megriadva Ancsa. — Félek, hogy megint kikapok. Rozika becsomagolta a kislány táskájába felszerelését, s megfogta a kezét. — Gyere csak, kisbogár! Ne félj, majd én megvéde- lek! Sanyi nagyot nézett, amikor Rozika megjelent Ancsával az utcán. Közrefogták a kislányt, s hármasban igyekeztek Ballóék felé. Balló Mihály már félig kijózanodott. Reggel a tegnapi előlegből bepálinkázott, s ki se ment a szövetkezetbe. Az udvaron üldögélt a barackfa alatt, mikor Rozika belépett a kapun Ancsával. Ballá az idegen érkezlére felállt a téglacsomóról. A kislány beszaladt a konyhába. Apja a pálingeit, az ebből fakadó konfliktusokat. A kitűnő kritikus és prózaíró, Wilhelm Mach öt regényt adott ki idáig és két ízben tüntették ki Állami díjjal. Legújabb regényének címe: Ágnes, Kolumbusz lánya. A regény hősnője falusi tanítónő, aki tanulmányai elvégzése után igen nehéz környezetben vállal munkát. Az író rendkívül érdekes, sokrétű társadalmi és pszichológiai képet rajzol erről a környezetről, hősnőjének az új környezetihez való alkalmazkodásáról, intellektuális fejlődéséről. A harmadik regény Julian Kawalec Táncoló héja című műve. Julian Kawalec 1916-ban született paraszti családból. A háború előtti Lengyelország életét már a felnőtt ember szemével szemlélte. A faluval nem kagöztöl még kábult fejjel közeledett Rozika felé. A kócos hajú, tagbaszakadt Ballá piszkos overálljában, sáros bakancsában, kevés értelmű tekintetével félelmetes volt. Lógó medvemancsainak egyetlen szorítá.sá- val összeroppanthatná a süldölány termetű Rozikát, aki olyan hidegen nézett a nagy mélák emberre, hogy az négy-ót lépésre tőle megtorpant. — Maga a tanítója? — kérdezte hosszú hallgatás után Ballá, mert nem bírta tovább elviselni Rozika farkastekintetét. — Én vagyok. — Ez a kis tetves panaszkodott, mi? De majd adok én neki! Még szégyenbe hozza az apját? újdonságai veszítette el kapcsolatait. Legjobban izgatják a falun a háború után végbemenő viharos, forradalmi változások, amelyek gyökerében átalakították az élet minden területét: a gazdasági rendet, az erkölcsöket, a társadalmi viszonyokat és az emberi lelket. Legújabb regénye a társadalmi előrelépés problémáját állítja reflektorfénybe. Olyan embernek élményeiről és belső válságáról szól, akinek gyermekkora szegényparaszti családban telt el, s magas, felelős posztra került. Kawalec drámai erejű prózája ebben a regényben is teljes fegyverzetben áll előttünk. Ezért teljes joggal nevezhetjük Kawalec új könyvét az utóbbi évek lengyel regénytermése egyik legfigyelemreméltóbb alkotásának. A. Hamerlinski = i = |-;-"-i; — Ha a kislányhoz még egyszer hozzányúl, feljelentem. Értette? — lépett egészen közel Bullához Rozika. — Ember maga? Még az állat is védi a kölykét! Ballá nem ijedt meg Rozika fenyegetésétől, s alighogy eltávozott a kis tanítónő, be akart menni a konyhába, hogy elővegye Ancsát. Az ajtóban azonban visszahőkölt. — Méghogy én állat vagyok? Miért? Mert én nem tanultam? Belépett a konyhába. Ballóné a sezlorton feküdt. Ancsa sikítva szaladt a szobába. Balló megrettent. Ennyire fél ez a kölyök? A kredencre pillantva eszébe jutott, hogy a kutyának még ma nem adott enni. Ki_ vett egy darab száraz kenyeret. Kisietett a kutyaól elé. — Méghogy én rosszabb vagyok az állatnál! — dörmögte. Az öreg Hektor már megszoptatta a két kicsit, ott feküdtek a hasa előtt. Oda-, vetette a kenyeret a kutyának. — Fogadd szívesen, testvérem! — jegyezte meg gúnyosan. Hektor még a levegőben elkapta a feléje repülő kenyérdarabot, s mohón falni kezdte. A kicsik továbbS zép sík ez a nagy magyar Alföld, olyan, mint egy nagy kerek asztal. Négy-öt méter magasra kell csak hágni, hogy kitáruljon az ember szeme előtt a táj minden szépsége. Négy-öt méter magasra kell csak mászni egy tanyai asszonynak — például felmenni a padlásra —, hogy kinyíljon előtte a varázskapu és beláthasson bármelyik szomszéd udvarába — az életébe ... — Tudod, Apjuk, hogy virradt, felmentem a padlásra. Mert már az este nem volt nyugtom — mondok, megnézem, nem ette-e meg a macska azt a kis ' szappannakvalót. Ahogy nézgelődöm, látom, egy cserép félrecsúszott. Meg akarom igazítani, kinézek a résen. Látóm, hogy Vén Vica néni óvakodik ki a lányától. Néz erősen jobbra-balra egy nagy libával a hóna alatt. No, ez furcsa, gondolom — figyeljük csak tovább! A kamora felől a Kisvica sompolyog elő, egy párnaciha a kezében. Belenyúl, szórja a tollat végig a mezsgyén Cénagyék irányában. A vénasszony meg us- gyi, át a szántáson a tanyájuk felé... Hát így állunk, Apus a libatolvajokkal! Így