Békés Megyei Népújság, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-01 / 204. szám
1964. szeptember 1, 4 Kedd Ikertestvérek otthon, a munkában, a brigádban... Szinte a levegő is vibrál az ezernyi csattogó tűvel dolgozó fejelőgépek zajától. A Gyulai Harisnyagyár hatalmaiS géptermében, a'fejel 5 üzemrészben, a hosszú gépsorok közül úgy villannak elő a munkásnők fej kendői, hogy a belépők azonnal feléjük kapják tekintetüket. Az ikertestvéreket keressük. A gépek rengetegében, a sok-sok munkásnő közt gyorsan megtaláljuk őket az első kérdezősködés után. Mindenki ismeri Korbics Ferenenét és Kincses Józsefnét a teremben. Egyszerre öten-hatan fordulnak feléjük mosolyogva, amikor a nevüket mondjuk. — Ki ne ismerné a legkedvesebb munkatársainkat — mondja bemutatásként Gőg György, aki a gyár „örökmozgó” KISZ-titkára, — Én csak tudom... Korbics Ferencné vagyok... s most is ő vállalta a kalauzolást a fejelő üzemrészben. — Egyikük... annyira egyformák, hogy hirtelenjében nem tudom megmondani, ki a kettőjük közül... egyik szocialista címért küzdő brigádunk vezetője. A testvére pedig..'. De hiszen nagyon- nagyon egyformák, és igazában csak ők tudnak magukról beszélni — .teszi hozzá a KISZ-titkár zavarba jőve, amikor az ikertestvérek gépeihez jutunk. >— Én csak tudom... Korbics Ferencné vagyok... Huszonnyolc éve dolgozom a gyárban — mutatkozik be a két testvér közül az egyik, s amíg új harisnyát fűz egyik gépen tűjére, néhány szóval a brigádjáról beszél, amelynek tagja. — Hatan vagyunk és... és csak jól szeretünk dolgozni — mondja egyszerűen és elneveti magát, s mint a nyilatkozásban illetékesebbhez, a brigádvezető-testvéréA Tatabányai Szénbányászati Tröszt üzemei 18-tól 45 éves korig munkavállalókat vesz fel teljesítménybérezéssel. Felvétel esetén szállást és étkezést kedvezményes áron biztosítunk. Jelentkezni lehet 'a Tatabányai Szénbányászati Tröszt munkaügyi osztályán 1197) hez irányít bennünket. Most mi jövünk zavarba. A ruhájuk ugyan különböző, de... — Nagyon hasonlítunk egymás— Néha a teljesítményünk is egyforma... és jutalmaink is a testvéremmel... — mondja Kincses Józsefné. ra a testvéremmel?... És méghozzá mindenben. Néha még otthon is összetévesztenek bennünket. Egyforma sokszor a teljesítményünk is... a jutalmaink is. Jómagam „csak” 1946 óta dolgozom a gyárban, de azért úgy érzem, már engem is megszerettek itt, mint a testvéremet. Különösen a brigádunk tagjai. Hogy mit szeretnék én legjobban? — Néhány pillanatig mosolyogva tűnődik a már nem fiatal, azonban hihetetlen gyorsan mozgó kezű asszony, Kincses Józsefné. ' • — Mindent szeretnék elérni, amit a brigáddal elhatároztunk. A szomszédos gépeknél dolgozók közül valaki hozzátette... — És hozzájuk hasonlóknak lenni mi is szeretnénk a munkában... Wegroszta Sándor (Fotó: Malmos) — Olyan lelkiismeiretfurdalá- som van, hogy egy perc nyugtom sincs... De mit lehet itt tenni?... Már semmit.. Késő... Holnapra már nem tudunk 'elkészülni... Adjon tanácsot, mit csináljak, mit csináljunk? Az építésvezető szálfa termetű, széles vállú óriás, de inost olyan, mint egy ijedt gyermek, a szeme pedig... Ó, azok a szemek!... Ö, azok a szemek! Szomorú kutak, bánatos csillagok... Most én fordítottam el a fejem, nem tudtam ezekbe a szemekbe nézni.' — Tudom már, mit fogok csinálni — mondta Brandschultz, lehajtott fejjel, a körmét rágva —- el fogok bujdosni, igen, elbujdosom, kiszököm a világból... Én nem jövök be holnap... Nem! Nem! — No, azért nem kell kétségbeesni — vigasztaltam. — Szedje össze magát! Kövessen el mindent, hogy legalább a követ, kezo határidőt betarthassák. — Nem fogunk elúszni! Ezt megígérem! — emelte fel a hangját Brandschultz építésvezető. A szemeiben mintha zászlók lebegtek volna. — Soha többé nem fogunk elúszni! Ez ő. Brandschultz. Brandschultz Gusztáv. Különleges em. bér ő? Nem. Olyan, mint a többi. Egy