Békés Megyei Népújság, 1965. június (20. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-20 / 144. szám
Komédia a kilinccsel Csehszlovák filmvígjáték bizalom hiánya néha tisék Dániel és Zdenek Du- abszurd szituációkba lek forgatókönyvéből kcszí. 1 Idézet Értelmes életet csak a jövő jegyében lehet élni. A jövő új képe líránkban vissza-vissza térő téma és egyike azoknak, amelyek a legtöbb problémát vetik fel. A Horthy-fasizmus sötétségében a forradalmárok és a plebejus demokraták számára ott volt a cél: a felszabadulás, a nép uralomra jutása. 1953- ig még átlátszóbbnak tűnt a jövő, a gyors sikerek, a ragyogó, a közeli, probléma nélküli boldogság világa hamar elérhetőnek látszott. Az utána következő években ellenhatásként, a jövő képe csaknem eltűnt költészetünkből, illetőleg pusztán a sóvárgott harmónia, idill iránti vágy váltotta fel, vagy egy teljesen elvont, testetlen szépség-tisztaság eszmény jelent meg. A költőink által ma keresett jövő képe jóval bonyolultabb, mint az lS50-es években: olyan jövő, amelyben nagy szerepük lesz a gépeknek, amely a művelhető égitestek ideje, de amelyben mégis az értelem, a humánus új rend fog uralkodni majd. Szabolcsi Miklós: Húsz év magyar költészete (Táí’sadalmi szemle, 6. sz.) visz minket és oda vezet, hogy olyan gyengéd érzelmeket, mint szerelem és ba_ rátság hazugságra építünk. Ez az alapgondolata a Karel Jánskyról és Zuzana Klikováról szóló humoros történetnek, amelynek házasfelei nem tudják elképzelni, hogy két ember, aki egész éjszakára be van zárva egy lakásba, viselkedhet becsületesen és tisztességesen. Ezzel a problémával foglalkozik Václav ICrska rendező filmje, amelyet Frantett. Az operatőr Jarosiav Tuzar volt. Václav Krska, aki már sok sikeres filmet rendezett, mint például AZ EZÜST SZÉL, HOLD A FOLYÓ FÖLÖTT, A NAP, AMIKOR A FA VIRÁGZIK, amely a csehszlovák filmgyártást a velencei nemzetközi film- fesztiválon reprezentálta, így beszélt új filmjéről: „Egyike azoknak a filmeknek, amelyeket a színészi játékra építenek. Vidám játék, amely azonban komoly problémán alapszik. Egy vidám történetben akarunk kifejezni egy tézist, amelyet többször ismételnek, mint betartanak. Azt a tézist, hogy az emberek bíz. zanak egymásban, ne legyenek, sokszor alaptalanul, gyakran gyanúsítások vagy pletykák befolyására, bizalmatlanok. Komédiánk arról is beszél, hogyan keletkezik a pletyka, amely gyakrabban sebez és árt, mint megnevettet. Első filmem A FOLYÓ VARÁZSOL című komédia volt, és én visszatérek ehhez a zsánerhez, mert az évek során megtanultam a dolgokat bizonyos megfontoltsággal szemlélni. Ma mosolygok olyasmin, amit korábban komolyan vettem, és tudom humorosan ábrázolni. És azt hiszem, ehhez jól illik a KOMÉDIA A KILINCCSEL. A film főszerepét az ismert prágai film- és színpadi színésznő, Jirina Boh- dalová játssza, akinek a komikus szerepekben megnyilvánuló tehetségét már több filmben megcsodáltuk. Mellette egy sor ismert film. és színpadi színész játszik, Karel Höger, Jan Triska, Vlasta Ohramosto- vá és mások. vább. Komótosan ballagott végig a gyárudvaron. Lehet, hogy elment már? Megállt a kapu alatt s jobb híján a faliújságot bámulta. Beleolvasott az egyik cikkbe. Valaki meglökte a karját. — Bocsánat... Megfordult. Az asszonynyal találta szembe magát. Alig ismert rá a könnyű tavaszi ruhában. Barna haja kibontva keretezte arcát, de az a rakoncátlan tincs most is a homlokába hullott. — Ne haragudjon, Mihók szaktárs... — mentege töd - zött az asszony. Erre nem számított. Zavarában egyik lábáról a másikra állt s csak annyit tudott kinyögni: — Semmi ... Egymás mellett léptek ki a gyár kapuján. — Hosszú volt a mai nap — jegyezte meg. — Elfáradt? — nézett rá az asszony. — Ugyan ... Olyan öregnek néz? — Csak most jött rá, hogy a gondolatban elképzelt szerepek megcserélődtek s ez összezavarta. — Nem — mondta őszintén az asszony, de ezzel ő is kifogyott a szóból. A nevemet is tudja! — — morfondírozott magában Mihók. Én meg nem emlékszem az övére. Igaz, a gépek zajában nem hallottam jól. Resteilte a dolgot és tanácstalan volt: hogyan folytassa tovább a szót. Pedig mondani kell valamit. Most, rögtön, különben elszáll a maradék bátorsága is. Furcsa valami az ember. Tegnap, a taggyűlésen az igazgatónak a szemébe vágta a hibáit s még csak arra sem gondolt, hogy megválogassa a szavakat. Ügy mondta, ahogy a szájára jött. Most meg... arra sem futja a szóból, hogy az időről vagy a mai ebédről beszéljen. Csak lépked az asszony oldalán s lázasan kutat a gondolatai között, de semmi okos dolog nem jut az eszébe. Mi van velem? Szerelem lenne? Az én koromban? Hiányzik a nő? Miért éppen őt kívánom? Akadna talán