Békés Megyei Népújság, 1965. március (20. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-14 / 62. szám
! 41 1 1 tora Álmodozások fiimj( A film szándéka: vallani egy már felnőttnek szállító korosztály, az 1938-as évjá- ratúak problémáiról. Barátság, munka, párválasztás, a generációk vélt vagy valós szembeállása — erről szól az Álmodozások kora, egy 26 éves fiatal mérnök hétköznapjait bemutatva. Miért hagy mégis kdelégü- letlenül Szabó István első filmes rendező alkotása? Mert a mondanivalót, a problémáikat valahogy a filmkockák között maradva, valahol a légüres térben, kibontakoztatás, kifejezés, megválaszolás nélkül hagyva érezzük. Ezért nem hat a film,, a történetes ezért nem kerül hozzánk közel a főszereplő, ki az előadás végére sem válik személyes ismerősünkké. öt fiatal mérnök dolgozik együtt a televízióban. Volt évfolyamtársak, együtt jártak az egyetemre, egy munkahelyre kerülték gyakornokként. Ügy érzik, egyforma akarás, munkavágy feszül bennük. A negyvenéveseket már öregeknek tartják, akik „nagyképűék, nagy pénzeket keresnek ósdi dolgokkal, miközben nincs egy önálló gondolatuk, de fogalmuk sem arról, hol tart ma a technika1'. Aztán pár hónap múltán a fiatal kollégák egyi- ke-mésdka is nagyképűvé, közönyössé válik, ugyanakkor pedig az egyik „öregben” váratlanul a maga típusára, a középszerűségtől irtózó, alkotó emberfajtára ismer hősünk... A generációs problémát közelíti meg az Álmodozások kora híradós képsora is. Itt arra gondolok, hogy sokszor hangzik el a vád a fiatalokkal szemben, miszerint ők elfelejtik a történelmet, nem gondolnak a régi nehéz időkre. Ezt a kérdést világítja meg nagyon frappánsan az említett jelenet. Film pereg Jancsi, a főhős és lányismerőse előtt. A harmincas—negyvenes évek híradói — a fiatalok nevetgélnek, beszélgótnek. De amikor az ' úttörpvasútról készült felvételek peregnek, Jancsiék izgatottan keresik magukat a vásznon. S ez képletes is: mindannyian arra a múltra reagálunk érzékenyen, melynek már magunk is szereplői voltunk. A munka, a hivatás kiteljesedése először kézenfekvőnek tűnik mind az ötük számára. Ök a fiatalok, kik, majd áttörik a tehetségte- lenség falát. Naponta új műszaki ötletük támad. Neki gyűrkőznok a kivitelező munkának. „Ha a vállalatnak nem kell, sebaj, eladjuk a kubaiaknák.” Aztán valahogy észrevétlenül lelohad a kedvük. Figyelmüket a nagy céloktól elvonják a hétköznapok, a- magánélet. Csak egy tragikus eset döbbenti rá Jancsit: sietni kell, dolgozni kell, mert múlnak az évek! Jancsi érzékeny és melegszívű fiatalember, aki őszintén, tisztán keresi azt a lányt, ki társa lehetne. Megtalálni véli Évában, az okos, önmagával és a világgal szembenézni akaró jogászban. Kár, hogy találkozásuk az „álmodozások korában” történik. Ha két évvel később akadtak volna egymásra, talán megmarad kapcsolatuk. De most még túlzottan a saját életükre figyelnek, saját terheik ellen lázadnak mindketten: nem marad elég idejük, megértésük a másik számára, s végül is Éva távolivá, idegenné válik Jancsinak. Mintegy másfél évet ölel át a történet, de úgy érezzük, a főhős néhány dolog megértésén kívül — mint például, hogy kinőtt a kamaszkorból, s felnőtté vált —, nem jutott tovább eny- nyi idő alatt. A tehetséges Béres Honát és Halász Jutkát kivéve, az Álmodozások kora fiatal, filmben először szereplő színészgárdája nem okozott sem kellemes, sem kellemetlen meglepetést. Padányi Anna Vicsorgottá a fogát, de nem szólt. A fiú kuncogott, és hirtelen megfejelt egy régi reklámot: — Míg ön alszik, az ács dolgozik™ Idejében ugrott féltre a gyerek, mert a kőműves nyaklevessel akarta megkí. nálni. » » * Deres reggelre ébredtek. Még nem virradt, amikor először szellőztetni kéllett. A kályha nem akarta az igazságot, nem akart lángot fogni a fa. Az ajtón és ablakom ömlött ki a füst, olyan