Békés Megyei Népújság, 1964. október (19. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-13 / 240. szám

W64. október 13.

4

Redd

Kialakult

a törzsgárda

Nehezen indul a beszélgetés. Medovarszki Györgyné, a brigádvezető inkább a tettek embere. Amikor tájékoztatom arról, hogy a Hűtőipari Országos Vállalat békéscsabai hűtőházának a vezetői milyen jó véleményt nyilvánítottak a brigádjáról, először csak ennyit mond:

— Hát igyekszünk... — Egy kis

szünet után folytatja: — Tavasz- szal tűztük célul a szocialista cím elnyerését. Júliusban vettük fel a Zója elnevezést... Minden hónapban túlteljesítjük a tervünket, és minőségi kifogás még egyszer sem merült fel... Az egész üzemet mi parkosítottuk™ Mit mondjak még? .

Egy kicsit zavarban van. Nem tudja, hogy miért érdeklődöm tőle egyről s másról. De hát nincs is semmi különös. Csak éppen azt csinálják, amit elhatároztak és mind a tizenketten az aláírásuk, kai is megerősítettek.

— Megnézhetem a brigádnaplót?

— Hogyne — válaszol, és máris indul, hogy az irodából elhozza.

Bakó Lajos gyártásvezető közben Medovarszki Györgynét dicséri:

— Fáradhatatlan asszony. Mindennel törődik, ami az üzemben történik. Elsősorban természetesen a brigádjával, de azt is észreveszi, ha máshol nem úgy megy a dolog, ahogy kellene. Itt van például a karfiolvonal... Addig-addig mesterkedett, amíg rájött, hogy egy szállítószalag közbeiktatásával gyorsabbá, termelékenyebbé tehető a munka. Persze a brigádjával is tanácskozott erről.

Medovarszki Györgyné közben visszaérkezik a brigádnaplóval.

— Van azért más is benne, mint amit eddig elmondtam. Látja, tanulunk is: politikai oktatásra járunk — mutat az egyik oldalra.

Aki végiglapozza a szépen*

rendben vezetett füzetet, hasonló bejegyzésekkel találkozhat, mint más, szocialista címért küzdő brigád naplójában.

— Azt nem írjuk be, hogy még haza is együtt indulunk. Igen jó barátság alakult ki közöttünk, megszerettük egymást és van is miről beszélgetnünk.

Munkaidőben azonban minden perc drága. Látszik rajta, hogy most egy kicsit nyugtalankodik. Nem is tagadja.

— ötszáz doboz (egyenként 13 kiló) mirelit borsót kell előkészítenünk szállításra. Négyen vagyunk hozzá. Délután 1 órára itt lesz a vagon..

Még egy kérdést:

— Kit tart a brigád legjobbjának?

Gondolkozik.

— Hát kit?... Ilyen talán nincs. Mindenki tőle telhetőleg igyekszik.

Medovárszki Györgyné, a brigád' vezető.

A gyártás első üteme. Császár József né és Bíró Erzsébet munka közben,

Teljesítésre készülnek a szarvasi építők

A Szarvasi Építőipari Ktsz Szarvason még az idén 10, Kondoroson 9, Kétsopronyban pedig 1 családi házat ad át a tulajdonosoknak. Békéscsabán, a Mokri utcában legalább egy épületet téli- esítenek, Bélmegyeren és Kamu- ton a szolgáltatóházat tető alá hozzák, a Szarvasi Vas-, Fémipari Ktsz kismotor-szerviz épületén a külső vakolást befejezik és a belső munkákat a tél beállta után is

folytatják. Szarvason az Ezüstszőlőben ugyancsak téliesítik a földművesszövetkezet épülő vegyesboltját, amelyet majd tavasz- szal adnak át. A ktsz már beszerezte a szükséges mennyiségű kokszot, hogy az építkezéseknél a fűtés (kokszkosarakban) biztosítható legyen.

A szövetkezet idei lakossági terve 2,6 millió forint, aminek jelentős túlteljesítése várható* j

Hazai Ilona, a brigád egyik legfiatalabb tagja.