ember a sok közül, Bizonytalan a gyulai aulóbuszpályaudvar és az AKŰV új telepének építési időpontja A 8. számú AKÖV gyulai telepén az idén tavaszra lényeges átalakítási munkálatokat terveztek, a Halácsy úton azonban augusztus utolsó napjaiban is minden Változatlan. Énnek okáról beszélgettünk Hídvégi István elvtárssal, a kirendeltség vezetőjével. — A tervezett építkezéshez, átalakításhoz hozzá sem kezdhettünk a nagyszámú gyulai lakásépítéssel összefüggő intézkedések miatt. Telepünk is lebontásra kerül, bár az időpont még bizonytalan. így csak a legszükségesebb karbantartási munkákat végeztetjük el a központban és a műszaki telepen is. Egyébként is új telepet létesít Gyulán az AKÖV, a vásártéren erre ki is jelöltek öt hold területet, de azt még nem vettük birtokba, mert nincs még határidő az építkezés elkezdésére. Annyit tudunk, hogy új tele1 pünket 100 gép befogadására építik, természetesen a szükséges irodahelyiségek is ide kerülnek. A telep a bajai és több más városban épített AKÖV-telep típusterve alapján készül majd itt is. — Mi a helyzet az autóbuszpályaudvar építésével? — A tervek szerint az új pályaudvar hárommillióba kerül, ehhez a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium 500 ezer forinttal járul hozzá. Az összeg rendelkezésre is áll, az építkezés elkezdése nem rajtunk múlik. Annyi azonban bizonyos, hogy először, most az év második felében az útépítésekre kerül sor. Elbúcsúztam tőle, aztán bementem a házba. Mindenütt lázasan dolgoztak: asztalosok, par. kettázók, vízvezeték- és villany- szerelők. Be akartam nézni az egyik szobába, de valaki az orrom előtt becsapta az ajtót és azt kérdezte: — Ki az? Megmondtam a nevem és hogy hogyan jöttem. — Nem lehet! — hangzott a válasz. Most nem lehet bejönni! . — Csak egy percre! Körül akarok nézni egy kicsit... — Most? Nem, most nem lehet bejönni! Kíváncsi voltam, miért nem nézhetek be a szobába? Lenyomtam a kilincset és erőszakkal benyitottam az ajtón. Egy borostás arcú, sárga svájcisapkás férfi állta el az utamat. — Mondom, hogy nem lehet! — visította rémülten. Átnéztem a válla felett. A szobában nem volt, senki. — Ne nézzen a parkettára! — esdekelt a svájcisapkás, fülig pirulva. — Könyörgöm, ne nézzen a parkettára, nagyon csúnya... Tudom... Fel fogom szedni és újrakezdem az egészet... Juj, ne nézzen le... Ez nem marad így... Majd holnap nézze meg!... A harmadik emeleti folyosón Mikes György: LEFU * (Szatirikus kisregény) Paprika, paradicsom — falun Paradicsomot és zöldpaprikát kértünk a rántottához Mezőko- vácsházán, a földszöv-étterem- ben. Ki gondolná, hogy ez olyan végzetes bűn egy ízig-vérig mezőgazdasági járási székhelyen? Mert az volt. A felszolgáló ránézett az órájára, s majdnem- hogy haragosan utasított el nen- nünket: már elfogyott! Hiszik vagy nem — mi nem hittük el. Megkértük válaszra az üzletvezetőhelyettest és a főszakácsot, akik azonban igazolták a felszolgálót: egy szem paradicsom és egy szem paprika nincs az egész étterem területén. A zöldségraktárban sincs. De — mégsem volt igaza a felszolgálónak, mert nem „elfogyott”, hanem egész nap nem volt! Nem is kaptak. „Akkor miből készítették a lecsót?” „Konzervből”. Augusztusban, Mezőkovács- házán... Mivel zöldséggel a szomszédos zöldségbolt látja el az éttermet, ott kerestük a paprika és a paradicsom nyomát. „Sajnos, nincs, ma nem is volt. Képzelhetik, hogy én sem örülök neki.” — Ezekkel a szavakkal adott választ a boltos. Nem ettünk paprikát és paradicsomot Kovácsházán. De ha csak ennyi baj lenne! Ezen a napon a kovácsházi bérből és fizetésből élők sem ehettek! Ez már nagy baj. Irtunk, beszéltünk már számtalanszor a zöldségellátásról. Legutóbb azt is szemrehánytuk, hogy néhány község a megyeszékhelytől, Békéscsabától követeli, hogy zöldséget adjon „le”. Ott terem, s oda adjon a város?! Kik, s miből? Megjegyezzük, hogy a kovácsházi