felhővel, mint a lag- dermesztőbb téli köd. Pedig fújta a tüzet, élesztgette, becsukott újsággal levegőt hajtott rá. Nem használt semmit. Előbb csak az asszony tá- molygott ki az ajtón, átfogta az eresz ágasát, és úgy tátogott friss levegő után: — Meg kell fulladná! Utána az ács is kiődöngött a kőre, és úgy fújta ki magából a füstöt, mint egy cúgos gyárkémény. — Láttál már ilyet? Nem válaszolt az aszszony, mert nem tudott. Csak nézett vissza a konyhába, ahonnan még vastagabb felhőben ömlött ki a füst ' — Mikor pucoltad a kály_ hát? Tüsszentett előbb az asz- szony: — A héten...-—Jól kikotorfcad? — Annyi korom nem maradt benne, amivel bajuszt kenhetsz... — Nem értem! Mély lélegzetet vett és felfújt mellel , bement a konyhába. Nem időzött sokat! Így is, mikorra visszajött, szeméből potyogtak a könnyek, és keze fejével mázolta szét az arcán. — Szemén, száján ömlik..; — Meggyulladt a fa? — Csak kojtoi... — Tegnap még úgy égett, mint a gyertya... — Mindjárt ég ez is, hozok egy kis petrót. — Az asszonyba tótágast állt a rémület: — Felrobbantod a házat! Lódulni akart az ács a petróleumért, amikor a szomszéd átköszönt hozzá: — Jó reggelt, koma! Foghegyről válaszolt az ács: — Néked is... Nyújtogatta arra a nyakát a kőműves: — Valami baj van? — Az ég világon semmi... Csak a kályhát eszi a fene.^ — Ganéval tüzelsz? — Ángyod térdével, hétéves akáccal.. — Komoly füstje van! — De még milyen erős! — Ha így hagyod, kolbász lesz belőled... — Te ilyenkor mit szoktál csinálni? / %— Hívom a kéményseprőt,! — Minek? — Hátha csóka fészikelt a kéménybe... — Télvíz idején?... Elharapta a szót á szalma hajú ács, és kiszaladt a ház elé. Nézte a kéményt, amin csak annyi füst szivárgott ki, mint egy nyomorult pipából. Onnan a kőművesre nézett, megint a kéményre, onnan a csillagos égre, és olyan nagyot kiáltott, hogy a házvég szomszédja ijedtében felugrott a budiban: — Létrát! Majd eihányta a körmét, úgy nekiiramodott. Szaladt a létráért, és mászott fel a deres tetőre. A kémény kalapjáról két egész cserepet és egy fél téglát hajított le. Utána úgy füstölt a kémény, mint ahogy disznótor idején szokott, amikor forr az abáló víz, és az ózsírban sül a hagyma a vér alá. Sartre: A szavak Sairtre-t, mint az egyik legismertebb nyugati írót emlegetik. Elbeszélései és drámái, amelyek hazájában, Franciaországban nagy sikert arattak, rendszerint nálunk is élénk visszhangot támasztanak. És sok szó esik Sartre politikai, világnézeti álláspontjáról, úgyis mondhatnánk társadalmi, közéleti pozíciójáról. Hol ilyen, hol olyan eseménynyel, legutóbb a Nobel-díj kiosztásával kapcsolatban hallunk és olvasunk arról, hogy Sarte egyfajta érzelmi elkötelezettséget érez a polgári kultúra iránt s ugyanakkor „minden rö- konszenve a szocializmusé”. Így aztán érthető, hogy legújabb önéletrajzi műve, A szavak című, nemrég magyarul is megjelent könyv iránt oly sokan érdeklődnek. Mik a lélektani és morális alapjai a sartre-d magatartás kettősségének, mennyiben indokolt az s mennyiben szándékolt akarat? Többek közt erről szeretnének hiteles, magától az írótól származó „információt”, művészi tájékoztatást kapni Sartre olvasói. Említett könyvében, A szavak-ban Sartre a gyermekkorát festi, s múltjának megidézésében mintegy tízéves koráig jut el. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények közt, egy inkább ösztönös, spontán, mint tudatos életszakaszt ábrázolva, nem adhat teljes, kielégítő feleletet az olvasó kérdéseire, s nem ritkán kételyeire. Néhány dolgot azonban így is világossá tesz, néhány összefüggésnek az eredetét és természetét megsejteti. Művének egyik fejezetében általános igazságra utal: az egyén életének az alakulása többnyire attól függ, hogy irályén ellenállást kell legyőznie. A saját életét, pontosabban a gyerekkorát úgy jellemzi, mint amelyben nem volt igazi, tettre mozgósító, a cselekvés és a gondolat együttlátására szoktató akadály, ellenállás. Élénken s nagy jellemző erővel ecseteli, hogy neki, mint majd minden polgári származású „író- és művészjelöltnek” a régi értelmiségiek „papi rendjéből”, tulajdonképpen minden „ingyen” adatott, semmiért sem kellett vágyakoznia, ami az életben alapvető. Bár apját korán elveszítette, nem ismerte az anyagi gondokat, a „lesz-e mit enni holnap” rettegését. Jólétben s elkényeztetve nőtt fel, s korán megismerhette a nagy írók, művészek alkotásait. S amikor magának is megjött az írásra a kedve, nyugodtan áldozhatott ennek a szenvedélyének. Csak egyet nem adott, adhatott meg neki a környezete. Azt, ami a művész számára — ha egyszer tehetséges — a legfontosabb. Nem tudta rávezetni az írásnak, az alkotásnak tulajdonképpeni értelmére, nem tudott neki olyan eszményeket sugallni, amelyek egészséges irányba terelték volna a benne ébredező művészt, s amelyek megkímélték volna a tévelygés és a vergődés hosszú, túlságosan is hosszú útjaitól. Sőt, e tekintetben a legkínzóbb dilemmák elé állította. Az a kultúra, a polgári elit kultúrája, amelyen nevelkedett, valami olyasmit su- gallt régebbi alkotásainak egész szellemével, hogy írónak lenni annyi, mint igaznak, jónak, bátornak lenni. De hogyan és miben legyen bátor az író, nem a tegnapi, tegnapelőtti, hanem az, amelyik most gyűrkőzne neki, amelyik most indulna? Erre a kérdésre már nem tudtak választ adni azok a könyvek, amelyek Sartre kezébe jutottak s azok a nevelők, akik fejlődését befolyásolták. S amit meg mégiscsak mondtak, mondhattak erről, épp az ellenkezője volt annak, amit a bátor, hősies példáktól fölzaklatott gyermeki képzelet várt. Azt magyarázták és sugallták, hogy a világban már minden meg van oldva, s ami még nem tökéletes, az is lassan, mintegy magától halad a megoldás felé. Sartre — az egykori Sartre — fájdalmaláló, önkéntelenül is önzővé, individualistává váló, az írást, a művészetet a társak közül való kiemelkedés eszközének tekintő „kis sznob” keserű gőgje, kapkodása, legalább . ugyanilyen mértékben. A sartre-i kettősség, amelyről az elején szóltunk, így veti előre az árnyékát már itt, a „dráma” első felvonásában. Felvetődhet a kérdés, hogy mindez nem túlságosan mesterkélt-e? Más szóval: lehet-e egy gyerek életét, foglalatosságait erényire magas szempontok szerint elemezni? Némi létjogosultsága csakugyan van ennek a kérdésnek. Sartre azonban nem akárhogyan egyezteti s emeli egy magasabb egységbe a gyermekkor hiteles ábrázolásának és a gondolati elmélyülésnek, ítéletalkotásnak a szempontjait. Többnyire megtalálja a megjelenítő és az elemző emlékezésnek azt a formáját, hangulatát, amelyben a gyermekkor rajza is frissebb és élesebb lesz. Elsősorban azzal, hogy az író a felnőtt szemével Mizó Mihály Fák l san éli át ezt az ellentmondást. Könyvének legtöbb fejezete arról szól, hogy miként vergődik a tenni, jobbítani vágyó, bontakozó tehetség ebben az egyszerre alkotásra szólító s egyszerre leverő légkörben, s miként állít fel magának különféle tételeket, afféle gyermeteg s mesterkélt „koncepciókat” egyébként is kényszerű magányában. A társadalmi hasznosság egészséges emberi vágya újul meg szüntelen ezekben a spontán erőfeszítésekben, kísérletekben, még ha „primitíven”, még ha gyerekesen is. S a célját nem tanézi, s a felnőtt tekintete is közvetlenebb attól, hogy a gyermekkorán állapodik meg, s azt értelmezi és ecseteli. Sartre könyve érdekes olvasmány azok számára, akik szeretik az élet tanulságait summázó műveket, az érett és komoly intellektus önmagát és korát pásztázó, a múlt zugait újra megkereső és átvilágító reflektorfényeit. Bajomi Lázár Endre fordítása megőrizte Sartre filozófiai iskolázott- ságú s egyszersmind közvetlen, érzékletes nyelvének sajátosságait. Héra Zoltán
