Békés Megyei Népújság, 1964. november (19. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-29 / 280. szám

Mi lesz a könyvkiadók karácsonyfáján? A művelődni, tanulni vá­gyóknak bőven lesz szóra­koztató ós hasznos olvasni­valójuk az idei hosszú téli estékre is. S bőséges válasz­ték várja az ajándékozókat: a téli könyvvásár népszerű tudományos és ismeretter­jesztő művekben ebben az esztendőben kiemelkedően gazdag. A teljes lista ütt nem so­rolható fel. Néhány művet említhetünk meg csupán a legérdekesebbek közül. Új­donság lesz — régóta várt újdonság! — az Akadémia Kiadó hatkötetes Magyar Irodalomtörténete. (Csak az első kötete jelenik meg az idén, a többi jövőre.) A kö­tetek szerzői a legkiválóbb irodalomtudósok, egyetemi tanárok, irodalomtörténé­szek (a sorozat főszerkesz­tője Sőtér István), akik megalkották a magyar iro­dalomtörténetnek eddig leg­részletesebb marxista szel­lemű összefoglalását. A gazdasági problémák iránt érdeklődő olvasók is sok érdekességet találhat­nak a téli könyvvásáron. A Közgazdasági és Jogi Kiadó jelenteti meg Harvey O’Connor Az olajkirályok birodalma című művét, amely az olajnak világgaz­dasági jelentőségét ismerte­ti. Theodor Prager Gazda­sági csoda vagy sem? című munkájában (a szerző is­mert és tekintélyes osztrák közgazdász-professzor, a bé­csi egyetem tanára) Nyugat- Európa második világhábo­rú utáni gazdasági fejlődé­sének problémáit elemzi színesen, érdekesen. Tanulságos és szórakozta­tó könyvek látnak napvi­lágot a társadalomtudomá­nyok köréből is. A modern filmművészet kérdései iránt érdeklődők bizonyára kedv­vel forgatják majd Bíró Yvette A film fomanyelve című munkáját. Megjelent a népszerű régészírónak, Ce- ramnak új könyve, a Hetti­ták regénye, amely a hetti­ta írás megfejtésének szin­te detektívregényszerűen izgalmas történetét írja le. Ráth-Végh István Tarka históriák című kötetének anyagát az író művelődés- történeti munkáinak legér­dekesebb írásaiból válogat­ta ki a Gondolat Kiadó. Századunk magyar színházi kultúrájának szinte a ke­resztmetszetét nyújtja a Bessenyei Antal Tépetoiiőfc Magvető Kiadó színes ősz- szeállítása, amely Százéves a színésziskola címmel jele­nik meg. A kötet tulajdon­képpen a Színház- és Film- művészeti Főiskola jubileu­mi évkönyve, s anyaga száz év színészképzésének törté­netét tekinti át,, főleg ta­nulmányokat és színészport­rékat közöl. Új sorozatot indít a téli könyvvásár alkalmából a Móra Ferenc Ifjúsági Ki­adó. A gazdagon illusztrált kötetek az emberiség törté­netének egy-egy fontos kor­szakáról adnak áttekintést érdekes formában, vonzó leírások kíséretében. A so­rozat első kötete Erdődy János Küzdelem a tengere­kért című műve lesz; ez a könyv a nagy felfedező uta­zások történetét mondja el, a viking felfedezésektől Ma. gellán útjáig. Az útleírások között is találhatunk sok ka­landos, izgalmas könyvet. Megjelenők ismét a Kalahá- ri, Jens Bierre dán utazó műve, kapható Csapó György Európai pillanatok című könyve, s me?