Békés Megyei Népújság, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-13 / 10. szám
1M5. Január 13. 6 Szerda Egy kisfiúnak vérre volt szüksége A szerkesztőségben öze. net vár: sürgősen hív. jam vissza a békéscsabai vérellátó alközpontot. A kollégám tréfásan gratulál: nem is tudta, hogy ilyen ritka összetételű vérem van. A vércsoport: „RH negatív.” Ez az összetétel száz emberből kettő-háromnál fordul elő. S a gyermekkórház sürgős igényének kielégítését ez a tény most izgalommal telíti. Telefonüzenetek mennek szét, egy vöröskeresztes autó is járja már a várost, önkéntes véradót keres a megadott címeiken. De már a második jelentkező is itt van. Hollósy Lajosné a ruhagyárban dolgozik, varrónő — a Gagarin- ról elnevezett szocialista brigád tagja — de most éppen szabadságon van. Disznóölésre készültek otthon, már a hentest várták, amikor a ház elé állt az autó. „Mondták, hogy egy kisgyereknek kell a vér.” Gyorsan átruházott minden tennivalót a férjére, és már ült be a kocsiba. Közben megtudom, hogy egy harmadik asszony is jelentkezett, ö azonban épp kisbabát vár. Felajánlását megköszönik, de nem veszik igénybe. A gyermekkórháztól kért négy deci vér kettőnktől is elegendő. Vizsgálat. Leveszik a vért. Összeszámolom: legalább 15-en tevékenykednek, közben az órát nézve, telefont tárcsázva, mert valahol a városban egy kisfiú várja a vért A laboratóriumból kihozzák a két üveget. Felnyújtom a sofőrnek előre. Pillanatok alatt a Bartók Béla útra kanyarodunk. A gyermekkórházban valaki átveszi a küldeményt Ebéd után vagyunk. A kórteremben a hétéves Vaszula Andris, akit keresünk, csendesen üldögél az ágyban. Hosszúra nőtt, szőke, sovány lábú fiúcska.,, Öröklött vérképzőrendszeri betegsége van” — mondja róla a doktornő. Újkígyósról hozták be két héttel ezelőtt, félájult állapotban. Azóta már háromszor kapott vért. Most ez az utolsó adag meghozza neki a gyógyulást. Rámosolygok a kisfiúra, ő meg kicsit bágyadtan, vissza rám. Jó dolog tudni, hogy pár nap múlva hazakerül. Délutánonként játszik a szomszéd gyerekekkel. És néha bizonyára csinál olyasmit is, amiért a szülei megszidják. Mint a többi egészséges gyerek. Szívügye a kultúra törlesztése Látogatás a Békéscsabai Konzervgyár szakszervezeti könyvtárában A portás a bérosztály felé irányított, ott találtam meg Kocsis Lajosnét, a Békéscsabai Konzervgyár szakszervezeti könyvtárosát. Még mielőtt találkoztam volna vele, felfigyeltem a könyvtári propagandát szolgáló plakátokra. Útközben négyet láttam különböző helyeken, ott, ahol éppen legtöbb dolgozó fordul meg naponta többször is. A konzervgyár még eléggé szűkiben van irodahelyiségeknek, a bérosztály is, ahol a könyvtárosnő dolgozik, meglehetősen zsúfolt, alig lehet az asztaloktól megfordulni a szobában. Én a könyvtárra voltam kíváncsi, de ő azonnal „lehűtött”, ne gondoljak valami fényes könyvtártér remre, mert az bizony még egyelőre csak az ebédlő egyik végében kap helyet. Egyelőre, mert nem lesz mindig így. Ha megépül az új irodaház, akkor a könyvtár is az őt megillető méltó helyre kerül. S a továbbiakban meggyőződtem arról, hogy eddigi eredményes működése alapján meg is érdemli ezt éz a könyvtár. Alig nyitottunk be az ebédlőbe, azonnal jelentkezett az első aznapi olvasó, Nagy Mátyásné kony. Cj r*%1end5i űf lehetoargek Erősebb