Amikor elmegy, Berczeli Béla, a hűtőház főmérnöke így jellemzi a Zója-brigád tagjait:

— Megtanultak számolni, a vállalat „agyával” gondolkozni. Legyen termelékenyebb, gazdaságosabb a munka, ne fizessünk va- gonálláspénzt és mindenre kiterjed a figyelmük, hogy az eredményt javítsák.

1963 júniusában kezdődött a mirelitgyártás a hűtőházban. A

Gyula ipari és mezőgazdasági munkavédelmi helyzetéről tárgyalt a megyei tanács munkaügyi állandó bizottsága

A Békés megyei tanács munkaügyi állandó bizottsága Lipták Pálnak, az SZMT vezető titkárának, az állandó bizottság elnökének vezetésével október 8-án ülést tartott Gyulán. Megtárgyalták a város ipari és mezőgazdasági munkavédelmi helyzetét. Megállapították, hogy az állami és szövetkezeti iparban 1964 első fél évében (145 fő) — 1963 hasonló időszakához képest — harminchárommal nőtt a balesetek száma. A mezőgazdaságban némi csökkenés mutatkozik, ami azonban nem ad hű képet a valóságról, mert a balesetek 60—70 százaléka a második fél évben* a szállítások idején a fogatosoknál, a vontatóvezetőknél és a rakodók, nál fordul elő. Ezért felhívták a tsz-ek vezetőinek a figyelmét a munkavédelmi rendszabályok betartásának fokozottabb ellenőrzésére.

Az állandó bizottság tagjai megtekintették két üzem szociális létesítményeit is. A Gyulai Kötőipari Vállalat — ahol a munkáslétszám 85—90 százaléka nő — nem rendelkezik megfelelő öltözővel, mosdóval. Űj szociális létesít, meny építésére a szükséges pénzösszeg rendelkezésre áll, de az üzem területe (előreláthatólag 10 év múlva!) szanálásra kerül, ezért a városi tanács ezt nem engedélyezi. Az állandó bizottság megállapította, hogy az üzemben a helyzet tarthatatlan és javaslatot terjeszt a megyei tanács végrehajtó bizottságához: az ipari osztály nyújtson segítséget ennek megoldásához.

A Békés megyei Húsipari Vállalatnál a szociális létesítmények korszerűek, kifogástalanok. Az ál. landó bizottság megállapította, hogy az üzemben sok a kézsérülés, ami legtöbbször figyelmetlenségből ered.

Elismerés illeti a vállalat vezetőinek azt a törekvését, hogy a könnyebb fizikai igénybevételt kívánó munkahelyekre nőket oszt be és így folyamatosan növeli a női dolgozók számát.

békéscsabai munkások azt sem

tudták, hogy mi az. Az ország különböző részéből érkezett néhány középvezető, aki megtanította őket az egyes fogásokra. Egy év alatt szakemberekké váltak. Kialakult a törzsgárda, melynek legjelesebb képviselője Medovarszki Györgyné brigádja.

Ma már nem kis büszkeséggel beszélhetünk arról, hpgy a békéscsabai hűtőház mirelittermékei kezdenek márkává válni.

Pásztor Béla Fotó: Kocziszky László

„Kezembe veszem botomat, útnak indítom

Nem töri meg, inkább enyhíti a hosszan elnyúló, búsongó dallamot a vonat zakatolása.

„Kezembe veszem botomat, útnak indítom magamat...” — mollos, hangtompítós női és férfihangok összeolvadása csalja be a „jófülű” utasokat az egyik fülkébe a Békéscsaba—Budapest személyvonaton. Hatan ülnek vagy — heve- résznek és énekelnek. Cigányságunknak ahhoz a rétegéhez tartoznak, akik nem szerencsepróbálni indulnak neki a nagyvilágnak, hanem szándékosan, tudatosan azért, hpgy dolgozhassanak. Szabolcsi cigányok. A Lökösházi Állami Gazdaság dolgozói. Hazamennek. Meglátogatják a családot: gyermekeiket, unokáikat meg a jó öreg szüléket.

