Békés Megyei Népújság, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-20 / 298. szám
Körösztös István Napraforgók Mikes Ferenc Vázlat Danisa Győző 1954-ben a Békés megyei Jókai Színház alakuló társulati ülésén Danisa Győző, a színház első igazgatója a kővetkezőképpen fogalmazta meg az új intézmény előtt álló feladatokat: „Szolgálat. Történelmi hagyomá. nyaink, szocialista társadat, műnk, színművészetünk szolgálata.” Tíz esztendő távlatából visszatekintve ez a megfő, galmazás ma is érvényes. A színház eredményeinek, fej. lödésének legbiztosabb ér„ tékméröje, hogy adott pilla, natban hogyan szolgálta ét szolgálja ezeket a célokat. Ki volt az a férfi, aki az alapkőletételkor ilyen t>i- lágosan látta és fogalmazta meg a színház jövőjét? Danisa Győző fiatal fővel jegyezte el magát a színházzal, egész életében a színházművészetet szolgálta, minden gondolatával, minden törekvésével elválaszthatatlanul hozzákapcsolódott a magyar vidéki színészet ügyéhez. Mint színész, később mint rendező, végül mint színházvezető mindenütt otthagyta nyomát az ország térképén, ahol vi. déki színészetünk szerepet játszott. Lángoló hivatástudatával, nem lankadó szín- házszeretetével és fáradhatatlan buzgalmával mindenkor példaképe volt fiata. labb pályatársainak. Gazdag tapasztalatai és alapos ügyismerete záloga volt annak, hogy a fiatal, új színház a kezdet nehézségein átlendülhetett és a tíz esztendő minden későbbi eredményében valahol mélyen megtalálhatjuk az 6 keze nyomát is. A tízesztendős Jókai Színház most mérleget készít. Felméri eredményeit, szembenéz tévedéseivel, hogy ezek biztos ismeretében rajzolhassa ki követen, dó útját. Ebben a pillanat, ban múlhatatlan kötelesség felvillantani önmagunk előtt az első igazgató vonásait. Nem pusztán a kegyelet, de a tanulság keresése parancsolja vissza a múltba a gondolatokat. Daniss Győző életének tanulsága: a koriá. tokot nem ismerő köteles, ségtudás, az emyedetlen szorgalom és ügyszeretet gazdaggá teszi az ember életét. Az évforduló ünnepélyes perceiben örökségként vesszük át és tesszük magunkévá ezt a tanulságot Tass Károly iga agató Demény Gyula Színház előtt Gyermekkorom platánfája O tt áSlt házunk udvarán, négy illatos virágú hársfa között. Nagyapáin azt mondta, hogy plaitánlevélű juhar és bizonyára így is volt Neki tudnia kellett hiszen Q ültette még legénykorában. Hatalmas nagy fa volt, a község legmagasabb fája, három felnőtt is csak nehezen ölelte át durva kérgű derekát, mi, gyerekek pedig öten-hatan is összefog ództunk, míg törzse körül be tudtuk zárni a kört Agai olyan vastagok voltak, mint más fák törzse, lapátnyi levelei úgy borultak fölé, »Töltetett naturalizmus alatt Is megcsillan az igazi nűvészet S Makláry Zolán tói itt leshettem el a szí- íész és rendező kaposola- ának legnagyobb titkát. Evek múlva pedig innen, jeliért Endre tragikus sorsa példáján — hogy a színlázi kudarc halálos is lelet. öt év a mai Vfsszfnház ködjében, a Néphadsereg Színházban. Itt tanultam neg, hogy ha az embert iurván hanyatt lökik és rá- ilnek a hasára — még nindig fel lehet állni. Itt ;anultam meg, hogy a jzínházi költségvetés —bár íozzá nem értők csinálták — szent, s végül is igaz, "nert egy palást, vagy akár így ágyú 'hiányától még lem bukik meg az előadás! Hsak a tehetség hiányától. És az első rendezés a József Attila Színházban. Bemutató fél hatkor, hogy kijárási tilalom kezdete előtt mindenki hazaérjen. ,MUJC” — mázolták a falra az ellenforradalmárok — s 1957. március 14-én, az Sn rendezői felelősségemre felment a függöny az első darabra, mely a disszidálás, és közvetve az ellenforradalom ellen foglalt állást Kísérleti előadás a Kossuth Klubban. Itt tanultam meg, hogy a kísérlethez nem elég a darab, a színész, a szent hevület — megértő szervek is kellenek, és emberi tisztesség! Az első vidéki évek — a nagy iskola! Itt derült ki, hogy a színház varázslatának nemcsak nagyjai, hanem szerény közkatonái is vannak. Itt derült ki, hogy vannak emberek, akik szembe tudnak nézni a saját képességeikkel — de a legnagyobbak lehetőségeire törnek: színházat akarnak csinálni. Vidéki évek már itt, Békéscsabán. Itt derült ki, hogy színházat mindenütt lehet csinálni, ha akad hozzá két < szál deszka meg néhány színész. És csináltuk a színházat hittel és egymással marakodva: s a harcból valóban országos hírű előadások születtek. Egy újságíró azt írta: „színház a fal mögött”, messze a fővárostól. További évek — további keserű lecke: országos tapasztalatok. „Nálunk egy előadás nem olyan, amilyen — hanem amilyennek elhatározzák!” És ez igaz a színészre, a rendezőre is... A korszerűséget nem elég csak emlegetni — nagyon nehéz meg is valósítani. Rengeteg a visszahúzó erő: rossz hagyomány, beideg- zettség, lustaság és hajsza egyaránt. Hajsza az időért, pénzért, színészért... Versenyfutás a tv-vel, filmmel... Nemcsak a másik itt dolgozó rendező a konkurensem, hanem a pestiek, sőt Fellini és Visconti is, mert az 6 előadásuk is eljön Csabára, ahogy az enyém itt is születik. És az ember önmagának is riválisa... Fut az emlékei elől, a jövő felé... Az ember harcot vív önmagával egy könyvért, egy folyóiratért — az önmagában őrzött Európáért. Itt tanultam meg, hogy a magánélet is szent: földob, vagy visszahúz! A színház varázsa aszkézist is követel; hogy a fenegyerekeik kora — szerencsére — lejár. És itt ért a pofon is. A csodálkozó és elismerő szempár gúnyosan és fiatalon rád mered: — Na és!? És nem éri be egy jól poentírozott történettel Somlayról. — Na és, rendben van, ezt mind tudja, de mit csinált? S akkor az ember rádöbben — közelebb a negyedik, mint a harmadik X-hez—, hogy valóiéban semmit. Jobb vagy rosszabb előadásokat — de színházat csak ritkán. A rendező 01 a jubileumi porban, körülötte élete repedezett falai fenyegetően omolni látszanak, s akkor visszajön egy — még az elsötétítésben lopott — fénvsugár, s arra gondol, hogy ha a harminc ilyenolyan előadásból, mely a neve alatt futott, ha csak három is van, melyen Pros- pero varázsvesszeje nem görbült el, s ha már csak egy van is hátra, ahol a színházi varázslat még tökéletes lehet — feltánász- kodik. lesöpri magáról a ‘örmeléket, és háté* hatalmas erővel a dőlni készülő falaknak veti. Máté Lajos mint egy ériás zöld kupola. Szép volt ősszel, mikor ezernyi színben pompázó leveles mintegy utolsó búcsút intve, kecses libbenéssel hullottak a földre Halk ziz- zenésük olyan volt, mint az elalvó utolsó sóhaja. Szép volt télen, amikor kopaszságát fehér hópaplan alá rejtve áludta álmát. (Ilyenkor soha nem zavartam.) Szép volt ébredése is, mikor dió nagyságú húsos bimbói a kert összes fái közül elsőként hirdették a tavasz ébredését Ilyen volt, nem az idő mindent megszépítő távlatából, hanem a valóságban is. Éhhez a fához fűződnek legszebb gyerekkori emlékeim. Hozzá menekültem az apróbb-nagyobb csínytevések miatt joggal várható atyai pofonok elől, neki panaszoltam el vélt vagy valós sérelmeimet, és hozzá vittem el örömeimet is. Ö pedig magához ölelt, mint bizalmas jóbarát, elrejtett ágad között és megvigasztalt. Amikor pedig játszani jött kedvem, mindig átalakult azzá, amit a fantáziám által szült játék megkívánt. Volt hajó. Egyik magasba nyúló ága volt a parancsnoki híd. Az alacsonyabb fák lombkoronája úgy hullámzott alattam, mint a haragoszöld tenger, és én Kolumbus zk ént nekivágtam az ismeretlennek, új földrészek felé. Volt léghajó, és én Piccard. Egy kényelmes ágvilla hajlatában ülve — ez volt a léghajó kosara — szálltam egyre feljebb és feljebb. Nem is hallottam már a fa alatt ugató ko- mandorkutyánk öblös hangját, sem az utcán haladó szekerek zörgését, hiszen olyan magasan repültem, csak édesanyám vacsorára hivó hangja hozott vissza a sztratoszférából. Volt olykor őserdő is és én, mint a rettenthetetlen Tarzan hallgattam a tamtam-dobok félelmetes pengését (a közelben kovácsműhely veit), és vártam mikor bukkannak elő a tetovált arcú, vad harcosok a zöld sűrűségből. Volt repülőgép és tengeralattjáró, törököktől ostromlott vár, és ember nem járta szédítő hegyorom, csapongó gyermekképzeietem csodafája. A háború vihara elszakított a régi háztól, a kerttől és a fától. A gazda is más lett és én nem jártam azóta arrafelé. Egy ottlakó ismerősömtől hallottam, hogy pár évvel ezelőtt kivágták az öreg platánt. Éppen százéves korában. Mi lett belőle? Tűzifa, bútor vagy koporsó? Nem tudom, és nem is kutatom, de emlékét, melynek nem árthat sem idő, sem fűrész, sem balta, a legszebbek között őrzöm! Székely Tamás Kulturális mellékletünk e számát a Békés megyei Jókai Színház jubileuma j{ alkalmából a színház tagjainak alkotásaiból i j állítottuk össze j! Emlékezés az első igazgatóra