társadalmi összefogással az alkoholizmus terjedése ellen — Sok-sok családnak visszaadni az édesapát, nemegyszer az édesanyát, testvért, a társadalomnak pedig a termelő, alkotó embert, ez ma nálunk az alkoholizmus elleni küzdelem legközvetlenebb célja — mondotta egy múlt esztendei vezetőségi értekezleten Cserei Pál né, a Vöröskereszt megyei titkára. Nehéz lenne ennél tömörebben és találóbban megfogalmazni a lényegét annak a küzdelemnek, amit az egészségügyi és társadalmi szervek, azok aktívái mogyénkben is folytatnak a pusztításában himlőre, kolerára, tüdőbajra és más egykori népbetegségre emlékeztető, családi és egyéb tragédiák ezreit előidéző esztelen alkoholfogyasztás ellen. A Vöröskereszt, a nőtanócs, a szakszervezetek, az egészségügyi szervek — ezeken belül az „elvonó ambulanciák” — a szakszervezetek, kulturális szervek, bizonyos vonatkozásban a rendőrség és egészében az alkoholizmus elleni küzdelem megyei bizottsága, mint koordináló szerv, értekezletek, viták, előadások formájában vagy a sajtó útján közölt cikkekben a múlt évben is a közvélemény elé tárták mindazt, ami ezen a területen tevékenységi körükbe tartozott Mindezeknek az áttekintése, egybevetése alkalmas volt arra, hogy e helyen némi áttekintést nyújthassunk az alkoholizmus elleni küzdelem megyei helyzetéről, elősegítve ezáltal azt, hogy most, az új esztendőben ebbe a nagyon is közérdekű egészségügyi és társadalmi tevékenységbe a munkamódozatok és megoldások újabb elemei legyenek beépíthetők. Először is meg kell állapítani, hogy 1964-ben Békés megyében a szeszes italok fogyasztásának a propagandája nem csökkent, s az italboltok és egyéb szeszárusító helyek száma az utóbbi 10 év alatt nem kevesebb, mint 50 százalékkal nőtt. Ez nem is lett volna baj, ha azonos vagy megközelítő ütemben bővül a szeszmentes társas együttlétet, szórakozást biztosító helyek, létesítmények bázisa M. A jelenlegi „féllábú fejlődés” azonban tovább veszélyezteti az alkoholizmus elleni harc nehezen kivívott eredményeit. Az egészségügyi és társadalmi szervek tapasztalata, véleménye szerint az italboltok, szórakozóhelyek kulturáltabbá tétele, ^ a tömény szeszes italok magas ára még mindig nem elég biztosíték arra, hogy csökkenjen az alkoholisták száma. Sőt, az utóbbi esetében, prémium formájában olyan serkentést jcapnak az italboltok és szórakozóhelyek dolgozói, hogy még jobban fokozódik készségük a szeszárusításra. Célravezetőbbnek látszanék a tömény italok eladási helyeinek korlátozása, az italmérők és felszolgálók érdekeltté tétele a szeszmentes italok propagálásában. A Közegészségügyi Járványügyi Állomás vizsgálata szerint a mértéktelen italozás és züllés igazi melegágyai a még számtalan helyen létező, a közegészségügy legelemibb feltételeivel is perbe szálló kocsmák, butikok. Hatósági bezáratásuk is javítana az általános helyzeten. Ezzel párhuzamosan gondolni kell a megyében azzal a tízezreket számláló másik felével a dolgozó társadalomnak, akik akár egészségi okokból, akár egyéni meggondolásból a tejcsárdák és szeszmentes szórakozóhelyek után vágyódnak. Az ő igényük semmivel sem kevésbé méltánylandó, mint a szeszt kedvelőké. A Békéscsabán, Gyulán és Orosházán működő „elvonó ambulanciák” évről évre növekvő forgalmából kiderül, hogy mind több alkoholista döbben arra — vagy a munkahelyén