Még a ceruza is megáll a levegőben, s ösztönös karmesteri pálcács. kává alakul át, mert aki fogja, fél, hogy megzavarja azzal a kis nesszel is a szívhez kúszó dallamot, amely tercével ott lebeg a levegőben:

„Ha te tudnád, mi a szerelem, nem aludnál olyan édesen...” S valóban: egy erős testű, fekete—barna férfi, elnyúlva az ülésen, lehunyt szemmel' alszik. Feje asszonya ölében. Feját gyűri, ahogy szunyókál. Ezt az inget patakban moshatták, friss őszi szél szárította két nyárfa között a madzagon. Senki sem vasalta. Inas nyakán az embernek, barna bőre alatt erőteljesen, lassan, de láthatóan ver a pulzusa. Asz- szonya, mint egy bronzszobor, mozdulatlanul néz el feje fölött. Erős, kidolgozott barna kezét élettársa homlokán

nyugtatja. Alig mozdul az ajka, úgy énekel: „...útnak indítom magamat...” Majd lepillant emberére, s úgy, hogy senki se lássa, szegletesgyöngéd mozdulattal arrébb simít egy haj tincset a férfi homlokából...

Van köztük egy ősz bácsi is. Bevetődött a szép énekhangokra, s a belső zsebéből klarinétot húz elő. Mondja, hogy ő nem a lökösl állami gazdaságban dolgozik. Makón zenész. Lassan lehúzta a szopókáról a fémvédőt, s keseregtetni kezdte pikuláját:

„Elvitték a cigányokat, ki ássa meg a síromat... itt van a tél nemsokára...” Ahogy befejezik a szomorú, ki tudja, milyen öreg cigánydalt, kicsit csönd terpeszkedik a fülkére. Az öreg zenész halk futamokat játszik:

csendjét. Abba is marad kicsiny időre a nóta, inkább beszélgetnek.

magamat...”

— S aztán visznek is haza valamit? — kérdem. Kicsit megsértődnek ezen.

— Itt a pénz, nézze meg — büszkén nyúl bele az egyik a belső zsebébe, s egy oldalra ösz- szeválogatott, kötegnyi százast lobogtat meg. — Hát a gyerekek meg az anyám miből élnek?! Minden két hétben ha- záviszem én azt az 1500 forintomat, vagy néha még annál is többet — csúsztatja vissza nagy gondossággal belső zsebébe a pénzt.

— Jó... jó — csillapítom.

Üjra nőtára gyújtanak, hogy elűzzék ezt a nem túlságosan szerencsés kis intermezzót. Mellettem fiatal, 19 éves lány ül, karján svájci óra. Szép, erőteljes arcvonásé; árasztja magából az egészséget. Míg a többi énekel, suttogva faggatom:

— Nem unják a hosz- szú utat Lökösházátó) Szabolcsig? Nem fárasztja magukat az, hogy két nap múlva újra vissza kell térniük a tengeri- földekre?

Elmosolyodik, s így szól:

— Nagyon szeretek utazni meg énekelni a többiekkel együtt.

hérre mosott inggallér- ösztönösen el akarja űz— Maga a fiatalokhoz tartózik. Szüleitől, nagyszüleitől biztosan sokszor hallott a régi életről, amikor a közelgő tél sokuknak megásta a sírt. Néha úgy, hogy a havas pusztákon, vándorbottal a kézben, álmot küldött legyengült, rongyos ősére a fehér fagyhalál, vagy néha úgy, hogy nem volt mit enni, dolgozni1 se lehetett, vagy még lopni se...

Elnyílt szemmel néz rám, félbemaradt mosollyal. Nylon blúzát lesimítja kezével, nem tudja, mit válaszoljon, vagy nem is érti, .mit duruzsoltam a füleibe.

— Viszek csokoládét a rajkóknak, ezt a kendőt az anyámnak — megveszem az „Egri csilla- gok”-at az öcsémnek, mert látta diattlmen — mondja s én tudom, hogy ő nem tudja, menynyire jól válaszolt az előbbi gondolatokra. Aztán nagyon nagyot nevet, mert azt hiszi, butaságot mondott. Rácsap az öreg pikulás vállára, s erőteljes alt hangjával: „...elhagyott a párom, jaj, de szégyellem magam...” — úgy elfújja, s széttapsolja a vándorbó- tos, rongyos, régi világot, hogy az ember csak egyet tehet: velük fújja a dalt, velük tapsolja a ritmust: „...Ej, danáré, dán áré...”

Tern*'ák Feraae