körzetben MÉK-kiren- deltség is működik, amelynek kötelessége lenne ellátni zöldséggel a lakosságot. Hát akkor? Mi a baj? Mert hogy megterem a zöldségféle ott Kovácsházán is, az biztos. Az egyik okot mi az ellátás szervezetlenségében látjuk, s ennek olyan példája volt a kovácsházi eset, ami ugyancsak bosszantó: az étterem dolgozói mondták, hogy ott van az állomáson a paprika, dinnye meg a paradicsom, de az autónak máshová kellett mennie, s n e m ért rá beszállítani az anyagot. A másik baj, hogy az fmsz ott helyben nem tudja biztosítani az ellátáshoz szükséges zöldségmennyiséget. Akár a MÉK-en keresztül, akár közvetlenül. Viszont az is igaz, hogy a «„felsőbb irányszámok” szinte lehetetlenné teszik, hogy a boltok a termelőszövetkezetektől vagy a „háztájiaktól” vásároljanak. Annyi pénzért nem kapják meg. A termelőszövetkezet meg inkább viszi a szabadpiacra a portékáját, mintsem odaadja annyiért. Ezek a gondok. De itt is, ott is lehetne rajta segíteni. Vagyis kell rajta segíteni! Mert hétezer lakosú községet — amely járási székhely és emiatt sok a nem „őstermelő” — nem lehet még egy napra sem zöldségtelenségre kárhoztatni! Varga Tibor Bővítik Nagyszénás község villanyhálózatát Ebben az évben mintegy 100 ezer forintot fordítanak Nagyszénáson a villanyhálózat bővítésére. A pénzösszeget a munkákhoz a községfejlesztési alapból biztosították. összesen csaknem egy kilométer hosszú új légvezetéket építettek a község főútvonalán, il, letve ‘a mellékutcákban, amely lakóházak villanyvilágítását teszi lehetővé. találkoztam Kandicska Kálmánnal, a Pollack Mihály-dí jas építésszel. Régóta ismerem őt, néhányszor már írtam is róla. Kandicska megragadta a kezemet és bevomszolt egy lakásba. — Nézzen körül! — parancsolt rám ideges, türelmeden hangon. — Nézzen körül és mondja meg: tetszik magának ez a lakás? Körülnéztem. — Szép... Szívesen eilaknék itt... — Nem talál semmi kifogásolnivalót? Még egyszer körülnéztem. — Hááát... Lehet, hogy nincs igazam... De most, hogy jobban körülnéztem... — Na, mondja, mondja! — Túlságosan kicsiknek találom az ablakokat... — Az ablakok! Ez az! Áz ablakok! Tudtam, hogy észreveszi... Mindenki észre fogja venni — siránkozott Kandicska. — Nem olyan nagy hiba... — Állítólag kitűnő építész va_ gyök — kacagott fel keserűen. — Díjat is kaptam! Én! Díjat! És ilyen ablakokat csinálok... Egy Kandicska! A következő pillanatban már el is feledkezett rólam: haját tépve fakópnél hagyott. Megilletődötten hagytam el az épületet. Az olvasó bizonyára azt kérdi: mi történhetett ftt, a Ló utcában? Ezt kérdeztem én is az építő vállalat központjában és a következő» választ kaptam: „Ez a lelkiismeretesség a jó nevelő, oktató munka eredménye. Vagyis jól dolgozott a párt» a szakszervezet, a KISZ és a nőtanács, és nem szabad elfeledkezni a vállalat vezetőiről sem, akiknek sikerült összehozni, kikovácsolni egy ilyen remek kollektívát.” Ha az új lakók majd beköltöznek a lakásokba, néha-néha gondoljanak azokra, akik felépítették a Ló utca 112-es számú házat. Brandsohultz Gusztávra és a többiekre. * Budapesten különös dolgok történtek az elkövetkező napokban. Évek óta áll már a Sípláda téren W. Q. L. szobrászművész alkotása: „A gépkezelő a nagyanyjával.” A művész most vésővel, kalapáccsal a kezében felmászott a szoborra. „Ez nem maradhat így — mondta az elősiető rendőrnek. — A szobor borzalmas, megpróbálok egy-két dolgot kijavítani rajta. Mentsük, ami még menthető!” Az átdolgozás hírére megjelent Z. U., a neves képzőművészeti kritikus és másfél órán keresztül azt bizonygatta a szobrásznak, hogy a mű csodálatos, a szocialista realizmus egyik legjobb alkotása, kár lenne egy ujjal is hozzányúlni. W. Q. L. azonban nem hallgatott rá és több kilós, a szoborról lefaragott márványdarabokkal kerget- 'te el a kritikust. Végül is a rendőrség szedte le a dühöngő művészt. (Folytatjuk)
