Békés Megyei Népújság, 1965. április (20. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-04 / 80. szám
Barát Endre: SZÁMONKÉRÉS Zsadányi Lajos: FECSKÉK Itt köröznek a fejem fölött Csirrogva, hogy forog az ég, Ahogy nézem villanó röptűk Milyen kicsi a messzeség. Milyen boldog, nyugalmat őrzó Ez a cikázó repülés... Olyan könnyed és napfényben üsző Mint tó fölött a libegés. Szebb, mint repülők surranása Lentről gyönyörű látványt nyújt. Szárnyuk alól nem hullik bomba Rombolni várost és falut. Cikáznak önfeledten mérve Távolságot, időt, teret.., Egy békét termő gondos világ Hívja őket és integet. L| áron István közveüe. nül a felszabadulás után került vissza a falujába. Keserves volt az ifjúsága: inas-elet, restelkedés a rossz ruha miatt, szidalmak és pofonok. Később városi hányódás, tüntetés... röpcédulák... Detektívek, verés, börtön. Aztán háború. Behívás, büntetőszázad. Ukrajna, szökés, partizántábor. Röviden ennyi az élete. S most itthon van. Amikor elment anyjához, az aggodalommal fogadta; szinte nem is örült neki. No hát, titkár lett a fia. Hatalma van, néki, aki a semminél is kevesebb volt. Ez nem lehet természetes dolog, ez valami különös, félelmetes ünnep, olyan, ami naptárban nincs; olyan, aminek igen keserves lehet a böjtje. Saját maga miatt is rettegett, hiszen, ha őt nem is bántják, de biztos, hogy régi helyeit elveszti; elzavarják az úri házak mosótek- női mellől. Maron István negyven felé járt már: sovány, kissé hajlott alakja, barna, himlőhelyes arca, betört nyergű orra volt — s valahogy mégis szinte szépnek hatott. Homlokába hulló sötét haja s átható nézésű, okos, szürke szeme tette kellemessé az arcát. Csüggedten nézett anyjára: — Mit alkar maga, máiért gyaláz minket? Ne haragudjon, én tisztelő fia vagyok, de tönkretesz az efféle beszéddel! Éppen maga, aki egész életében mosta a szennyesüket. De azért annyira se becsülték, még a gyerekeik se... Hogy köszöntsék. Maga mondta el, Csaba úrű, akit dajkált... Az is, hogy felnőtt, észre se vette már. Ránézett a fiára, keserűen, féltőén és mégis^ szinte gyűlölettel: — Hát te. Nem felfordult világ ez, ahol téged polcra tesznek?! — Te börtön lakója voltál... — Tudhatja, hogy én nem loptam, nem raboltam. Tudja ugye, tudja, anyám. — Én azt tudom; — Hát akkor mi bűnöm volt? Máronná tehetetlen mozdulattal felelt: — Valami volt, mégis, ha már becsuktak. A jóért nem csuknak be senkit. — Hát, ha anyám — nagy lélegzettel kezdte, s máris abbahagyta. — Szegény anyám — suttogta. S valami hirtelen rátörő szánalom, mely felháborodását, keserűségét váltotta fed, arra késztette, hogy megragadja anyja kezét és megcsókolja. És elment. Maromné fejcsóválva s jóleső kis elismeréssel nézett utána. — „No hát, ezt mán hogy eltanulta az uraktól...” *** A z ügyvédné zihálva si_ " etett fiához, hogy tudassa vele, mi történt hajnalban. Gál ügyvéd urat letartóztatták. Gál Csaba éppen valami mozgalmi dalt tanított be az énekkarnak. Ábrándos szemű, hosszú, fekete hajú, erős, jó tartású, bár kissé hízásra hajló. Jól érezte magát, megbecsülték, hívták mindenhová — ünnepségeikre, táncra, zongorázni, s még amellett énekkarokat tanítani. S ez nem volt egészen társadalmi munka — fizették is, bár ő nem kért fizetést. Tuditák róla, hogy hadnagy volt —, de azt is, hogy megszökött, otthagyta azt a hadnagyságot Javára írták ezt — s igazolták, szemére sem vetették már