Békés Megyei Népújság, 1964. október (19. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-18 / 245. szám
A művészet templomai A múzeumok — gazdag kincseikkel — ma már fontos őrhelyei kulturális forradalmunknak, összegyűjtve tárják elénk, közvetítik hozzánk az emberiség történetének, művészetének dokumentumait, legjellegzetesebb alkotásait, emlékeit. Érdemes idézni néhány adatot annak szemléltetésére, hogy múzeumi kultúránk az elmúlt években milyen gyorsan fejlődött. Az ország 122 múzeumából 20 Budapesten, a többi vidéken van, s ezeket az elmúlt három esztendőben évenként négy és fél millióan látogatták. (1949-ben még csak hétszázezren.) A tízezer lakosra jutó látogatók tekintetében a „világranglistán” Csehszlovákia mögött a második helyen állunk. A négy és fél millió látogató az országos érdeklődés növekedésre mutat: másfél millióan jártak Budapesten, több mint kétmillióan a vidéki városok múzeumaiban, csaknem egymillió érdeklődő pedig a falvak kis helyi, helytörténeti stb. anyagait, emlékkiállításait kereste fel. A most zajló múzeumi hónap programjában állandó és időszaki kiállítások, vándortárlatok, múzeumi vetélkedők és előadások szerepelnek. Az események között külön figyelmet érdemel néhány nagyobb szabású kiállítás. Most nyílt meg a Nemzeti Galériában a magyar proletármüvészet nagy alakja, Dési Huber István legjelentősebb alkotásainak emlékkiállítása. Madách Imre, Az ember tragédiájá-nak szerzője halálának 100. évfordulójáról a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékezik meg kiállítással. Az Iparművészeti Múzeumban a napokban mutatják be — a Herendi Porcelángyár alapításának 125. évfordulója alkalmából <— a világhírű üzem legszebb müveit. A Nemzeti Múzeumban már az első napokban sokan keresték fel a Magyarország állatvilága című kiállítását. A harmadik országos múzeumi hónapra vidéki városaink is változatos rendezvényekkel készültek, elsősorban az eddiginél színvonalasabb, tartalmasabb helytörténeti bemutatókkal, tárlatokkal és előadásokkal. A vidéki események közül kiemelkedik a Hermann Ottó halálának 50. évfordulójára készült kiállítás, amelyik Lillafüreden, a kiváló természettudós egykori otthonában, és a Békés megye története című állandó kiállítás, mely a békéscsabai múzeumban nyílt meg. A múzeumoknak, a művészet templomainak anyagai — még a legszerényebbek is — hasznosan egészítik ki az ismeretterjesztést, bővítik az általános műveltséget. Érdemes elidőznünk előttük, hiszen — a múltról tudósítva is — hozzánk, a ma emberéhez szólnak, gazdagítanak sok-sok fontos ismerettel. Számos példát lehetne említeni annak bizonyítására, hogy az eleinte „csak” az érdekességekre kiváncsi múzeumlátogatóból hogyan vált később más művészetek iránt érdeklődő, színházba járó, természettudományos vagy irodalmi folyóiratokat, könyveket olvasó, széles látókörű, müveit ember. Jörge Semprun: .A nagy utazás — De! öregem, halálos jó nő! — Ne hülyülj! — Nézd meg: szexbomba! A Báró Is majdnem kiesett a flegmájából, komolyan és a szokottnál hevesebben bólintott: — Tényleg az, szex. — Ilyen melleik! Micsoda váll és nyaík! Egy Claudia Cardinále-arc! És a szeme! A szeme! Azt hittem, hogy rögtön... — Pufi extázisbán hadonászott Nyitva volt az ablak, biztosan behallatszott minden szó. Colos döntött, Intett a szemével: — Na, gyerünk. — Mind a négyen bementünk, Pufi és a Báró immár másodszor. Két nő ült a pult és az Üvegszegély mögött egymással szemben, íróasztaluk összetolva. Az egyik az „Értékcikkek”, a másik a „Pénzfelvétel” feliratú ablaknál. Ez utóbbi volt ö. Különben üresen állt a helyiség; odakint elájult a falu, szikrázott a kora délután. Pufi nyomult elsőként, mindegyikőnket megelőzve a „Pénzfelvétel”, hez. — Kérek egy.;, egy pénzesutalványt — mondta. — A másik ablaknál tessék. Csodálatos hangon szólt a csodálatos tünemény, megbűvölve hallgattuk, s csak pillanatok múlva ocsúdtunk a szavak értelmére, hogy igen, akkor hát előbb a másik ablakhoz kell mennünk. Odébb tuszkoltuk tehát egymást két lépéssel, de a tekintetünk ott maradt a tüneményre tapadva. A pulpitusnál is igyekeztünk úgy elhelyezkedni, hogy címzés közben is falhassuk. A másik nő, az „Értékcikkek” sem lett volna éppen csúnya, sőt; de ennyi ragyogás árnyékában szürke, fakó kis semmiséggé halványult. Habozás nélkül kitöltöttük az utalványokat: ki a szüleinek, ki egy ismerősnek, tíz-, tizenöt vagy húsz. forintos összeggel, ki hogy volt eleresztve. (Na, lesz tűnődés, ha megkapják!) Aztán újra egymás sarkát tapostuk a kis tolóablak előtt. Pufi odaterpeszkedett, elfogta az egész nyílást; nekem, az utolsónak, csak üvegen átszűrve jutott a ragyogásból. Az én utalványomat visz- szaadta elnéző mosollyal: — Lemaradt, kérem, a cím. zett lakhelye. — Köszönöm — lebegtem elcsukló hangon, s majd elsüllyedtem zavaromban, de a többiek irigy pillantásából azonnal megr értettem, hogy feledókeny- ségemet elmés ötletnek tulajdonítják: így még egyszer odajárulhatok. öt percet azzal töltöttünk, hogy odaadóan tanul, mányoztuk a kirakott dísztávirat- és címzésmintákat, a a tavalyi, megsárgult pia. kátokat. De tovább húzni már nem lehetett: az „Értékcikkek” megvető pillantásokkal kezdett méregetni bennünket. Ellenállhatatlanul gyűlöltem máris ezt az „Értékcikkek”-et. Miért nem ez ül a másik ablaknál — ö, ö pedig itt?! Becs- .szó: földobnék egy ötvenest, csupa húszfilléres bélyeget vennék rajta, darabonként, külön-külön, kétperces Időközökben! De hát persze: a pénzesutalvány-módszerrel ezt nem lehet bírni! Ekkor a Báró vette kezébe a hadművelet további irányítását. Hűvös eleganciával lépett a mi ablakunkhoz, mintha rövid nadrág és ingkabát helyett frakkot hordana: — Szabadna felvilágosítást kémem? — Tessék — mondta ö. — Hogy lehet külföldre pénzt küldeni? — (Okosabb kérdés le eszébe juthatott volna.) — Csak a Nemzeti Bank útján. — De levelet, azt lehet? — Azt lehet. — Azt hittem, Ilyen kis helyről azt sem lehet. — De lehet. Most már Pufi és Colos Is belekapcsolódott a beszélgetésbe. Én csak a nyakam nyújtogattam hátulról. — Tudja, pestiek vagyunk: Pestről tudjuk, hogy lehet küldeni. — Innen is. — Elég kicsi hely ez. — Kicsi. — De azért klassz. A part, ott lenn, az nagyon klassz. És a víz, a víz az Isteni! Tudja, tegnap este érkeztünk a gyorssal, mindjárt belerohantunk a vízbe. Isteni: képzelje, a camping közvetlenül a parton van. De hisz maga biztosan úgyis tudja? — Tudom. — Itt lakik? — Itt, — Az ember akár a sátorból belelógathatja a lábát a vízbe. Maga melyik strandra jár fürödni? Ez merész húzás volt Irigyeltem Is érte Colost. Hja, a fellépés. Sohasem leszek vele versenyképes a