Békés Megyei Népújság, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-25 / 302. szám
* Mocsár Gábor: Medáliák meg elnökség Czomorú hír fogadott abban a kis faluban, ahol — egy hat évvel ezelőtti őszön — oly szép élményekkel gazdagodtam s ahol azóta sem jártam. Fogadtak, persze, jó hírek is: mennyien építkeztek azóta, a szövetkezet is mily szépen kiterebélyesedett, szép új majorok, saját gépek, öntözés, meg minden — mi volt itt hat évvel ezelőtt még? Jóformán semmi. Én tudom, mert épp akkor jártam ebben a faluban, amikor mindent újrakezdték s ahogy akkor gyűjtött benyomásaimra gondoltam, eszembe jutott Julis néni s megkérdeztem: hát Julis néni? Amikor tisztázódott, melyik Julis nénire gondolok, ezt a választ kaptam: — ó, a Julis néni. Behorpadt, bizony, a sír fölötte. Két éve, hogy meghalt. És most megpróbálom e szavak gyönge erejével őt, jobban mondva, már csak az emlékét felidézni, mert érdemes. Mondom, hat éve, hogy országjáró barangolásaim egyikén, ebbe a kis faluba eljutottam. Sok: minden egyéb között a szövetkezet felől is érdeklődtem. Hárman is magyarázták, merre menjek, míg végre odataláltam. Kicsi volt a mondott ház, amelyben a szövetkezet székelt meg nagyon öreg. Szembeszökően kiállt a házak sorából, mint a kivégzendő katona vagy mint, akit azért léptettek ki a sorból, mert kitüntetést érdemel. Már ebből is látszott, hogy nagyon régi lehet. Belépéskor a fejemet le kellett hajtani, pedig nem vagyok magas termetű. Alacsony volt az ajtó szemöldökfája: így tanítja a szegényes ház alázatra a benne élőket. D ént a konyhában csen- desség fogadott meg az az érzés, hogy nem jó helyen járok. Azt mondták, ez a ház az újdonsült szövetkezet székháza. Pont itt tudott tanyát verni a szocializmus? És ez mi? Berakott tűzhely, fölötte fényesre sikált belsejű bogrács, palacsintasütő, kistepsi, nagy tepsi, kistányér, nagytányér, ott a stelázsi, színes papírgirlandokkal a stelá- zsin a szokásos konyhai edények: mit keresnek ezek a kellékek egy szövetkezeti székházban? Benyitottam az utca felőli szobába. A bejárattal szemközt, az utcára nvíló két ablaknak háttal idősebb férfi ült. Előtte asztal, az asztalon irományok. Megkérdeztem tőle: jó helyen járok-e, itt van-e az Üj Élet Tsz központja? Itt — mondta az idősebb bácsi. Feje fölött a falon, a két ablak közt, bekeretezve a házi áldás függött: „Hol szeretet, ott béke, hol béke, ott áldás ...” Legalább egy tucat szárnyas angyal röpködött az áldás körül. A szék, amivel a bácsi megkínált, egy bevetett ágy előtt állt, az ágy felett Mona Lisa bekeretezett képe, nyilván szentkép gyanánt. A szoba másként is magán viselte az idealista világnézet meg a szocialista erők közti csendes küzdelem jeleit. Mona Lisa képével szemközt a megyei tanács elnököljek aláírásával hitelesített szövetkezeti működési engedély. Az okirat mellett egy másik keretben, ágaskodó lovon huszár ült, lafettás ágyúk és nemzetiszínű zászlók övezték a képet s a katona feje külön volt odaragasztva. Egy másik képről ifjú pár nézett velem szembe: mirtuszkoszorús menyasszony, meredt bajuszú vőlegény a képen. Kissé tanácstalan voltam és meg is kérdeztem az idős könyvelőtől: tulajdonképpen hol vagyok én most? — Itt most tulajdonképpen együtt lakunk — felelte. — A szövetkezet meg Julis néni. — Julis néni? Az kicsoda? — Julis néni özvegyasz- szony. Mivel egyelőre nincs más helyiség a faluban, ahol az irodát berendezhetik Rezső: Epizód Tél van... Fogom csöpp kezed, elmaradnak kertek... Kék az ég, a napsugár zúzmarát legelget... Megyünk, vígan lépkedünk s balra-fordulóra szikrázó szép hómezőn kiérünk a tóra; mélyén lustult halsereg, felettük a jég zeng! Kellemes a friss hideg, szél van, de csak lézeng. Gyermekhadtól kong a jég, járják téli táncuk, köröznek és siklanak, villan korcsolyájuk. Mézed őket és kacagsz, kacagsz teli szívvel... — Ügy, úgy!... — újjong fel a szél s fülünk mellett zizzen. L---------—----------t űk volna, felajánlotta, hogy azt mondja, ő úgyis egyedül él, se gyerek, se senki, ideadja ezt az utcai szobát. kJ o, így már értem. S az- tán — mivel meg akartam ismerkedni a most induló szövetkezet első lépéseivel — adtam fel a kérdéseimet, először