Békés Megyei Népújság, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-09 / 211. szám

1M4. flzeptenilScr §. 4 Szerda Exportmunháh nyomában Ahol a szép ingek készülnek Ä Szarvasi Ruházati Ktsz-ben rövid múltra tekint vissza az ex­porttermelés, hiszen a múlt év ne­gyedik negyedévétől kezdve ké­szítenek exportra ingeiket. Az ex­portra termelésnek köszönhetik azonban, hogy ma már csaknem négyszázan dolgoznak a ktsz-ben. A szövetkezet idei termelési terve 45 millió forint. Ebből 20 millió Kiszely Györgyné, a ktsz alapító tagja, a Vörös Csillag szalag meósa Sinkovics Jutkának, a szalag legfiatalabb tagjának az ék bevarrását magyarázza. Osgyán Lajosné és Varga Ferencné a „Satana”-ingeket csoma­golja. A gyártmányok útiránya: Tripoli, Kairó, Aden, Amsterdam, * Düczker adjusztáló-asztal könnyíti meg a csomagolást. Tóth Lívia, Babák Mihályné nagy gonddal csomagolja az exportra i kerülő ingeket. . __ F IGYELEM! AZ ŰJ KRESZ SZERINT A KERÉKPÁROKAT MEGVÁLTOZOTT MÉRETŰ NÉVTÁB­LÁVAL KELL FELSZERELNI. Üj méretű névtábla a szaküzletekben vásárolható! 1018 Ami mindent megérne i ■ ?■< ••• ífe- J.U \l Kovács Mihály szabász az exort- ra készülő „Lala”-Ingeket szabja. (Fotó: Malmos) 300 ezer forintot tesz ki az export. E nagy összeg titka: a ktsz rövid határidőre, kis tételek elkészítéséit is vállalja exportra. A televízió „Ki mit tud?”-mű- sora, melynek keretében az or­szág minden részéből való önte­vékeny művészeti csoportok és szólisták kulturális versenyben bi­zonyították tudásukat, tehetségü­ket, a készülékek előtt ülő száz­ezrek részére mindig kedvelt szó­rakozást jelentett. Bizonyítja ezt az is, hogy a stúdióba érkezett sok-sok telefonkérés és levél ha­tására a műsorszerkesztőség Ki mit tudott? címmel egészen a legutóbbi hetekig, rendszeresen felelevenítette a legjobban szere­pelt csoportok és szólisták filmre is rögzített számait. Nincs messze az idő — szeptember közepe —, amikor ka­puit tárja a hallgatók előtt a Sze­gedi Tanárképző Főiskola békés­csabai tagozata. Az az idő sincs még távol, amikor a felvételi vizs­gák folytak a tagozat otthonában, a csabai I. számú általános isko­la második emeletén, annak egyik helyiségében. Miközben bent a vizsgabizottság kérdéseire vála­szoltak az éppen soron lévők, mi a kint várakozókkal beszélgettünk arról, hogy honnan jöttek és mi késztette őket a nevelői pályára, illetve a felvételire, ami, ha sike­rül, utat nyit előttük ahhoz, hogy pedagógusok lehessenek..: Hatvan hallgató befogadására méretezett a csabai tagozat. Ke­rekes György, a szarvasi TEFU dolgozója köztük szeretne lenni. Orosz—testnevelés szakra jelent­kezett. Várja, hogy szólítsák. Biz­tosít bennünket, hogy nem izgul, mint mondja, kritikus pillanatok­ban mindig nyugodt. Hegedűs Judit hódmezővá­sárhelyi lány. Tavaly végezte a középiskolát. Egyik tanára hívta fel figyelmét a csabai főiskolára. Judit él-hal az irodalomért. Író— olvasó-találkozók, csabai irodalmi színpad és könyvtár felől érdek­lődött. „És most mit tud?” jelszóval a televízió ismét a kamerák elé szólítja a tv-közönségnek szinte már kedvenceivé vált legjobba­kat. Ilyen meghívást kapott a kö­zelmúltban a „Ki mit tud?” egyik sikéres és díjnyertes Békés me­gyei résztvevője, a Balassi Mű­velődési Otthon népitánc-együt- tesének férficsoportja. Olyan új táncszámmal lépnek fel, mely még eddigi műsoraikban egyszer sem szerepelt. Fellépésüket az „És most mit tud?” adásának kereté­ben szeptember 19-én este köz­vetíti a televízió. —ő— csabán szeretnék tanítani — mondta. Egy másik Judit, Kolozsvári Judit orosházi lány, aki szülővá­rosában tanítana legszívesebben, ami érthető. Debreceni Júlia, sar- kadi, pedig a maga falujában. Vi­szont másik két fiatal, a Tiszavá- sárra való Molnár István és a Budapestről érkezett Nagy Ru­dolf itt hallotta először, hogy a tagozat elvégzése esetén elsősor­ban Békés megye számít rájuk. Nagy Rudolf bizonytalankodott is. Ha már itt van, nekivág a fel­vételinek, mondta, de az a posta­távközlési állás sem olyan rossz, amit Pesten vállalhatna — bi­zonygatta előttünk. Nemcsak frissen érettségizett fiatalokkal, hanem olyanokkal is találkoztunk és beszélgettünk a várakozás óráiban, akiknek csa­ládi körülményeik miatt nem egykönnyen születhetett