tűnnek el Vicuska libái, ezért je- lentgetik a rendőrségen az ismeretlen tettest! No, de csak faggasson mégegyszer az őrmester, majd megtudják az igazat... — Te csak hallgass, Anyus és jobb lesz, ha kevesebbet ra is szunyókáltak. Ballá lehajolt, s az egyiket a kezébe akarta venni, de ekkor Hektor odaugrott, s kis híja volt, hogy át nem harapta gazdája csuklóját. — Az anyád! Hát eny- nyire félted őket? — morogta Balló. Bement a szobába. Az asszony reszketve hallgatta, mint matat a szekrényben. „Már megint a kocsmába megy!” — villant át rajta, s reszketve gondolt arra, hogy mi lesz, ha hazajön, A kis Ancsa másnap nagy zacskó cukorral lépett Rozika elé. Megkínálta. — Apuka vette! — mondta büszkén, s két kis bogárszeme úgy csillogott, mint a drágagyöngy. Az udvaron minden társát sorba kínálta. — Apuka vette! — dicsekedett mindegyiknek, s neki egy szem se maradt. Még azt se bánta, hogy a májusi szél kikapta kezéből a zacskót. A foszló papírdarab a homokgödör közepére esett le. Rozika még csak azt látta, hogy a kis Ancsa szalad a zacskó után. Elfordult, meg kellett törülnie a szemét, mert a csiklandós májusi forgószél néhány szemcsét beleim vart, Tóth Lajos jársz a padlásra ... Ne szólj szám, nem fáj fejem ... — Hát tudja, szomszéd- asszony, várom pénteken nagyon, de ez az ember csak nem jön haza a munkából. Gondolom, lehozok egy kis korpát áztatni a malacoknak, jobb azt elintézni világoson, mint sötétben botorkálni a padláson. Alig húztam fel a lábam az utolsó létrafokra, jön nagy csadarával ki a tanyából Vondrákné. Azt kiabálja: megállj, Teri, ugye, hogy megvan mind a 13 gyöngyösöm? Ferencné ott kutat a kazalban tojás után, csak úgy háttal neki, mondja: Ez nem a tiéd, Maris, nem látod, hogy jegyesek? Nézem, hát egy csapat gyöngyös ott káricsál körülötte. Mind a 13 szárnyán szép piros rongyocska. — Jegyesek, mert megjegyezted, de a lábát meg mered-e mutatni? Ferencné csak vonogatja a vállát. Akkor bújik elő Vondrákné kotlósa a többi gyöngyössel. A kis szalagosak felismerik anyjukat „kiri-kiri”, „tikács-tikács” repülnek félé, ahogy csak tudnak. — Jegyesek, ugye lel-, kém, jegyesek? — kiabál Vondrák Maris. Hiába fogtad be, 10 nap alatt se felejtették el. az anyjukat, de most én jegyezlek meg úgy, hogy megemlegeted! — Avval felkap egy kukoricaszárat és jól elagyabugyálja a Terit! Így volt, ha mondom, tanú is van rá: a vadőr, ugye Jani bácsi? — P ahogy vagyok rá tanú, haggyaiok éngem, mert közétek durrantok a puskámmal .., — A mi tanyánk régi szép épület. A padlásnak négy ablaka van, az ablakokat be lehet csukni kis bádoglemezzel. Ha kisgalambot keresek vagy befőttes üveget válogatok, mindig kikukucskálok mind a négy ablakon. Ellátok egészen Csabáig, ha szép tiszta az idő Aradig is. A világosi hegyek szép sötétkék rajza mindig eszembe juttatja, amit a szabadságharcról tanultunk az iskolában. Mos' a búza hullámzik körülöttünk, azt nézegetem, milyen szépen vált át a zöld a sárgába. Nincs messze az aratás ... Egyszer csak látom, mintha valami nagy kígyó morogna benne, kis csapás keletkezik a sima táblában? Mi járhat ott? Valami nagy kutya? Nem, talán disznó! Halad az utacska a köves felé. Az ároknál kicsit megtorpan Vár, aztán kibújik: a mezőőr! No csak, tán leskeledik valami tolvaj után? Ül a parton, ruháját tisztogatja, nézgelődik: látja-e valaki. Engem nem sejt a padláson, én meg szaladok a másik ablakhoz. Jól gondoltam! Sósék irányában is mozog a búza, nem kutya az, de még malac sem. Eszter né- ném megy benne négykézláb, aztán hirtelen feláll, tép egy pár marok kalászt és hívogatja éktelenül a csirkéket. Kisgalambot nem találtam, csak az öregek turbé- koltak a tetőn. Ha learatják a búzát, sokan elveszítik a fészküket. Hogy hói találnak új búvóhelyet, azt majd megmondja egy másik padlás. Huszár Istvánné Kovács György: Don Juan halála Álmomban én voltam jó . Don Juan Tenorio. Sötét köpenyben osontam csúcsíves árkádok során valami messze cél felé, ahol szürkület óta várt rám egy lánghajú asszony: Catalina. Valahol megkondult egy méla, öblös hangú öregharang. Sevillában vagy Cordobában, de lehet az is, Madridban volt ez. Álarcos árnyak kard a kézben utamat hang nélkül elálltak — cikkant jó toledói pengém. A város minden harangja bongott, legvégül egy lélekharang rázta őrjöngve dallamát — néhány álarcost leszúrtam. Végül csak egy állott talpon. Mint rossz szellem vívott, mígnem szívem alatt ült pengéje. Letépte álarcát s mosolygott a lánghajú asszony: Catalina. Így halt meg bennem a jó Don Juan Tenorio. (1964.) = 1:
