Békés Megyei Népújság, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-04 / 207. szám
1904. szeptember 4. 5 Péntek Hétszázezer diplomata A tudományos munka gazdag tárháza Hétszázezer diplomata. Óriási szám. Ha összeadnánk a világ minden nagykövetségének, konzulátusának, kereskedelmi képviseletének létszámát, akkor se kerekedhetnék ki ekkora szám. Kinek van ennyi diplomatája? Nekünk. 1964. január 1-től július 31-ig 692 183 követet küldtünk a világba, keletre, nyugatra, délre, északra. A külügyminisztériumból? Nem. Üzemekből, szövetkezetekből, irodákból és kisiparosműhelyekből, iskolákból és egyetemekről. Ennyien jártunk külföldön. És minden utas nagykövet egy kissé. Képviseli hazánkat, népünket, amelynek útlevelét a zsebében hordja. Ha akarja, ha nem. Ne gondolja senki, hogy fél kiló füstölt szalonna zsebkendőre való „esencselésével” vagy két rúd szalámival a Magyar Népköztársaságot reprezentálja. Az a — közismertté egy újságcikkből vált — turistacsoport se pályázhatott ilyen babérokra, akik történetesen egy olasz határállomás egész ba- bérbokor-állományát hazahozták, krumplilevesbe. Azért ezek a hazánkfiai mégiscsak diplomatáink voltak. Rossz diplomaták, akik saját és nemzetük tekintélyét adták el fillérekért, illetve filléres értékekért. Sajnos, a hétszázezer között akadnak rossz diplomaták, akik kihívó viselkedéssel, kulturálat- lansággal nagyon is észrevétetik magukat. Ezek súlyos szavak és bizonyára van, aki erről olvasva vagy hallva méltatlankodni kezd: micsoda követelményekkel lépünk fel a külföldre utazó turistával szemben! Talán azt akarjuk, hogy holmi néma és illedelmes kirakatfiguraként utazza át a nyári szabadságát? Elvégre azért utazik, hogy pihenjen, kikapcsolódjék... Ehelyett mi honfiúi kötelességről beszélünk. Mi ez a kötelesség? Miféle terheket szeretnénk a nyakába rakni? Nem ijesztő terhekre gondo- lunkr-Nem arról van szó, hogy valaki ne utazzék kényelmesen, ne érezze magát jól. Az a kérdés, mit ért valaki utazás alatt? Hallottam a Szepesség szép városaiban járt magyar utastól, hogy Lőcse piacán valami nyolcadrangű divatcikket kínált neki eladásra égj autóbuszról lekászálódó hazánkfia, s arra a kérdésre, hol a csoportja, azzal reagált: „Ki olyan ütődött, hogy a szárnyasoltárt nézegesse, — menjen be a templomba, nincs ott három ember sem!” Igen, többen valóban- nem értek rá műkincseket vagy történelmi nevezetességeket nézni: 20 vagy 50 koronás üzleti ügyekkel voltak elfoglalva. Hogy ez a magatartás nem népünk műveltségi színvonaláról és nem is a külföldi utak valódi céljairól árulkodik, azt aligha kell bizonyítani. Újabban vicclaptéma lett, hogy kü'iYeszélyes látvány Gyulán, a Karácsonyi utca és a Gyár utca kereszteződésénél furcsa építmény hívja fel magára a figyelmet, össze-vissza tördelt betondarabok úgy takarnak ott valamiféle aknát, hogy az hátborzongató. Minden mázsás darab billenőféle helyzetben van. Mintha az aknába akarnának zuhanni. Mindezt persze úgy teszik, hogy az akna közepe szabadon kacsingat a járókelőikre. Nem sok munkával meg lehetne azt szüntetni, de állítólag már több éve így van, és még senki sem esett bele. Vajon meddig marad még így ez a veszélyes látvány? —nos— I földre üres bőröndökkel kell utazni, s azt hazafelé természetesen meg kell tömni. Ismerek embereket, akiknek a külföldi út második fele már a nagy szorongás kezdetét