*alá!ha- tó lesz a Világjárók soro­zatának eddigi legnépsze­rűbb kötete.Thor Heyerdahl Tutajjal a Csendes-óceánon című tudományos úti beszá­molója. A karácsonyi könyvvásár listája csábít, hogy minden nevet, címet említsünk meg: de fájdalom, le kell mondani a felsorolásról. A kiadók — amint e vázlatos, korántsem teljes tájékozta­tó mutatja — gazdag vá­lasztékot kínálnak az olva­sóknak, amélynek alapján joggal remélhetjük: a-kará­csonyi vásáron újabb sok százezer könyv talál gazdá­ra. Tamás István Gál Sándor: . Tilalom én Tudom én, hogy a szenvedély elragad néha, mint felhőt a szél s pái pillanatra elvesztem a fejem. Tudom, megtörténik velem. De a szenvedély bennem nem harag, az Indulatnak villámlása csak és nem tűröm, hogy lapos ostobák ezért dorgáljanak. Ne intsen engem józanságra az, ki alig mérhető, ki fellehajtva a pincében jár és a boltívről azt hiszi: háztető. A szenvedély s az ember egykorú, mint fény s a nap durva husángjukkal ők terítették le az első vadat. ök ra jzolták a barlang falára a bölény bikát, építetfék az első házat és elindultak lélekvesztőkön a tengeren át. A szenvedéllyel egykorú az ember és együtt él vele indulatát is az lobbantja lángra az élteti, mint fát a levele. Ezért nem tűröm, hogy kis ostobák gúnnyal mutassanak felém, vagy nagyképűen oktatgassanak: fékezd magad öcsém. Ezek magukkal rántanának abba a nyálkás Iszapba, ahol a lélek csak ingó nádat terem * s megfontolt „szárnyalása” veszélytelen. A szenvedély hát többet ér nekem. A lapát odakoccan a pad­lóhoz. Néhány pillanatra ki­egyenesítem a derekam. Ki­fújom magam. Lassan haj- nalodik, kifakulnak a csilla­gok, s némi fény szűrődik a vagonba. — Bírod még? — nyögi Aurél két lapát között. Az arca sötétben van, de tu­dom: összekeveredett a ve-. rejtek rajta. Mintha ma­gam látnám, időnként meg- csikordul a homok a fo­gunk között. Persze, hogy bírom. Tompán nehezedik mellünkre a levegő, nyitott szájjal lélegzünk. Szerencse, hogy a homokból már alig van valami. — „Formázóhomok — mondták az irodán. Hamar meglesznek azzal a 260 má­zsával.” — A teteje talán homok volt, az alja azonban vizes, s ragad a lapátra. Ide kellene cipelni azt a fehér bőrű pasast az irodá­ból, aztán kirakatni vele a maradékot — gondolom bosszúszomjasan. Valaki ke­rékpárt tol felettünk a kes­keny hídon. Léptei hango­san zörögnek a rozzant deszkákon, — Boldog ember. Túl van a nehezén, hazamegy és al­szik délig. Irigylem... Végre, megvan a második fuvar. A sofőr kurblizza a motort, aztán elindul. A fényszórók széles csíkokat hasítanak ki a félhomályból. Leülünk a vagon szélére, lógatjuk a lá­bunkat. Felbecsülöm a ma­radék homokot. — Tizenöt mázsa. Aurél vállat von, bugybo­rékolva iszik a családi sö­rös üvegből. Nem sört. Vizet. — Még egy fuvar, aztán.. — letörli a száját, kicsoma­golja a kalbászos kenyeret. Beugrók a Pavlov-féle kí­sérletnek, de kezem megáll a félúton, eszembe jut, az enyémet már az este meget­tem. Aurél ad az Övéből. Ren­des srác. Az anyjának vesz mosógépet. Nappal kocsikat tologat valamelyik gyárban, éjszaka meg idejár. 4z il­lemszabályokat levetve, jól- esően csámcsogunk. Lógat­juk a lábunkat, várjuk a te­herautót. Közben teljesen kivilágosodik, fejünk felett kialszik a lámpa. A telep kapuján befordul a mi au­tónk. Billenős, szürke Sko­da. FnlálhK sajog a tenye­rem, mintha kaktuszba nyúltam volna. Lapátolunk, most már könnyebben megy. Talán azért, mert lát­juk, hogy már nem sok van hátra. Közben eszembe jut a lány, akivel pénteken is­merkedtem meg. Szőke, hosszú a haja. Ez a gyen­gém. Vasárnap kilenckor a strandon! Egészen fellelke- sedem, vadul dobá'om a homokot. Aztán minden át­menet nélkül lehűlök. Már vasárnap van. A fene se veszi észre. Ha éjjel dolgo­zik az ember, elveszti az időérzékét. Ilyenkor sosem tudom, mikor