soha tiszti rangját a Horthy-hadsetregben. „Legalább neki volt esze” — így ítélték meg a cselekedő, tét. — Anya, md van? Otthon valami baj van?! a fiaban. Biztos, hogy hallgatnak rá, törődnek vele, s kedvéért apját kiengedik. Már ebben Gál Csaba nem volt annyira biztos. Megdöbbent — s fájt, hogy apját elvitték s azon méltatlankodott magéban, hogy miért éppen őt? Hiszen az öreg semmit sem csinált, igazán, még a semminél is kevesebbet — Menjen haza, mama, máris indulok, elintézem. Ment a Főtér felé: a pártház felé, hogy a titkárt keresse, hogy apja szabadságáért könyörögjön. Régi emlékek villantak fel benne: az ügyvédapa képe... a harácsolás mohó ösztöne, a gyanús ügyek vállalása, becsapott kisparasztok, birtokátírások, pörök elnyújtása a végtelenig... Mindez néhány hónapja még nem számított bűnnek... *** ezét csókolom — köszönt az előszobában a titkárnőnek. — Maron elvtársra várni kell — mondta a sovány arcú leány, ö már régebbről ismerte Csabát; Falus Margit, a postamester nagyobbik lánya, büszke, lefojtott, sértödős. Harmincesztendős lehetett, kérője akadt volna, de rátarti volt — iparoshoz nem ment, urak meg nem vitték, egy-egy táncra csupán. Persze, nékik másra is kellett volna. Csába is hívta már sétálni este a fasorba — öt-hat éve ennek, de gyűlölettel utasította el. Már a köszönése miatt is. — Kisztihand... így szólott ez akkor a fiatalemberek ajkáról, így volt divat — ha nem „igazi” úrilánynak, úriasszony, nak köszöntek, hanem az asztalos lányának, az útmes- ter lányának, a péknének, a csizmadia kisasszonynak, a boltosnénak. S azok sorába tartozott Margitka is. — Azokat hívja a fasorba — mondta akkor Csabának hidegen —, akiknek kezét csókolommal köszön! Lehet, hogy erre gondolt a fiatalember, a régi elutasítás, a sértődött és kihívó leányhang csapott felé a múltból — s ezért változtat, ta meg a köszönését? De — Várni kell — mondta Margit szomorú hangján, a hervadás feléje nyúlt már — és ő bánta talán, hogy büszke volt, elutasító, s hogy a fasorba mást vittek sétálni, olyat, kinek fülét nem bántotta annyira az a kisztihand™ Egy-két perc múlva kinyílott az ajtó, odabent ketten is voltak, búcsúztak, elmentek. Gál Csaba feiállott, belépett, — Tessék leülni! — szólította fel udvariasan a mosóné fia. — Köszönöm. Én... Azzal kezdem mindjárt, hogy az édesapámat bevitték. — Gál doktor urat? — Letartóztatták. Éppen őt. Nincs talán itten nála bűnösebb? Ismerte jól ön is... („...ismertem én, igaz, mindig rendesen öltözött. Sohase láttam részegen. Az anyám napszámjával sem maradt adó®...”) — De hát... Mi is jól ismerjük egymást. A titkár elvtárs édesanyja... — Igen, igen — hirtelen támadt izgalmában egészen eirekedt — édesanyám 20 évig mosni járt magukhoz. al Csaba támadást ér^ zett, rossz érzéssel, szorongva hallgatta a titkárt. — Magam is jártam valamikor Gál ügyvédéknél. Jók voíták hozzám. A kisasszony nemegyszer megkínált tányér levessel, ebédmaradókkal. No hát, nem azért mondom, jó ételekkel. S az én anyám szerette őket. És önt is, Csaba úrfi. A másik most már mégiscsak közbevágott, — Bocsánat Most miért mondja így? Én arról igazán nem tehetek, hogy olyan világ járta. — Persze, hogy nem... — Maron hangja halkabb lett, szavai lassúbbak s nyomasztóan súlyosak. — Persze, hogy nem. De azért... Miért nem köszönt maga sohasem az én anyámnak? — Nem?! — Tudom, hogy szerette magát, otthon is emlegette s dicsérte, hogy milyen szép, milyen helyes fiú. S maguknál, ha tehette, az ölébe kapta, engem sohase becézett így... Megvetette őt? — Megvetettem? — Igen. De én, szavamra, csak — csodálkozom. S valahogy... fáj is egy kicsit Magúknak minden szennyesét ö mosta... hosz- szú esztendőkön át. A maga minden fehérneműjét, gyönyörű fehér ingjeit. Még ma is azokban jár talán; És sohase köszönt neki. („Elég, elég, mi ömlött ki belőlem? Hát ezért ültet, tek engem ide? Hogy ezt feüihánytorgassaim? Nincs nagyobb bűnük? Ezt kérjem számon, éppen ezt, hogy nem kösizönt?”) — Hát én most... Mit tegyek? Mit mondjak? Igazsága van — de mit tegyek? Bocsánatot kellene kérjek. Megteszem. És apámért könyörgök. Ö nem bűnös, nem volt fasiszta, nem követett el bűnöket. Hangja elcsuklott. A párttitkár restelkedve fél- retekinteitt. Hát ezt tanulta ő? Így kell bánni az emberekkel? — Igaza van — hallotta a feldúlt fiatalember hangját. — Mivel is védekezzek? Ez így volt, ilyenek voltunk. Akik ránk dolgoztak, azokat semmibe néztük. Ki gondolt arra, hogy a „semmi” végez el mindent. Most, csak most gondolok erre. De sajnálom apámat. — Rendben van — a titkár. a maga fülének is idegenül hangzóan mondta — bánom, hogy felhoztam ezt a dolgot. Elmúlt.. Én is csupán — zavarbajött, legyintett. — Szavamra, szégyellem. Az ember annyit szenvedett és éppen ez a kis emlék, ez a semmiség... Szóval, nem tudtam megállni, hogy elhallgassam. U alósággal védekezett. ' S erre máris rádöbbent: — Kérem — mondta ismét keményen, sietősen — ez az ügy nem reám tartozik. De azért... Megpróbálom. Szólok az érdekükben. Ezt mondta és közben a fiúra pillantott, akinek arcán most már az elutasítottak sértettsége látszott. — Köszönöm — mormolta csüggedten s kiment. A postamester lánya lopva utánanézett. De a fiú most mégse látta már. „Biztos, hogy nem tesz érte semmit” — gondolta — „hiszen gyűlöl minket...” A főjegyzőhöz ment — az idegen volt, s tájékozatlan, alig két hete küldték a fővárosból; az sem tudott mást mondani, csak annyit, hogy majd informáltatja magát. Aztán elment Kelemenhez; az jegyző korában, egy-két hónapja még apjának így köszönt: „Alázatos tiszteletem!” Hatalma nincs már semmi, persze, de ügyes, okos — lám máris hivatalt kapott. A volt jegyző meghallgat, ta, fejcsóválva, résztvevőén s egy kis ijedelemmel. Hát, ha az ilyen csendes, elégge passzív embereket lefogják, akkor még őreá is sor kerülhet. — Az ügyvéd úr ártatlan — így biztatta Csabát. — Lehetetlen, hogy ellene vádat emeljenek. Menjen el a rendőrségre, ott megtudja talán, történt-e feljelentés. A ztán oda is elindult Csaba. De a rendőrségig nem jutott el. Mert apa és fia összetalálkozott.-— Mi történt, apa? — már-már megölelte. De szégyenkezés fogta el. Álltak egymással szemben. — Semmi, fiam. Csak éppen... Valami információt kívántak. És azért hívtak be. — Azért? De, hiszen bekísérték. — És ha bekísértek? Tévedés volt. Maron István interveniált miattam. De te... Mi az? Máris bűnösnek tartod apádat! („Lehet, hogy bűnös vagy, apa... Mások baját, gondját, elhurcolását láttad, tudtad, hallottad és te békén, jólla- kottan jártál a kaszinóba. Udvarias voltál, kedves modorú, engem is jól neveltél, csak azt nem bántad, hogy keresztülnézek a mosónén meg a fián, aki most kiszabadított...”) Az asszony elsírta, md történt Most nagyon bízott hát a kisztihand amúgy se járja mái-.
