Békés Megyei Népújság, 1964. október (19. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-06 / 234. szám
\ 1964. október 6. Redd Októberi napok Húsz éve, 1944. október hatodikán szabadult fel Orosháza A FŐUTCA fölött már-már harmadik napja lógott a szürke porháló. Az úton megállás nélkül vonult a legyőzhetetlennek hitt hitleri hadigépezet megtépázott maradványa. Színehagyott Tigrisek, Sztálingrádnál lelki egyensúlyukat vesztett katonák masíroztak az összeomlás felé. Nyomukban megemelkedett az alföldi por, ráterpeszkedett a házakra, fákra, emberekre ... 1944 szeptember vége felé járt.. Napjában többször, ezüstösen csillogó gépmadarak húztak nagy magasságban a front irányába. Az emberek aggodalommal szemlélték a különös hangú vándormadár rak útját — Vajon hol keresnek fésűét bomba-tojásaiknak? Ma Pestet bombázták, s talán..: talán holnap mi következünk?! Az örökös légiriadó felőrölte az idegeket. Az emberek belefáradtak a háborúsdiba. És túl az ablakon, egyre mentek a zöld ruhás, megtört katonák ... A város tele volt kósza hírekkel. Ismeretlen emberek cserélték ki egymás között a legfrissebb újságokat: •— Hitler rövidesen beveti a csodafegyvert... Megfordul a háború sorsa... Az orosz sikerek napjai meg vannak számlálva... A józanabbak csak legyintettek: — A' háború régen eldőlt.. > Pattanásig feszültek az idegek. HIÁBA ordította a rádió, hogy új, különleges csapattestek várják a jelt a támadásra, az emeletes házak lakói lázas sietséggel pakoltak; vitték a menthetőt nyugat felé. Így múltak az őszi napok... Túlfűtöttek az izgalomtól, hangosak a szűnni nem akaró repülőgépzúgástól. Aztán október elején visszaszállt a porháló a földre. Bolondított a csönd... 1944. október hatodikéhoz érkeztünk. DÉLBEN édesanyám — a jó ég tudja hányadszorra — lelkére kötötte apámnak, ha valami történne, azonnal hagyja ott a munkahelyét, rohanjon haza. Engem meg legnagyobb bosszúságomra, még az udvarra sem engedett ki. Lázadó „férfiúi” önérzetem néhányszor kísérletet tett ugyan a kitörésre, ám az anyai kéz simo- gatása lehűtötte hiú reményeimet; ültünk a szobában és hallgattunk. Két óra tájban szokatlan erejű repülőgépbúgás törte meg a csendet. Hirtelen robbanások reszket- tették meg a levegőt és a háztetőn „egyhangú” dallamokat kezdtek verni a vadászrepülőgépek géppuskalövései. Évről évre bővítik a szeghalmi járás három szociális otthonát (Tudósítónktól) A szeghalmi járásban három saoeiá. lis otthonban gondoskodnak az idősebb emberekről, s mindhármat évről évre bővítik. A körösladányi résiben még csak *0, majd később 63 férőhelyes volt, és 1962-ben több mint 1 millió forint költséggel száz férőhelyessé alakították. A füzesgyarmati szociális otthonban 1959-ben negyven idős emberről gondoskodtak, viszont ma már itt is százan élnek, s tervezik, hogy a közeljövőben tovább folytatják a bővítést N. J. Megvallom, nagyon tetszett a harci zaj, s felettébb csodálkoztam édesanyámon, amiért nem osztozott örömömben. Sírt. A fura légizene — akár a nyári zápor — amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan állt egy házzal odább. Döbbenetes csend ült a városon. Édesanyámmal hosszú percekig a soha nem hallott muzsika hatása alatt voltunk. Moccanatlanul hozzábújva — mint aranypelyhes kiscsibék a kotlós szárnya alól — lestem ki az utcára, vártam: mi lesz? A HÁZAK előtt már megnyúltak az árnyak, amikor apu hazajött. Gyorsan szedhette a lábát — állapítottam meg mellkasának hullámzásából, és