jelenti, mert napokon át azon tűnődnek, mivel tudják kijátszani a vámvizsgálatot. Lesz, aki azt feleli erre: mások is, más országok polgárai is viselkednek így. Ez lehet. De mi a magunk restellnivalóit és a magunk elkerülhető szégyenét szeretnénk a lehető legminimálisabb mértékre szorítani. Nekünk a saját fejünk fáj a legjobban, és mindenekelőtt a saját hazánk jó híre drága. S azok a további százezrek, akik ezután utaznak, ne feledjék: követi megbízólevél nélkül is magukkal viszik diplomata-megbízatásukat. (B. F.) A gyulai IBUSZ-jegyiroda kedves figyelmessége Gyula fürdővárosnak, főleg ünnepnapokon igen nagy az idegen- forgalma. Nem ritka eset az, hogy nyolc—tízezer ember látogatja a termálfürdőt, s ezeknek csaknem a fele vidéki. Gyula kis vasútállomása a két pénztárablakkal képtelen arra, hogy az utazók igényeit zökkenőmentesen kielégítse. Az ő munkájuk megkönnyítésére a helyi IBUSZ menetjegyiroda alkalmi jegypénztárt állított fel a strandon azokra az alkalmakra, amikor az átlagosnál nagyobb tömegű vidéki, illetőleg külföldi vendégre számíthatnak. A jegyiroda kedves figyelmessége egyrészt meghosszabbítja a fürdővendégek pihenőnapját, másrészt — azzal, hogy megszünteti az állomáson a jegyváltásért való tolakodást -— kedves figyelmességről tesz tanúságot. A Gyulai Állami Levéltár a tudományos munka gazdag tárháza. Megyei anyaga 1715-től kezdve, a városié 1730 óta rejtegeti feltárásra, közlésre váró becses adatait. Nemcsak Gyula város múltjára, történelmi, társadalmi, gazdasági és politikai fejlődésére vonatkozó bő forrásra bukkanunk benne, hanem az egész megye előéletére vonatkozó gazdag anyag fogadja a kiváncsi érdeklődőt, a hivatott kutatót. Nem egy országos érdekű dokumentum látható itt, szellemi életünk jeleseinek ritka leveleit őrzik a fakuló lapok. Óriási kincs, felbecsülhetetlen érték rejtőzik bennük, közreadása mindennapos, türelmes munkát kíván kutatóinktól, akik egyre színvonalasabban tárják fel megyénk gazdag történelmi múltját. Mezei Magdolna, a levéltár munkatársa régi adókönyvekből jegyez ki adatokat. Bálint Ferenc levéltáros a nagy értékű 1848—49-es anyagot is szívesen bemutatja az érdeklődőknek. Lipták Ilona egyetemista szakdolgozatához a Tanácsköztársaság időszakából származó iratokat böngészi át, érdekes, jellemző események után kutatva. Mikes György: LEFU ° (Szatirikus — Nem értem a kérdést... Hogy mit érzek? Azt érzem, hogy sürgősen tennem kell valamit Efefefért, mielőtt teljesen elzüllik. — Stimmel! És hangot nem hall? Szorongása nincs? Nem érzi, hogy valami nyomja a lelkét? — Hangot nem hallok, de ez az ügy valóban nyomja a lelke- met, mert én felelősnek érzem magam Efefefért... Nem hagyhatjuk magára... — Furcsa..; Nagyon furc~a ... Tehát felébredt a lelkiismerete... — így is mondhatjuk. Nagyon kérem önt, beszéljen a fiúval, mondja meg neki: hagyja ••ibba az ivást... Bízza meg valami feladattal... — Egyszer megbíztam, nem volt benne sok köszönet... — Hadd lássa, hogy mi bízunk benne, hogy szükségünk van rá... Zimányi felpattant a székről, odarohant a meglepett Palánkai- hoz és vadul a fülébe sziszegte: — Miért vitte el a palackot? — Milyen palackot? — makogott a laborvezető. — Kár tagadni! A szavai elárulták! Maga vitte el a Lefu— 156-ot! — Én nem vittem el semmit... Nem vittem el semmit... A vegyész színpadiasán felkacagott: — És a