csinosabb, fiatalabb is. Az egy-estd szerelem nem kavarhatja fel ennyire az embert. — Mit csinál ma este? — bökte ki hirtelen, anélkül, hogy az okát tudta volna. Csak mikor már elhangzott a szó és ismét a csend vert éket közéjük, döbbent meg kérdésétől. Az asszony még félreérti... Ha férje, családja van, sarkonfordul és faképnél hagyja. — Este? Nem is.tudom... — töprengett hangosan az asszony s a mellettük elsiető embereket nézte. Idősebb asszony jött velük szembe, karján kosár. Mögötte az a magas, fiatal férfi vajon hova iparkodik? A kezében kis csomag és egy csokor virág. Mikor is kaptam virágot utoljára? Három éve már csak a nőnapon ... És ott, az a lány, aki siettében is a haját igazgatja? Várják. Mindenkit vár valaki. És a férfi, aki itt lépked az oldalamon? Mit akar tőlem? öt nem várja senki? A nevén kívül semmit sem tudok róla. Legfeljebb azt, hogy ügyes, gyorskezű ember. Miért érdeklődött, hogy mit csinálok ma este? Vagy csak zavarában kérdezte, hogy mondjan valamit? — Ne haragudjon a kíváncsiságomért... — kérte a férfi félszegen. — Csak olyan furcsa ... Két hete már, hogy egy műhelyben dolgozunk, egymástól alig néhány lépésnyire s még a nevét sem tudom. — Anna... — közölte nagy hirtelen a férfival, de megbánta, ahogy kimondta. Csak így: Anna, túl bizalmasan csengett. Hozzátette: — Földesné... A férfi várta ezt a bejelentést, ugyanakkor valami csodát is remélt. Nehezen forgott a nyelve. — A család ... biztosan lesik már az ajtót... én meg feltartom ... — szabad, kozott és elhatározta, nyomban elköszön. — Nem vár senki.. t Csak sokára fogta fel az asszony erőtlen szavát. Alig fél órája, a gyárban még milyen erősnek, magabiztosnak tűnt. Most pedig... Üjjongani szeretett volna, de csak azt mondta: — Két éve halt meg a feleségem ... Megfázott, későn vettük észre... — s ha szűkszavúan is, de mesélte a történetet. Jó volt végre valakinek elmondani. Az asszony megtorpant a sarkon. Ha balra fordul, arra közelebb . .. aztán mégis ment tovább, egyenesen. Egyszerre koppant a cipőjük az egyenetlen köveze. ten. Nem megy egyedül. Valaki hozzáigazítja a lépteit. Milyen ember lehet? Ahogy meghalt asszonyáról emlékezik — becsületes. Az vibrál a szavai mögött: belefáradtam a magányosságba. Élni volna jó, igen. És szeretni. Nem forró, vak szenvedéllyel, ahogy a déli szél korbácsolja a tenger vizét, csak úgy, ahogy a szellő cirógatja a végtelen víztükör hátát... .Hol is olvasta ezt? Mindegy. Az eszébe jutott. S ez jó jel, ha-ilyen dolgokra emlékezik az ember. Ez már más élmény, nem a régi, a rossz. Tartozni újra valakihez, ahogy tartozott azelőtt. Erőt áldozni rá, munkát, könnyet és mosolyt, megértést és szeretetet. És kapni cserébe valamit. Nem sokat, félig sem annyit, mint amennyit adni érdemes. Csak morzsákat, de kapni, hogy újra adhasson. Megeredt a nyelve, be. szélt, beszélt, olyan dolgokat mondott el, amiről már 3 éve mélységesen hallgatott, s talán magába zárta volna továbbra is, ha a férfi fel nem kattintja a lepecsételt zárat. Mint a mesében a kis tolvajfiú. A szellem kiröppent a palackból s nincs hatalom, amely visszazárja? — Tizenkét évig asszonya voltam egy férfinak. A tizenkettőből tíz boldog volt. Kettő nem. Elváltunk... A felesége tizenkét évvel fiatalabb ... Megállt a magas, régi bérház előtt, a kezét nyújtotta. — Én már itthon vagyok... És köszönöm, hogy elkísért... — a hangja újra határozott volt, mint amikor először hallotta a gyárban. — Ne ... ne még — szólt a férfi s nem engedte el a meleg asszonyi kezet. A tekintetét kereste a szemével, de az asszony nem nézett rá, a repedezett fájú kaput bámulta mereven, amelyet elkoptatott az idő. Lassan kivonta kezét a férfi tenyeréből. Egy villanásnyira végigsimogatta a tekintetével, aztán elfordult és szélesre tárta a kaput. — Szeretném, ha megvárna holnap délután ... Anna... — szólt utána a férfi s melege lett, hogy először szólította így. A kapu becsukódott az asszony mögött, neki mégis úgy tűnt, mintha most nyüt volna ki. Katona Judit: József Attiláról Negyven éve itt lakott, makói utcán ballagott. Nyomában csak hideg esték osontak, a lelkét lesték. Álmodott és éhezett. Szerették, mert szeretett. Verset írt. Mind megfakultak napok, évek is lehulltak. Negyven éve, hogy a költő szava a vágytól esendő megfogant. Szép, vihar-tépett versteste jár ma is közétek. Fekete János Jeggyűríí Zsadányi Lajos: ÓVLAK Óvlak hóvihartól Forgó-förgetegtől, Boszorkánypillájú karmos éjjelektől. Vasorrú bábának gyilkos erdejétől, Méz-szavú varázslók bűvüs vesszejétől. Mint mesék vitéze hozzád úgy érkezem. Átrepülök veled hetedhét tengeren. Hetedhét váramnak viszlek a kertjébe, 'Utána nincs tovább a mesének vege.