lihegve elmondott szavaiból pöttöm gyerekésszel annyit értettem meg, hogy néhány óra múlva jön valaki, és mi most elmegyünk. Megsárgult kertek alatt indultunk apám barátjához. Utunk felénél járhattunk, amikor süvítve elhúzott valami a fejünk felett. — Feküdj! — kiáltotta apu a fronton járt ember tapasztalatával, s mindhárman hasra vágódtunk. — A kondorosi utat lövik, ott vonulnak vissza a németek, — szólalt meg apám, amikor utánanézett a messzehordó ágyú lövedékének. — Már itt lehetnek a közelben... Az éjszakát András bácsiéknál, szalmával bélelt bunkerben töltöttük. Az ördög tudta akkor, hogy miért kellett idehúzódni, de újdonság volt, és hamar megbarátkoztam a föld alatti otthonnal; el- szenderedtem. ÖT ÖRA tájban arra ébredtem, hogy mindenki a bunker kijáratán kikukucskáló András bácsit figyeli. A kis tömzsi ember, aki olyan érdekes meséket tudott mondani, Izgatottan mutogatott a ház felé. — Valaki járkál a házban ... — Azt hiszem, itt vannak az oroszok — jegyezte meg apám. Erre a szóra édesanyám szorosabban magához vont... András bácsit nem hagyta nyugton a kíváncsisága, egészen kihajolt a kijáraton, s úgy próbált meggyőződni: ki lehet a korai vendég. Ám a nagy óvatosság közben véletlenül meglökte a bejáratot védő gerendadarabot, mire az jókora robajjal lezuhant a földre. Számunkra eddig ismeretlen nyelven kiáltás hangzott: — Kto ti? András bátyám ugyancsak megijedhetett a feléje forduló géppisztolycsőtől, mert alig tudott szavakat találni. Nagy nehezen aztán a fogságban ráragadt orosz szavakból csak összehozott egy mondatra valót. —- Nye sztreljáty! Harosije Druzjá. — Nem lőni! Mi vagyunk jó barátok. DOBBANT a föld, az ismeretlen a bunker felé indult. Mire a bejárathoz ért, már András bácsi és apám is kimásztak a fülledt levegőjű óvóhelyről, hogy illendően köszöntsék a szovjet katonát. Nem tudtam, mi történt oda- fönn; hosszú percek voltak... Egyszerre a nyílásban feltűnt egy vidám, mosolygó, szőke üstökű legény, aki hívott bennünket ki a napfényre. Bizalmatlanul must- rálgattuk mi gyerekek, meg az asszonynép: vajon mit akarhat? Zavarunkat látva, anyanyelvén próbálkozott feleletet adni. Andris bácsi szavait lestük. Az öreg ravaszkás tekintete összevil- lant az apámével, mikor belekezdett a fordításba. — Valami olyasmit beszél, hogy ne féljünk, nem bántanak senkit. Még, hogy: ezután olyan emberek lesznek az ország gazdái, mint mi... KELET felől akkor pásztázták végig az első napsugarak az ébredő földet. Százszínű fényben csillogott a sötétlő, csillagtalan éjszakét űző tiszta hajnal... ... Csak később, évek múltán érthettem meg, hogy miért ült apám szemében azon a reggelen egy gömbölyű könnycsepp, és miért szorította a búcsúzásnál olyan hosszan, barátian a szőke üstökű, vörös csillagos katona kezét. Brácsák István Ünnepélyesen megnyitották a békéscsabai múzeum új állandó kiállítását kitűnően összeállított kiállítás a múzeumi hónap nagy eseménye Szombaton délelőtt 11 órakor nyílt meg Békéscsabán, a Munkácsy Mihály Múzeumban a Bé. kés megye története című új állandó kiállítás, melyet muzeológusaink és budapesti kiállítás- rendező szakemberek mintegy másfél esztendőn át készítettek elő. A kiállítás nagy sikert aratott és a múzemi hónap kiemelkedő eseménye megyénkben. Nagy Ferenc, a megyei tanács művelődésügyi osztályának zetiije ünnepi megnyitó beszédét mondja. A nagy tetszéssel fogadott kiállítás egyik termében a megyében használatos korabeli halászati eszközöket is bemutatják. (Fotó: Kocziszky) 21. — Ne aggódj, Jerzy — az őrnagy optimistábbnak tetette magát, miot amilyen valójában volt — Amíg nem vették fel a pénzt a Donaubankból, addig nincs veszve semmi. Kabátujj egy-két nap múlva a kezünkben lesz. Ha bebizonyítjuk a bűnösségét, akkor úgy megszorongatom, hogy mindenről „köp”, amiről tud. Kabátujj után sor kerül Macioszíkára és a „fehér gengszterek” egész üzérhadára is. Biztos egyikőjüknél van az az átkozott csekk, amely olyan zűrzavart csinált körötted. Mi van Lisewskivei? Aláírta a meghatalmazást? — Képzeld, nemcsak aláírta, de még a különféle megjegyzésekkel sem fukarkodott, hogyan lehet a legjobban megkapni ezt a pénzt — Ahogy feltételezem, még semmit sem tud a lopásról. Ma- cioszek nélküle követhette el. Milyen híred van Kalinkowski- ród? — kérdezte az őrnagy. — Kalinkowski már sokkal jobban van. Holnap elhagyja a kórházat és négy nap múlva jön dolgozni. — Már holnap? — Az őrnagy Jorzy Edigey: A csekk Fordította: Bába Mihály kinyitotta noteszét és valamit feljegyzett. — Ez érdekes. De sem az ügyésznek, sem Wilskának nem magyarázta meg, hogy mi érdekes lehet abban, hogy a joggyakornok a kórházból hazatér, aztán meg dolgozni jön. Bajski főhadnagy megtartotta szavát. Másnap értesítette az őrnagyot, hogy nagyon sok híre van Kabátujjról. Krzyzewski azonnal Walicowba sietett. — Azt hiszem, őrnagy úr, hogy a helyes nyomon vannak. Kabátujj „Kasprzak”-nál dolgozik, de kedden csaknem három órát késett. Kilenc óra előtt ért be a munkahelyére. És ami még érdekesebb, mostanában megint kocsmázik. Pénze van, és fizet boldog-boldogtalannak. — Ki kellene hallgatni, persze ügyesen, hogy ne tudja, voltaképpen miről van szó, ellenkező esetben nemcsak őt, másokat is elriasztanánk. — Házkutatást tartsunk nála? — kérdezte a főhadnagy. — Nem, döntötte el az őrnagy. Nála nem találnak semmit. Hogy az ügy nem az ő ötlete volt, arra a legjobb bizonyíték: még Kalinkowski óráját sem csatolta le. Nem is szólva a pénztárcájáról, amiben néhány száz zloty volt — Számomra tulajdonképpen ez a legfurcsább az ügyben. Merőben eltér Kabátujj szokásától — jegyezte meg Rajsiki.— Ami pedig Kabátujj lebukását illeti, ne féljen őrnagy űr, művészien hajtjuk végre. Csak menjen el valamelyik kocsmába és egy kicsit igya le magát. Az egyik emberünk némi zűrzavart csinál, beveri a kirakatüveget vagy valami hasonlót követ el. A másik ezalatt kiugrik a kocsmából és elkiáltja magát: „Rendőr, rendőr, segítség”. A kocsi természetesen a közelben lesz, és a kocsmából mindenkit behozunk, a verekedés miatt. Reggel aztán sorban kiengedjük őket. Kabát- ujjt utoljára visszük fed. Senki sem gyanakodhatik, hiszen a mi kerületünkben nincs olyan este, hogy valamelyik kocsmában ne robbanjon ki kisebb vagy nagyobb verekedés. Sajnos, így van. Az ügyeletesnek meghagyom, hogy amint Kabátujj a kezünkbe kerül, azonnal értesítse az őrnagy urat. Ezért arra kérem, adja meg az otthoni tele- fonszámát, mert az értesítésre feltételezhetően késő este vagy éjszaka kerülhet sor. Reggel aztán eljön az őrnagy úr es ketten „megdolgozzuk” az emberünket. Négy napig várta az őrnagy Walicowról a hírt, végre türelmét vesztve telefonált Rajski- nak. — Nem feledkeztem meg önről — nevetett Rajski —, de sajnos, egyelőre semmit sem tudtunk csinálni. Kabátujj megju- hászodott és otthon ül. Talán megszagolta, hogy érdeklődünk .felőle. Ha önnek sürgős az ügy, akkor elvihetjük otthonról vagy a gyár kapuja elől. (Folytatjuk)