olyan el­határozásuk, hogy mindent félre­téve, főiskolai tanulmányokba kezdenek és pedagógusok lesz­nek. A Békéscsabára való Salamon Györgyné, egygyermekes csa­ládanya, kenyérkeresés közben, levelezőként végezte el a gimná­ziumot és most matematika— rajz szakra jelentkezett. Hasonló körülmények között tette ezt a Békés községből való Békési Ist­vánná és a csabai Fazekas Jó- zsefné, aki tíz évvel ezelőtt érett­ségizett, két gyermeke van és, ha most sikerül a felvételi, Ma­rika lányával egyszerre kezdenek tanulni. Marika ugyanis most ment első általánosba. Ezek az asszonyok, ezek a ma­mák mit tudnak felhozni „ment­ségükre”, miért vállalják évekre azt, hogy otthon egy keresővel kevesebb és, hogy az így is meg­maradó családi tennivalók, gon­dok közepette is fiatal hallgató­társaikkal versenyre kelve, elvég­zik a főiskolát? Egyként hangzott mindhár­muktól a szép vallomás: — gyer­mekkorunk óta az volt a vá­gyunk, hogy taníthassunk, hátha végre most sikerül és az min­dent megérne! Huszár Rezső — Ha minden sikerül, Békés­A Balassi népi táncosok ismét a televízió kamerái előtt Mikes György: LEFU (Szatirikus — Hát te hogy kerülsz ide? — üvöltött egy ismerős hang. Felemelt kézzel hátrafordult. Nem a rendőrség volt, hanem Géza bácsi, a nagybátyja. — Mikor érkeztél és miért nem írtál? A keze még mindig a magas­ban volt. Homlokáról patakok­ban csurgott a veríték. — Miért nem írtad meg, hogy jössz? Igazán nem szép tőled! — Meglepetést akartam sze­rezni — dadogta, majd ráborult Géza bácsira, átölelte, magához szorította a lelkendező öregurat, és titokban belekapaszkodott, mert félt, hogy összeésik, annyi­ra gyengének érezte magát. — Nusi nénéd odalessz a meg­lepetéstől, a * boldogságtól... Mondd, végleg hazajöttél? — Nem, csak látogatóba.. i Egy-két napra... — Simán kaptál vízumot? — Simán. — Hét éve ném láttalak, még­is megismertelek. Hiába -volt rajtad fekete szemüveg, hiába növesztettél bajuszt.... Alois Siegfried Maria Alexan­der Poppenheim, röviden Kiss, még mindig a nagybátyjára tá­maszkodott, aki megpróbálta el­tolni magától, de sikertelenül. kisregény) — Remélem, hozzánk' indul­tál? Igen? No, akkor indulás! Nusi néni el fog ájulni, ha meg­lát! El is ájult. Géza bácsi azon­ban nem törődött vele, a tele­fonhoz rohant: riasztotta a ro­konságot. Egy óra múlva már egymást taposták a szobában rokonok és ismerősök. Kiss kezdte jól érezni magát, ő volt a központ, mindenki körülötte ugrált, kérdezgették, tapogatták, simogatták, és ha beszélni kez­dett, olyan csend volt a szobá­ban, mint egy templomban. — Remekül ólék odakinn... Ki­tűnő állásom van, magas fizeté­sem, autóm, villám, most spóro­lok egy kis sportrepülőgépre... Minden szavát elhitték és áj- tatosan hallgatták. Egy csecse­mő sírni kezdett, de gyorsan be­tömték a száját. — Yachtom is van... Kettő... Egy a Földközi-tengeren, és egy az Atlanti-óceánon... „Te jó isten — gondolta mesé_ lés közben —, én itt arról me­sélek, hogy milyen gazdag va­gyok, és nem hoztam semmi ajándékot... Ez mindenképpen gyanús... De hát én nem tudtam, hogy találkozni fogok velük. Ha Mr. Chippendale megtudná!... Valamit azért mégis kellene ad­ni, de mit?... Mit?”’ Hosszas töprengés után eszébe jutott valami. Leszedett a kabát­járól egy gombot, amely tulaj­donképpen nem is volt gomb , hanem egy miniatűr fényképező­gép és Géza bácsinak ajándékoz­ta. — Jaj de édes! — lelkendezett a rokonság. — Ilyet még nem is láttunk! Nusi néninek átnyújtotta a gyufadoboz nagyságú magneto­fonját. — Köszönöm, édes fiam... Ez csodálatos!... Ilyet nem látni Pesten! Elajándékozta az öngyújtóját is, amelyben szintén veit egy fényképezőgép, az iránytűjét, a nyakkendőjét, amely tulajdon­képpen katonai térkép volt, a fésűjét, amellyel fűrészelni lehe­tett, a gyűrűjét, amely világított a sötétben. Mindenki odavolt a gyönyörű­ségtől. „Mit adhatnék még?” Odaadta a töltőtollát, amely látcső is volt, odaadta a látcsö­vét, amellyel írni lehetett, a vegytintát, amely bizonyos idő után láthatatlanná vált... „Mit adhatnék még?” Egy tizenöt év körüli fiú ál­landóan ott settenkedett mellet­te. „Ennek is kellene adni vala­mit... De már mindent odaad­tam... Hopp, még nem mindent!” (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom