Békés Megyei Népújság, 1964. november (19. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-22 / 274. szám
Szokolay Sándor Nádas szélén Buda Ferenc: Lennék kisgyermek Foganni könnyű. Világra jöttem. Suhogó kések között születtem, s felnőttem én Is, mint más, dologra, akár az apám s az anyám: a gondra. Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem, arasznyi múltam el nem cserélem. Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már. Felnőttem, élek. Ennyi a leltár. Valami mégis hiányzik, kéne egy évig egyszer játszani kéne. Szánkázni télben, fürödni nyáron, csücsülni hajlós cseresznyeágon. Lennék kisgyermek, maszatos magzat, álmomban raknék kardokból kazlat. Édesem, hallod? Te kis esendő, orcád ha sápadt, síró kiskendő, AAAAAA^AAAAA/NAAAAAAAAAA/SAAAAAAAA/' játszani kellene, elég a vasból, csőrdül a zápor, ezüstös ostor, teteje ezüst, arany az alja, gurul a szívünk, két iker-alma, játszani gyerünk, játszani! Jól van: „Kiskacsa fürdik fekete tóban”. — Nem megy a játék, kezemben vas-súly Zubogó vérem verése, lassulj. Pókok türelme segít, ha láz van. Gondok közt fekszem, zörgő vaságyban. Fohász Álmatlan arcom simulj kj gyfirés, ujjunk ne vágd el, sikító fűrész, sátorozz, sötétség! Jó álom, jöjj el, kályhánkat fűtscd gyémánttal, gyönggyel. dulatosan gesztikulál, olykor a hangját is felemeli. Pontosan úgy, mint otthon, Bácskai bácsival, a szíj jártóval sakkozás közben. Nekik csak ürügy volt a bábu... — Holnap a Rajk beszél nálunk az üzemben — mondta az öreg, s leütött egy parasztot. — A szocdemek azt beszélik, hogy az igazolások körül nincs valami rendjén — mondta az apám. Így indult meg szép csendes mederben a beszélgetés. Egy-két óra múlva már az édesanyám csitít- gatta őket. — Csendesebben legyetek. Alszanak a gyerekek a Lukácsoknál... A gyér fényű teremben egyre erőteljesebb lett a zsongás. Vince bácsi, a titkár, ez a kis öreg suszter valami hallatlan tapintattal házigazdáskodott. Megállt egy-egy beszélgető csoportnál. Hallgatott egy darabig, aztán szokás szerint megigazította a szemüvegét. A csiriztől kifényesedett ujjait beleakasztotta a nadrágtartójába. — Nincs egészen igazad, elvtársam, mert te, ugye, arra nem gondolsz... Na, látod, elvtársam, így áll a helyzet, — mondta nyomatékosan és mégis gyengéden. Aztán észrevétlen otthagyta őket. Azok meg arról vitáztak tovább, amit az öreg mondott. Vince bácsi a viharos csetepatéknak örült a legjobban. Mondta is az apámnak. — Látod, elvtársam, így van ez rendjén. Eljöttök ide, a pártba és elpolitizálgat- tok. Tisztul a fejetek. Így tanuljuk mi egymástól, mit akar most a párt. A „párt” szót különös hangsúllyal ejtette ki. Aztán még kérdezett valamit. — Vasárnap ráérsz? Az apám bólintott. — Akkor reggel fél ötkor találkozunk, itt a székház előtt. Békésbe megyünk agitálni. És vasárnap apa hajnalban felkelt, megberetválko- zoít, kapott útravalót és elment. ...Talán tíz évvel később a gyári alapszervezet azzal bízta meg, hogy a nőbizottság munkáját segítse. Panaszkodott néha otthon, hogy nehéz dolga van az asszonytársakkal, abbahagyja, más munkát kér. Aztán mégis csinálta to- ,ráLb derekasan, belül kelletlenül. Az anyám nem volt rá féltékeny, hiába ugratta. Az esténkénti kopogások megszűntek. Nem hívták egymást sohasem. Egyszer késő éjjel ugyan kopogtattak a Bácskai bácsiék ablakán, öt év múlva engedték szabadon... Ma az apám hatvanéves. Többet ráér, mint fiatalabb korában, s az anyámtól sem kell már tartania. Egyedül maradt. Este felbontja a postáját. Meghívók. Egyik bizottsági ülésről jár a másikra. Szorgalmasan, mint azelőtt. Nemrégiben meglátogattam. Tréfásan mondtam, emlékeztettem. — Apa, péntek van. Nem mégy a pártba? — Mennék, de ilyenkor már nincs ott senki. Rég volt, ugye fiam, amikor még kopogtattak. Emlékezel még a Vince bácsira? — Igen — mondtam. — A télen halt meg. Szegény, de jól tudott politizálni... — Hiányzik? — kérdeztem. — Mi? — kapta fel a fejét. — Hát a pártba járás... Hosszan elgondolkodott és nem is válaszolt. Inkább megmérte, amit érez, s talán annak a súlyától biccentett. Fábián Péter á!!o!( a MoszkovorecVI-liídon Moszkvában, a. ragyogó délutáni napsütésben és gyönyörködöm. Nem tud_ nám megmondani, hogy három hét óta hányadszor állok meg itt, a Kreml csillogó, aranylemez-kupolás templomaival szemben, melyek közül tiszteletet követelve magának kiemelkedik Rettegett Iván harangtornyának hófehér alakja. Azon gondolkozom éppeji, hogy vajon a moszkvaiakat is egyszerre és ilyen mélyen hatja át itt a múlt, jelen és jövő levegője, vagy pedig már megszokták, és csak ritkán jut eszükbe az ilyesmi? Érvek és ellenérvek sorakoznak fel: a megszokás valóban nagy úr, viszont ugye ez mégiscsak saját történelmük színbe. lye elsősorban, kisiskolás koruk óta tanulnak róla és számukra az ilyen nevek, mint mondjuk Minyin és Pozsárszkij (hogy csak kettőt említsek), sokkal többet jelentenek, mint nekem. S eszembe jut, hogy három évvel ezelőtt Debrecenben milyen lelkesen magyaráztam három szovjet turistának, hogy mit jelent nekünk a Nagytemplom, hogy ott nyilvánítottuk trónfosztottnak a Habs- burg-házat — az általam előre elképzelt hatást mégsem tudtam elérni. — Szép, szép — ezt fejezte ki bólo- gatásuk és értették is, miről van szó, iskolai történelemórák juthattak eszükbe, de csak az értelmükre tudtam hatni. S ez megbocsátható volt nekik. Kitartó, türelmes munka, tanulás szükséges ahhoz, hogy egy népnek a múltját, történelmét átéljük, hogy az igazán szívünkhöz is tudjon szólni. Hanem most a híd hosszának irányába fordulok (ez is itt kialakult szokásom, miután kigyönyörködtem magamat a Kremlben), és kedvertcemet, a Vaszilij Blazsennij színes, sok tor- nyű székesegyházát nézem először távolabbról, majd közelebb haladva hozzá. Mondják, hogy a nemzeti orosz építőművészet csodája ez a mesepalotának tűnő templom (rolóban, mintha valami nagyon ügyes óriásgyerek építette volna játékkövekből) — engem egy népnek a csodálatos alkotószelleme ejt újra meg újra bámulatba, és Tolsztoj jobbágyalakjai jutnak eszembe a „Pólikuská”-ból, meg a többi népies elbeszéléséből. Igen, ez az ő képzeletviláguk, népi színeik, álmaik, játékosságuk — minden itt van. (Hol is láttam már ehhez hasonlót? Megvan! Seremetyev gróf osztankinói kastélyában, ahol viszont a felvilágosult nagyúr előre megszabva az egyes termek stílusjellegét, mégsem engedte, hogy a jobbágyépítők tehetsége ilyen szabadon csapongjon, mint itt.) A hídtól jobbra viszont, a Jövő kezd felemellcedni a rengeteg építőanyag, előregyártóit elem és emelődaru közül: itt épül Moszkva legnagyobb szállója, a Rósz. szíja (Oroszország) szálló, hatezer személy részére. A hid egyik kiugrójának párkányára kék ruhás fiatal lány hajol. Előtte kiterítve Moszkvának a már általam is jól ismert térképe. Látom, nem talál valamit. — Segíthetek? — szólítom meg magabiztosságot erőltetve magamra, hogy bizonytalanságomból ne találja ki azonnal, hogy külföldi vagyok. Ebben már némi gyakorlatra tettem szert — hiszen a kiejtésbeli árnyalatoknak itt nincs döntő jelentőségük, a ,,vidék” itt jelenthet nyolctízezer kilométer távolságot is. — Nem tudom, hol van a Gorkij utca — válaszolja szép oroszossággal, de egyáltalán nem moszkvai hanglejtéssel. — Meg tudná nekem mutatni? — Hogyne. Csak át kell menni a Vörös téren, a Történelmi Múzeum után lesétálni a föld alá és addig menni, míg nem látja a Gorkij utca feliratot. Akkor újra felemelkedhet a föld fölé. Titokban dagad a mellem, hogy én, az idegen, útba igazítok valakit Moszkvában. — Maga is erre jön? — Szabad délutánom van, s várost nézek. Itt lakunk a híd lábánál, a Bukarest- szállóban. Most min gondolkozik? — Azon, hogy maga vajon a Kaukázusba való vagy Kazahsztánba. Kicsit kemények a mássalhangzói. — Nem olyan messzire — válaszolom. S megmondom, hogy magyar vagyok. Elcsodálkozik. — Tudja, milyen érdekes? — mondja. Én a maga rokonait fogom orosz irodalomra tanítani. Most végeztem a főiskolát és a Hanti-Manszi Nemzeti Kör. zet fővárosában, Hanti- Manszijszkban kaptam állást. Egyébként is odavalósi vagyok. Alig tudok szóhoz jutni. — Akkor biztosan ismeri Juvan Sesztalovnák, az első manysi költőnek a nevét? — öt magát is személyesen. Sokszor szavalta nálunk a főiskolán a verseit. Nagyon tehetséges fiatal költő. Maga hol hallott róla? Elmondom, hogy véletlenül hozzájutottam egy barátom révén orosz nyelvű kötetéhez, s hogy járt nálunk már Magyarországon, Képes Géza vendége volt. Megígérte, hogy elküldi majd manysi nyelven a verseit. Közben már a Vörös téren járunk, éppen egész óra van és a Szpaszki-to- rony órájának méltóságteljes ütésének pillanataiban végignézzük a mauzóleum előtt az egyszerűségében is impozáns őrségváltást. Mindig sok a nézelődő ilyenkor, főleg vidékiek és külföldiek, de azért akadnak moszkvaiak is szép számmal (ezt öltözködésükből állapítom meg, ami csinosabb és nyugatiasabb jellegű). Nonna, új ismerősöm, az idegen nyelvű könyvesből, tot keresi a Gorkij utcában, német nyelvű módszertani szakkönyveket akar vásárolni. Este már utazik tovább Leningrádba a rokonaihoz. Ez az út már csak egy éjszakát tesz ki, Hansi- Manszijszkból idáig viszont két és fél napig tartott... Elbúcsúzunk, de felírjuk egymás címét, mielőtt eltűnik a metró lejáratában. II régi Moszkva utcáinak át. építői, az újaknak pedig a tervezői mintha mindig a szovjet emberek szabadságát, korlátlan lehetőségeit hangsúlyoznák az utak szélességével, a nagy diadalívekkel (amilyenekkel nemcsak a népgazdasági kiállításon találkoztunk), a metró csillogó állomáspalotáival, sokszor még a népbüfék hatalmas termeivel, márványoszlopaival is. De a szó egyenes értelmében sem szeretik a szűk helyet, a tumultust, s ha sorban is állnak valamiért a GUM- ban, mozipénztárnál vagy akár a színházi ruhatárban — elférnek mindenütt kényelmesen, mert hely Moszkvában, az aztán akad bőven. Háromszor olyan széles utak, mint nálunk Pesten, a Népköztársaság útja — itt megszokottnak tűnnek. Ez okozza azután azt az optikai csalódást is, hogy kevés az autó. Három, négy sorban vonul a sók kocsi, s közben még bokor vagy zöld fasor is húzódik gyakran. S ha már a sorban állásnál tartunk, pél. dátlanul fegyelmezettek az emberek. A Kreml Kongresszusi Palotájának ruhatárában vártam a kabátomra a tbiliszi balettegyüttes csodálatos estéje után — s látom: mindenütt kígyózó sorok, sehol egy rendbontó, aki odatolakodna a pulthoz. Hz emberek egyébként iS nyugodtabbak, lassú tempó, júak. Talán ez is okozza részben azt az érzést, hogy Moszkvában egyszerre vagyunk világvárosban, egy hatalmas birodalomnak a szívében, ugyanakkor egy nagy, kedves faluban is. Mellesleg megjegyezve kedélyesen, tréfásan, maguk a moszkvaiak is nevezik városukat „nagy falunak”, s ez segít hozzá ahhoz a nagyon jóleső érzéshez is, hogy itthon vagyok, itthon, bármerre megyek, nem egy idegen nagyváros dzsungelében. Persze, a nyelvtudás is hozzájárul ehhez az érzéshez meg az emberek kedvessége, figyelmessége. Ez utóbbi nyomja el bennem a hatalmas méretek és távolságok keltette „kisebbségi érzést” is, mert bizony azért olyasmit is érezni néha, hogy milyen törpe vagyok én itt... Szokolay Károly