nőknél. / A szexbomba nem sértődött meg: — Hát... mikor hogy — mondta, és most először nevetett is hozzá egy picit — Tudja mit? Jöjjön a camping-strandra fürödni! — Sajnálom, csak egyedül szoktam! — Kár. — Maga,., maga olyan, mint egy sellő — tüzelt Pufi, és ha meg nem rúgom a bokáját, talán elmeséli azt a buta, erős szójátékot. De így elkanyarodott: — Olyan... olyan titokzatos! Mint egy sellő. Tudja? Felül nő, alul... hal. Valami árnyék suhant át a nő — mit nő! Istennő! — arcán. Tetszett neki az ostrom, leplezetlenül kínálta volna magát, de a nevetésében, egész lényében volt valami síiós menekülhetnék. Tekintete belémka. paszkodott és bújt elölünk egyszerre. — Mondja, hol lehet itt táncolni? — Minden este zene van az Ibolyában. Lenn a parton. Az állomástól jobbra, ötven méterre. — Nem Jönne el velünk ma este? Nézze, mi vadidegenek vagyunk, senki is_ merósünk, nem ismerjük a helyi viszonyokat... Maga meg bennszülött. A fejét rázta: — Nem táncolok. — Miért? Megharagszik a vőlegénye? — puhatolód- zott a Báró diplomatikusan. — Nincs vőlegényem — kacagott — független vagyok. Pufi Izgalmában dadogni kezdett: — Se-senkije nincs? Le-lehetetlen! Azazhogy, akkor ez ki-kitűnő!... Colos leintette: — Nahát, akkor Igazán eljöhetne. — Nem vagyunk huligánok! — moedtam. Pufi: — Ne féljen, nem esszük meg! A Báró: — Nem vagyunk emberevők! Colos: — Pedig ennivaló, nekem elhiheti! Csak rázta a fejét és nevetett, egyre nevetett. — Tudja mit? Elhozhatja a... klsbarátnójét Is! — mondta a Báró. A „ki9ba- rátnő” a másik ablaknál .szigorúan fölnézett a papír, jaiból. Valami számolással bajlódott elmélyült buzgalommal: nevetséges volt a megnyúlt, sértődött arca, s ahogy a szája némán mozgott. „Az elefántot majd rám osztják ki — gondoltam keserűen — ők mégpedig ez az angyal, igen, ez az enyém! Ezek meg sem érdemlik! De én, én... ó, ha beszélhetnék vele vagy inkább, ha belémlátna! Meg-' látná, hogy én más vagyok, én igazán, Őszintén...” A „kisbarátnőt” méregettem. Jelentéktelen, egészen jelentéktelen. Még ha a szája sarkából nem futna az a csúnya, közönséges, gyűlölködő vonal... Közben a hullámverés már túlhabzott rajtam, azok hárman egészen hé t ras zorí tot t&k. — Mondja, hol lehet magával komolyan beszélni? — kérdezte a Báró. — Itt. — Ne vicceljen: tényleg, mikor? — Most. — Na, de komolyan, meddig dolgozik? — Mindig. — Legalább a nevét mondja meg! Úgyis megtudjuk! — Találják ki! Egyszerre, egymás szavába vágva, összevissza kezdtük sorólni az összes eszünkbe jutó nőneveket: — Mária! Margit! Kató! Judit! Zsuzsa! Eszter! Erzsi! Edit! —, de ő csak rázta a fejét és kacagott, kacagott: — Ügy sem mondom meg! Kicsit ijedeztem: azért mégis, így lerohanni! De már nem bánta: hagyta magát, élvezte, hogy szóhoz sem jut a pergőtűzben. Az „Értékcikkek” még mélyebbre hajolt és hangosra fogta a számolást: — ...meg nyolc az harmincöt, meg... — de már senki sem hederített rá, tudomásul sem vettük, hogy ő is itt van, megszűnt a világ, a hivatal, minden, csak 0, Ö lé. tezott, a szexbomba. — Magának filmszínésznőnek kellene lenniel — Maga bűnt követ el az emberiség ellen! — Hogy bír Itt élni?! — Elásva?! — Postáskisasszonyként?! Könnye csörgött a nevetéstől. Volt a nevetésében valami eszelős, valami hisztérikus. Kapkodta a fejét és párás tekintettel simogatta meg Pufit a banális, vad bókért. — Maga arra született, hogy lába előtt heverjen a világ! ... Ekkor felállt a másik nő. Az „Értékcikkek”. A terem sarkába ment, a pán. célszekrényhez. Megfogta a kilincsét. Zárva volt. — Éva — szólt vissza —, légy szíves, nyisd ki. Tehát Éva! Éva klSiSé összerezzent: — Minek? — Csak. Bélyeget keU kivennem. — Várj egy kicsit... kérlek szépen. — Ne hülyéskedj. Kifogyott a mappából, — Nincs senki. — De Jöhet. — Jó. Akkor — odadobta a kulcscsomót — tessék. A másik lány elkapta, de csak tartotta a kezében: — Mit akarsz? Tudod jól, hogy én nem bírom kinyitni. A múltkor is menynyit vacakoltam • vele. Na, légy szíves! — Igazán megpróbálhatnád... — Jaj, ne őrjíts meg! Na, gyere már, drágám... Éva felénk fordult egy pillanatra. Mosolygott, de már nem úgy. Könyörgő állatok kimondhatatlan szó. morúsága úszott a szemében. Akkor lassan fölállt, nyomorék lábon, csípőficamos ágyékkal odabicegett a páncélszekrényhez. Nem nézett vissza, kikereste a kulcsot a csomóból, s meg- adóan lehajolt a zárhoz. A másik nő ránk mosolygott a válla fölött. Összehúzott szemű, villanó farkas- mosollyal. Csend volt a postán. Döbbenetes erejű írás Semprun kitűnő könyve: A nagy utazás. Lélekbe markoló minden sora. A francia ellenállási mozgalomban részt vevő spanyolt sok száz társával együtt Buchenwaldba deportálják a Franciaországot megszálló nácik. Négy nap és öt éjszaka drámai történetét örökíti meg a regény, vagy inkább lélektani napló, a realistákra emlékeztető fölényes szerkesztéssel és stllárls biztonsággal. A főhős szomszédjával, egy semurl fiúval beszélget a csigalassúsággal vánszorgó deportáló vonat vagonjában a mellettük haladó tájról, s közben visszaemlékezik előző életének apró történeteire. Aztán hirtelen előreugrik, és már a táborban eltöltött iszonyatos két esztendő eseményeivel is megismertet minket. Az egyik pillanatban a párizsi Gestapó-börtön cellájában vergődik, a másikban pedig lengyelországi zsidók vonatáról szól, amelynek utasai csonttá fagytak, mint a „kibuggyant láva a vulkán lábánál”. Dokumentál minden mon. data: a sok szörnyű emlékezetű mozzanat közül a szovjet tiszt felakasztását, a tábor udvarán visszamaradó négyméteres magas mezítelen hulla-hekatom- bát, a krematórium borzalmas fényeit, a szerencsétlen lengyel zsidó gyermekek halálba hajszolását. Megragadó a kétszáz oldalas remekműben, hogy az író sohasem nyúl különleges módszerekhez: hangja mindig, a leglzzóbb vérforraló jelenetek leírásakor is hűvösen tárgyilagos. Azzal nyűgözi le olvasóját, amit leír! Jorge Semprun könyve egyhangú szavazással nyerte el Franciaország tizenöt legnevesebb kiadójának idei nagydíját, a Fermen- tor Prix-etj A világ tizenöt nyelvére fordították le ezt. az olvasót a lelke mélyéig felkavaró könvvet. Hunyady József Sztyepán Scslpacsov: A KÖLTŐ Fiatal még. Hosszú a lába, közöttünk él s nagyon vidám. KI véle Parnasszusra hágna, úgy véli, nem sok jöhet ám. Beleszédült a dicsőségbe, mert abból több jutott neki, s mint nyár esője lombhoz érve, záporoznak friss szavai. Beutazva a fél világot, tudja, kígyózó versen át, míg új csillagképekre lát ott, a honvágy mily fájdalmat ád. Tán sokaknál lesz ő dicsőbb még, értve — s ez Itt a fontosabb, — hogy csak „úgy” nem jön a dicsőség. Akár a sült galamb. Szokolay Károly fordítása