lévő szak- szervezeti, egészségügyi, vöröskeresztes aktívák, valamint a dolgozótársak által —, hogy egészségének és erkölcsi megbecsülésének a morzsája is elvész, ha tovább csúszik a lejtőn, ha nem veti magát alá az elvonókúrának, s a további gyógykezelésnek. Az ambulanciák munkáját vezető orvosoknak és beosztottjaiknak több éves tapasztalat alapján az a véleményük, hogy az egyedi gyógyítás helyett be kellene vezetni az ivócimborák összeszokott truppjainak, az italboltok tömény szeszes gárdáinak kiemelését és közös kúráztatását is. Ellenkezőleg — egyedi alapon — az esetek nagy részében az ivászkörök, truppok, „szesztestvérbrigádok” visszacsábítják, ismét közösségükbe szívják a hínárból nagy nehezen kihúzott, kimentett embert. Az 1965-ös esztendőben érdemes lenne elkezdeni a gyógyítás ilyen stabil alapokra helyezését, vagyis a kollektív kezelés megszervezését. Nem szabad megfeledkezni idén a megelőzés hatásos munkájának továbbfokozásáról, szélesítéséről sem. Szakvélemények szerint olyanná kell szervezni, hogy a fel- világosító munkában a legkisebb kollektívától, a családtól, a leg- nagyobbig, az egész népig mind többen és többen vegyenek részt. Az alkoholizmus elleni küzdelem megyei bizottságának elnöke egy londoni alkoholizmus elleni értekezletről a következő megszívlelendő igazságot hozta haza: — Mennél jobban ismerik az emberek atúlzott szeszfogyasztás végzetes következményeit, annál több bátorságuk lesz nem inni! A szesz a fiatal szervezetnek méreg. Magától értetődő tehát, hogy a megelőzés munkáját az iskolákban kell kezdeni. Jó lenne, ha a megyei művelődésügyi osztály az idén lehetővé tenné, hogy a középiskolák osztályfőnöki óráin, lehetőleg orvoselőadókkal, rendszeres előadásokat hallgassanak a tanulók az alkoholfogyasztás ártalmairól. Az új esztendőben bő lehetőség nyílik arra, hogy az eddigieknél is nagyobb társadalmi összefogással, még magasabb gátat emeljünk egy furcsa „népbetegség”, az alhoholizmus terjedése ellen. Huszár Rezső hai dolgozó egy nagy csomó könyvvel a hóna alatt. — Ha már korábban itt .van, beadom ezeket a könyveket, mert nekem ebédidő alatt igen sok munkám van... — mentegetőzik ok nélkül, hiszen a könyvtárosnő mint máskor, most is igen készségesen, örömmel áll rendelkezésére. A tén«w»iíri órét az eoedidő alatt tartom naponként — fűzi hozzá mintegy magyarázatképpen, nehogy félreértés essék a magyarázkodás miatt, s már szolgálja is ki olvasóját, könyveket ajánl neki, közben én is szót válthatok Nagy- néval, aki elmondja, hogy igen sokat olvasnak, megszerették a könyveket, amióta a konzervgyárban dolgoznak. — Mikor este hazamegyünk, vacsora után az egész család olvas. Megbeszéljük az olvasottakat, s bizony sokszor vitatkozunk is a könyvek miatt... — mondja nevetve, miközben új könyvekkel a konyha felé igyekszik. Megnézem az aláírt könyvkártyákat: Illés Béla, Alexej Tolsztoj és Victor Hugo könyveit vitte ki. — Igyekszem irányítani olvasóim ízlését — mondja mosolyogva a könyvtárosnő —, eleinte legtöbben azt sem tudják, mit vigyenek ki. No, de azécc vagyok én itt, hogy segítsek a könyv kiválasztásában is. Aztán megkezdődik az ebédidő, jönnek mások is. Persze, a tények beszélnek a legékesebben. Az utolsó beiratkozott olvasó sorszáma, amikor ott jártam, 289 volt. A könyvtárosnő folyamatosan