lelkiismeretfurdalás? kisregény) — Nem értem, ftii összefüggés van a lelki ismefetfurdalá- som és a palack között,.. •— Szeretné tudni, ugye? — Kérem szépen — habogott Palánkai —, én nem vittem el semmit. Én csak azért szóltam önnek, mert sajnálom ezt a fiút... — Felébredt a lelkiismerete, igaz? Szeretném tudni, miért nem szólt előbb? — Attól féltem, hogy azt mondják majd: beleszólok az emberek magánéletébe... De most már nem hallgathattam tovább... Beszélnem kellett!... — Ahá! Kellett! Kellett! — Igen ... Kellett.. ? Zimányi megragadta a laborvezető gondosan ápolt szakállát és ráncigálni kezdte: — Kíváncsi volt, ugye, hogy mi van a palackban, hogy min dolgozom hetek óta? — De kérem... Bocsásson meg, igazgató úr, de ez mégiscsak... Hédiké jelent meg az ajtóban. — Most ne zavarjon, kérem.... Hagyjon magunkra... * A titkárnő nem mozdult: — Igazgató úr, kérem... Ezt találtam az autoszifon-patronok között... Nem ez az, amit keres? Tenyerén ott feküdt a Lefu— 156-os palack... — Hogyan került oda a palack? — hüledezett Zimányi. Hédiké megvonta a vállát. — Itt találtam az asztalon. Azt .hittem, hogy szifonpatron, de most, hogy szódát akartam csinálni, észrevettem, hogy ez a vacak... — Vacak?! — hördült fel a kutató. — Észrevettem, hogy ez a patron valamivel nagyobb, mint a többi és sokkal nehezebb is... Rögtön arra gondoltam: csak nem ezt tetszik keresni? Palánkai sértődött arccal, méltóságteljesen kivonult a szobából. — Na, ezt jól elintéztem — nézett utána a vegyész. — Szereztem magamnak egy ellenséget... A lány odabújt hozzá: — örülsz, hogy meglett? — Nagyon kérlek, máskor ne nyúlj az asztalomhoz. Egyáltalán semmi keresnivalód a laboratóriumban. „Milyen érdekes — morfondírozott magában. — Pálinkáinál ugyanazok a tünetek léptek fel, mint a Lefu—156-os gáznál. Pontosan ugyanazok voltak a tünetek... Ki érti ezt? Lelkiismeretfurdalás gáz nélkül? Érthetetlen, teljesen érthetetlen.” — Cicu, csókolj meg és ne haragudj. Szórakozottan megcsókolta a lányt, aki a nyakába csimpaszkodott. — Nagyon kellemetlen helyzetbe hoztál. És most kérlek, engedj el, meccsjegyem van. — Nem engedlek. Addig nem engedlek el, amíg meg nem ígéred, hogy még ezen a héten beadod a válópert! — Majd még beszélünk róla. — Mikor? — Majd, most nem érek rá. — Sohasem érsz rá, mindig ebben a büdös laboratóriumban csücsülsz. Egy kicsit velem is törődhetnél. x — Engedj el! — Költözz el hazulról. Gyere hozzám lakni. — Ezt nem lehet csak úgy. Nem hagyhatok ott csapot-pa- pot. Ehhez idő kell... — Meddig várjak még. Örökké csak várjak? — kiáltotta Hédiké és ellökte magától a férfit. — Csendesebben, minden szó kihallatszik... Most fejezzük be a beszélgetést. Este majd elmegyek hozzád és mindent megbeszélünk. — Hiába jössz — fordult el a lány. — Nem leszek otthon. Sem ma este, sem máskor. Végeztünk egymással! Ügy látszik, én csak arra vagyok jó, hogy... — De szivecském! — Az igazgató úr kegyeskedik néha feljönni hozzám — si- koltotta Hédiké szikrázó szemmel. Arcán vörös foltok jelentek meg. — Nagyon kérlek, ne kiabálj! — Miért ne kiabáljak? Félsz, hogy megtudják itt az intézetben, hogy a szeretőd vagyok? Ügy is tudja mindenki, csak tapintatosak... — Hédiké, figyelj rám! — Hónapok óta ígérgeted, hogy elválsz a feleségedtől„Milyen haragosan néz rám. De ez már nem is harag. Ez gyűlölet. Ilyennek még nem is láttam ezt a lányt.” (Folytatjuk) 1