van ma, mi­kor van holnap. Jön fel a nap, besüt a vagonajlón, gyengén melegíti a hátun­kat. Na, bumm! legfeljebb nem fekszem le. hanem a strandra megyek — döntöm el, s egyben le is zárom a témát. Lapátolok. Utolsó adagok. Még tiz, hat, négy..., aztán . összekaparjuk a maradékot. Szálka megy a talpamba. Sántítok, s ' meggömyedve H 0 M O X. lépek fel a teherautóra. Au- sejtve, hogy alig egy órája rél vigyorog. vele akartam kirakatni a — Esküszöm, úgy nézel vagont. ki, mint III. Richárd. Otthon sokáig dörzsö­— Pofozni még tudok — löm körömkefcvel a bőröm, mondom fenyegetően, per- Vöröslök, mint a rák. Meg­sze én is örülök, hogy már befejeztük. Különben nem rossz munka ez. — Befejezték, fiúk? — kérdi gyanútlanul a fehér bőrű pasas, miután leadtuk a bárcát az irodán, nem is lépőén frissnek érzem ma­gam. Felöltözöm, nagyszerű ér­zés, ahogy feszül az ember testén a fehér ing. Sétálok egyet a városban. Kevesen járnak még ilyenkor. Vasár­nap szeretnek tovább alud­ni az emberek. Locsolóau­tó jön, hűvös vízpermet hullik a kövekre, utána érezni az ázott föld szagát. Veszek egy újságot a pa­vilonnál, aztán irány a strand. Itt is alig néhányon lézengenek. Fürdeni egye­lőre nincs kedvem. Jobb hí­ján olvasok. Lehozták az egyik novellám. Ezen ma­gam is csodálkozom, aztán eszembe jut, hogy a múlt héten a szerkesztőségben mára Ígérték. Elolvasom még egyszer, nem mintha nem tudnám kívülről, de így nyomtatva másnak tű­nik. Kilencig végzek az apró- hirdetésekkel is. Aztán meg­jön a kislány. Közömbösen elmegy előttem a betonjár­dán, átkozottul csinos, belép a kabinba. Komolyan aggó­dom... Nincs baj, röpke tíz perc múlva nyílik az ajtó, pléd­del a kezében odajön mel­lém. Leteriti. Átesünk a szokásos üdvözlési formulá­kon. Kicsit hallgatunk, néz­zük az újonnan érkezőket. Nyit a büfé, fehér kabátos pincér teríti le az asztalo­kat. — Iszik valamit? Meorázza a fejét. — Majd, ha melegebb lesz. — Hozok lányost — kí­sérletezem —, ilyenkor ér­demes, amíg friss. Biccent, felveszi az újságomat. Me­gyek a lángosért. Valóban frissek, nagyszerű az illa­tuk. Letelepszem mellé, diszkréten a keze ügyébe he­lyezem a lányosokat. Olvas. Aztán felpillant, haja a homlokába hullik. — Maga írta? — fin... — Nem tudtam, hogy ma­ga is ír. — Tetszik? Bólint, s összeráncolja a homlokát. Jól áll neki. — Miért ■ nem mondta, hogy ír? — Kellett volna, hogy mondjam? Nem válaszol. Hosszan néz rám. hosszú szempillái vannak. Elmosolyodik, elő- villanak apró egérfogai. — Tudja... azelőtt járt ve­lem egy fiú. Nem tetszett, mert állandóan izzadság­szaga volt. Száraz a torkom. Várom a folytatást. — Egyszer társasáéban voltam, s képzelje, odaült közénk. Olajos ruhában... izzadságszagvan. f>ész nap padlót sepert valamelyik üzemben... ezt csak később tudtam meg. Lüktet a halántékom, va­kítóan szikrázik a nap. Száraz a nyelvem. Aurél jut az eszembe, aki éjjel homo­kot hánvt velem, hogy az anyjának... — Hát nem visszataszító? — a lány várakozóan rám függeszti tekintetet. — Nem — mondom re­kedten s felállók. — Miért? — kérdezi — s látom az arcán, hogy most valami humoros csattanót vár. Nem válaszolok. Elme­gyek zuhanyozni. Lábamban érzem az éjszaka fáradtsá­gát. Fájdalmasan vakít a nap, az ég mint az olvadt ezüst, várom, hogy rácsor­dul a poros levelű *ákra. Lüktet a halántékom, és a víz hűvösen zubog a tar­kómra. Bencsik Máté

Next

/
Oldalképek
Tartalom