cseréli, gyarapítja, újítja a könyvállományt az SZMT központi könyvtárának raktárából, mert csak így tudja ébren tartani az érdeklődést. Nagyon vigyáz arra, hogy aki egyszer beiratkozott a könyvtárba, azt meg is tartsa olvasótáborában. Bevallása szerint maga is noqyon szereti oz irodolmot. Sőt... de ezt már kissé pirulva mondja, maga is írogat verseket, elbeszéléseket. S hogy Kocsis Lajosné komolyan veszi a szakszervezet által reá rótt feladatot, azt könyvtárosi munkáján kívüi egyebek is bizonyítják. Tanítsuk meg olvasni őket! címmel cikket írt az Élelmezési Dolgozóban, mert felfigyelt egy sajnálatos jelenségre, arra ugyanis, hogy néhány dolgozó — vidéki cigányember — nem tudja aláírni nevét a bérlistán. Könyvtárosi munkájával kapcsolatban is elmond egy érdekes és jellemző esetet: — Egyszer, de ez már régebben történt, megfigyeltem, hogy egy asszony igen szívesen nézegeti a könyveket, forgatja őket, főleg a kalandos útleírásokat, melyekben képek is vannak. De aztán egy- egy óvatlan pillanatban mindig letette a könyveket az asztalra, s bandukolva elindult kifelé az ebédlőből. Megállítottam, és addig faggattam, míg be nem vallotta szégyenkezve, hogy ő bizony nem tud olvasni. Az ura megtanította nevének leírására, így nem vehettük észre, hogy analfabéta. Aztán szépen nekiláttunk, és néhány hónap alatt megtanítottuk olvasni. — S ma ő az egyik legagilisabb propagandistám. Tessék elhinni, érdemes volt... — fejezi be a történetet. A továbbiakban megtudom, hogy a könyvtárosi munkát minden ellenszolgáltatás nélkül, kifejezetten önként vállalt szakszervezeti munkaként végzi. Hetenként hat órát. És amit még ezen felül... mert Kocsis lojosné mindenütt ott von, ahol valami kulturális megmozdulás történik az üzemben. — S miért csinálja mindezt? — kérdem. — Hogy én ezt miért csinálom? — néz rám megütközve csodálko- zóan, s mert látja, ez csak amolyan „provokatív” kérdés volt* megbékél velem, s ezt válaszolja: „Legfőbb szívügyem a kultúra terjesztése az üzemen belül, s ennek legjárhatóbb útját a könyvtárosi munkában látom. Hát ezért csinálom...” — tárja szét a kezét, mint, aki nem akar erről többet mondani. S míg én szavait jegyzem, újabb olvasó érkezik könyvvel — könyvért. Aztán elbúcsúzom, s ahogy hazafelé tartok, arra gondolok, hogy kulturális forradalmunk akkor arathat csak teljes győzelmet, ha sok-sok ilyen csendesen és önzetlenül munkálkodó harcosa lesz, mint amilyen Kocsis Lajosné is. S megnyugtató, hogy egyre több van ilyen. Filodelfi Mihály januártól füzetformatumban JELENIK MEG A TISZATAj A tizenkilencedik évfolyamába lépő irodalmi és kulturális lap, a Szegeden szerkesztett Tiszatáj januártól kezdődően füzetformátumban jelenik meg minden hónap 5-én, színes borítólappal, öt ív terjedelemben, példányszámonkénti 5 Ft-os árban. A lap szélesíteni kívánja olvasóinak körét, ezért nemcsak irodalommal foglalkozik majd, hanem különböző rovataiban bő teret szentel általában a kulturális élet, sőt ezen túlmenően a mai magyar valóság izgalmas, aktuális kérdéseinek. Ezért a versek, elbeszélések, regényrészietek, tanulmányok mellett riportok, szociográfiák, publicisztikai írások is helyet kapnak anyagában, melyet neves alkotók illusztrációi egészítenek majd ki. A folyóirat előfizetési ára egész évre 60,—; fél évre 30,—; negyedévre 15,— Ft. x