is azt, hogy mikor alakult a szövetkezet. — Hááát — mondta tanácstalanul a könyvelő —, azt voltaképpen Julis néni tudná megmondani, mert dátumszerűen kérdezi az elvtárs, ugye? Kiderült: Julis néni azért tudja jobban a dátumot, mert éppen itt, az ő szobájában gyűltek össze az e'ső leendő tagok. Miért éppen itt? — kérdeztem. A könyvelő vállat vont: ő csak a nyár óta dolgozik itt, az elnök épp a városban van, erre is inkább Julis néni tudna felelni. Nem sokáig faggatóztam a könyvelőnél, mert kiderült, minden feleletért Julis nénihez kü'd. Mert Julis néni nemcsak azt tudja, mikor alakultak, hanem azt is, hogy mennyi a búza, menynyi a malac, mennyi a tehén, hol, mit terveznek — Julis néni itt az ész, nem ez a könyvelő. S elképzeltem, miképpen uralkodik ezen a kicsiny kezdő közös gazdaságon valami nagyszájú asszonyság, csípőre rakja a kezét, dirigál, kulcsait csörgeti, mint valami régifajta kasznár, a gyengébb természetű tagok elkerülik, mert félnek a nagy szájától. — Az építkezésnél tessék keresni — javasolta a könyvelő, én meg elindultam, hogy a szeme közé nézzek ennek a híres Julis néninek, akinek szelleme ott lebeg a kis szövetkezet minden lépése fölptt. Az építkezés a falu szélénél volt, ott egy legénykétől megkérdeztem, ki az a Julis néni. Mutassa meg. A legényke kiabálni kezdett: „Julis néni! Julis néni!” A hívásra az épülő istálló falai közül — a tető még nem volt rajta — előjött egy sovány, hajlott hátú öregasz- szony. A kötője vörös a téglaportól, az arca meg a naptól, a kezei meg, ahogy előrenyújtotta őket, mintha öreg szőlőtőke görcsös bütykei volnának. Kék vagy inkább szürke szemei voltak Julis néninek, a haja meg piszkosfehér. Mosolygott s kissé pislogott, mert éppen szemben állt a nappal. « — Maga az a Julis néni? — Meglepődésemet palástolva megmondtam, ki vagyok. — Beszélgetni szeretnék magával. — Lehet — felelte, a keze fejével megtörölte az arcát, haját hátrasimította, kendője sarkát az álla alatt szorosabbra ' húzta. — Lehet, elvtárs. I eültünk egy felfordí“ tott malterhordó tragacsra. — Erről a faluról szeretnék írni és azt mondták, hogy mivel az elnök nincs £. Kovács Kálmán: RITILIK mint kedvemre való ételt, vagy még jobban: mint száraz aszú bort, vagy még jobban: mint hosszú sétát az őszi erdőn, vagy még jobban: mint újuló rét részeg bódulatát, vagy még jobban: mint csillagot a végtelen íirmamentumon, t vagy még jobban: mint gyermek a játékot, vagy még jobban: mint felnőtt az alkotás örömét, vagy még jobban: mint hívő katolikus a szűzanyát, vagy még jobban: mint forradalmár a forradalmat. Sass Ervin: Utcán Fr’ss-illatú fehérség az utca, az éjszaka lassan bandukol, csillámló port hint szememre az ég, s a bánat ma nem érhet utol. Magamhoz ölelem az utcákat, s a teret, mely csendben alszik itt, féltőn, vigyázva óvom az álmát, míg megvirrad, egész hajnalig..« ' Örülnek a házak, szemük fénylik, az arcuk, ha szennyes is: ragyog, emlékező karácsonyi esten, a múltat idézem, csillagok. A múltat, mely fájt és kegyetlen volt, s később, hogy egymást fojtogattuk, feloldoztuk-e már lelkeinket, vagy megnyílik a föld alattunk? Örülnek a házak, szemük fénylik, az arcuk, ha szennyes is: ragyog, mögöttük a jövendő kacag már, s sziporkáznak drága csillagok. itthon, Julis nénitől kérdezősködjek egyről-másról. — Lehet, elvtárs, kérdezni, aztán, amire tudok... megfelelek. — Maga itt a szövetkezet esze, Julis néni — próbáltam tréfásabbra fordítani a beszédet. Szája elé kapta a kezét, mert sok foga hiányzott, azt akarta eltakarni. Szégyenlősen nevetett. — Oh, elvtárs, én, a buta fejemmel... Beszélgetünk. Julis néni csakugyan pontosan tudta, mikor jöttek össze először az emberek a szövetkezet ügyében, tudott mindent a malacokról, az építkezésről — mindenről. Azt is tudta, hogy az elnök azért jár a városban, mert ott szőrős- szívüek az elvtársak, nem akarják kölcsönnel felsegélyezni a szövetkezetét Eszembe jutott a házi áldás. — Párttag maga, Julis néni? Megint a mozdulat, a mosolygást elrejtp: — Ugyan, hát mit tetszik gondolni... az én koromban... — Ügy tudom, özvegy. Mondjon már valamit magáról. Ht — gondoltam — valami titoknak kell lennie. özvegy, kiderült, hogy tizennégy éve özvegy, de egészen pontosan ő maga se tudja, mióta özvegy, mert amikor az uraság negyvenötben elmenekült, az ő ura kocsis volt, felült a szekérre, ami meg volt rakva pakkal, menekítenivalóval, az uraságéval, szóval, elment, s negyvenöt nyarán tudta meg Julis néni, hogy valahol a Dunántúlon agyonbombázták. — Gyerek maradt? — Hét. Kicsi is, nagy is. De azóta már a kicsikből is nagy lett. Van, aki a gépállomáson dolgozik, van, aki Pesten villanyoskalóz, három lány férjhez ment, ki erre, ki arra, van már unoka is, van bizony tizennégy, áldja meg űket a teremtő, ezt már csak így mondom. — Gondolja el az elvtárs, hét gyereket felnevelni, az uram cseléd volt, a hetet öt uradalomban szültem meg, mit kínlódik az ember, míg eleven, azt csak a jó istenke tudja. így mondta: „jó istenke”, persze, hogy nem párttag. — De hát a szövetkezet miért éppen magánál kezdődött és miért éppen magánál székel? — Azt is csak a jó istenke tudja, mert egyszer úgy volt, hogy megint lesz szövetkezet. — Hogyhogy megint? Egyszer már volt? — Benne voltam én abban is, elvtárs, csakhát az ötvenhatban felbomlott, ugye, a nagy kavarodásban. Mindenki hurcolt szét mindent, mit gondol az elvtárs, már fotelünk is volt az elnöki szobában, hát azt is elvitte valami jó lélek. Aj, mennyit kapáltam én ott is, gondolja el az elvtárs: egy hold cukorrépa, két hold tengeri meg a rengeteg krumpli, meg minden. Még hallja, majdcsak meg is jártam, mert volt egy tagunk, Irinyi, nem tudom, nem ismeri-e, ronda, csúnya szájú ember, ötvenhatban létrát támasztott a padlásnak, szénahúzó horoggal húzgá> ta kifelé onnan az üres zsákokat. Én arra megyek, mondom neki, nem sül le a képedről a bőr, mert amúgy tegezem, rokon is volna, hisz — mondom neki — ez tolvajlás! Én már nem tudom, mit felelt pontosan, de nagyon csúnyát felelt, hát én mérgemben kaptam, fogtam, kirántottam alóla a létrát. Ez a karom meg ez a vállam ki is ment a helyiből, mert ráesett az az Irinyi. Uallgattam Julis nénit s elgondoltam: istenkém, milyen pici kis öregasszony, csupa ín, hús nincs is rajta, de gyengén fátyolos szeméből olykor mintha tüzes lélek villogna elő. Egy ilyen élet! Végigkapálta az életét: hány millió tengeriszár, krumplibokor, cukorrépa nőtt fel a kezei alatt — meg hét gyerek. — Most meg, látja, építjük ezt a rettenes nagy istállót, én a téglát adogatom, mert a maltert cipelni már nem bírom, hiába no, felfelé a létrán. Elhiszik-e, hogy sokáig hallgattam? Fűszálat rágcsáltam, csak sokára szólaltam meg. , — Mondja már, Julis néni, kapott-e már maga valami kitüntetést? — Kitüntetést? — s megint a szája elé kapta a kezét. — Csak tón nem azokat a medálokat gondolja az elvtárs? — Furcsállóan csóválta a fejét. — Még csak az hiányozna nekem, vénasszonynak. — Na, jó. És elhívni nem szokták, ide-oda, ünnepélyes alkalmakkor, beültetni az elnökségbe? — Elnökségbe? — kérdezte megütközve s kioktató hangon mondta nekem, tájékozatlan idegennek: — Vannak oda érdemesebbek is a faluban. Mit gondol! Na hiszen! Medálok meg elnökség! Én kellek oda éppen, pont én illenék oda, a fogatlan szájammal... lyá őst hallom, hogy a sír * * megsüllyedt fölötte. Az a „rettenetes nagy” istálló, amelynek falához a téglát még ő adogatta, szinte már eltűnik a szélesre, tágasra épült majorokban, az új százas istállók között. Azon a helyen, ahol akkor üldögéltünk — ha ugyan jól mérem ki a helyet — most a tejház áll, szikrázóan tündökölnek a tejhűtő hullámos lemezei. Űj, szép székháza van a szövetkezetnek s nincsen ott már a régi könyvelő sem. Vajon — gondoltam — emlékeznek-e az új emberek az öreg Julis nénire? Eszembe jut beszélgetésünk s most gondolom el igazán, milyen butákat kérdeztem tőle: medáliák meg elnök- nökség? Ugyan, ki győzné őket, Julis néniket, mindet kitüntetni, s mekkora volna az elnökség, amiben elférnének? De hát az ő emléküket úgysem így őrizzük ám, hanem őrzik a földek, amire a verítékük hullt, a házak, amikben gyermekeiket szülték, a falak, amiknek építésében az ő erejük is benne van, őrzik az éjszakák, amik álmaiknak tanúi voltak, meg a nappalok, melyek kínjaikat, reményeiket vitték tova. Megőrzi maga a nemzet, úgy, ahogy van.
