Békés Megyei Népújság, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-12 / 188. szám
UH augusztus 12. 5 Szerda ■■•*!!?* ............ .. ■ X ' ... B eszélgetés a katonai szolgálatról Ozocialista és nemzeti fejlődé. ^ sünk alapkövetelménye a kulturális forradalom bázisának erősödése. E tekintetben plafon nincs, a már elért eredmények sohasem lehetnek véglegesek, mindig magasabbra kell törekednünk. A „kiművelt fők sokasága” a szó szoros értelmében nemzeti kincs. Oly hatalmas szellemi és anyagi erő, amely újabb, nagy célok kitűzését és megvalósítását teszi lehetővé. Iskoflapolit ikánk egésze elsősorban és mindenekelőtt ezt a célt szolgálja. Iskoláink a valóságos élet valóságos követélményeánek megfelelően igyekeznek tanítani és nevelni az új generációt, a jövendő építő nemzedékét. A honfoglalásnak egy sajátos forradalmi formája ez, hiszen a honfoglalás végtelen folyamat, amely — ha átvitt értelműnek tűnik is e helyen a szó — a nemzeti lét új meg új területeit hódítja meg. 17ulturális forradalmunk már élért eredményei olyan ugródeszkák, amelyek már eleve feltételeznek bizonyos tervszerű intézkedéseket a további előrejutás eszközeinek és lehetőségeinek megteremtésében. Ebben a vonatkozásban fontos építő feladat egy új és népes, sőt népesebbé váló pedagógus tó bor kiképzése. A feladat nem mai keletű. Eddig is sok minden történt és ezután is sok minden történik majd — mégpedig tervszerűen és intézményesen — e cél megvalósítására. Ennek ellenére még mindig pedagógushiánnyal küzdünk. Nincs elegendő matematika, fizika* kémia és idegen nyelv szakos tanárunk. örvendetes tény azonban, hogy az idén csaknem két és fél ezer új nevelőt kap a magyar iskola- hálózat. Óvónők, tanítók, tanárok egész kis hadserege vizsgázott sikeresen az ország különböző pedagógusképző in tézmén yeiben. Valamennyien megkapták már a kinevezésükről szóló okiratot, sőt, ünnepélyesen letették fogadalmukat is. E z év szeptemberében tehát, az iskolaév kezdetén, az új pedagógusok közreműködésével indul meg az oktatás. Az illetékes tanácsok jól előkészítették az új pedagógusok elosztását, s fennakadás a szervező munka oldaláról nem lesz. De nemcsak az elosztásról van szó, hanem az új pedagógusok fogadtatásáról is. Mindenütt, ahol megjelennek és megkezdik áldozatos, egész életre szóló munkájukat, segítse őket a közösség. Segítse őket mindenekMégis utazik Lengyelországba a gyulai „Erkel“ szövetkezeti művészegyüttes Ismeretes, hogy a művészegyüttes a korábbi hónapokban lengyel meghívást kapott, a cserelátogatás és vendégszereplés azonban egy ideig különböző akadályok miatt nem volt megoldható. A lengyelországi út elől — mint értesültünk — minden akadály elhárult, így az együttes szeptember első napjaiban 10 napos lub- lini vendégszereplésre utazik. A gyulaiak útja előtt a lublini agrártudományi egyetem művész- együttese látogat Gyulára, vendégszereplésre. előtt a „kartárs”, a helyi viszonyokkal ismerős régi pedagógus. Az ő tapaszatalatai, eredményei, helyismerete igen nagy segítséget jelenthet a pálya kezdetén álló ifjú pedagógusnak. Segítse őket a Hazafias Népfront, a nőszövetség, a tanács — mindazok a törne g- ßzervezetek és tömegmozgalmak, amelyek igen sok vonatkozásban segíthetnek, anélkül, hogy ez fölösleges vagy éppen terhes dé- delgetésaé fajulna. Ezek az új pedagógusok ragyogóan fénylő „erkölcsi bizonyít, vánnyal” keltek útra az alma mater fáim közül. Valamennyi fiatal tanár szívesen vállalta a vidéki beosztást. Mindannyian tudják, hogy némelyik falunkban por ugyan akad még, talán nem is ke. vés, de a kultúra már ott van, meggyökeresedett és évről évre sikeresen harcol minden ellen, ami még poros. Ez az új nemzedék hittel, lelkesedéssel zárkózik fel az öt megelőző nefnzedékekhez és velük együtt kívánja folytatni a „szent háborút” a kulturális forradalom újabb eredményeiért. Ha volt értelme valaha „a pedagógus hivatása” szavaknak, úgy ma van értelme és belső tartalma. Ha nem nagyobb is a réginél, de a lehetőségeiben mozgalmasabb. Ez pedig azt jelenti: engedni kell ezt a nemzedéket is alkotni. Készen állnak a nagy munkára, megérdemlik, hogy mindenütt szeretettel fogadják őket. Otthont kell teremteni nekik. Érezzék, hogy „hazaértek”, hogy ott, ahol megkezdik emberformáló, alkotó munkájukat, szeretik is Meet, megbecsülik erőfeszítéseiket, velük tart minden tisztességes ember. 2 z új Magyarország új polgá- rainak neveléséről van szó. A most csatasorba álló 2475 új nevelő pályakezdése, hite, forradalmi lelkesedése nagy értékünk. Gazdálkodjunk értelmesen vele, becsüljük meg fiatal pedagógusainkat! A lámpa pirosra váltott. A dolga után siető emberfolyam megtorpant. Ki egykedvűen, ki érdeklődve, ki alig titkolt bosz- szúsággal vette tudomásul a kényszerű várakozást. Csak egyetlen ember nem törődött a rend elkerülhetetlen parancsával, sem a várakozók döbbent, majd felháborodott morajával. Egy hölgy, már az „idősebb korosztályból”, ahogy momdani- szokták, szóval a hölgy a tilos jelzés dacára, botjával ütemesen kopogva, a legtermészetesebb nyugalommal folytatta útját át a keresztezésen, ki tudja menynyire fontos ési sürgős célja felé. A döbbenet első másodperceinek múltán valaki a várakozók közül utánacikázott a járműforgatagba. Elérve őt, karját karjába fűzve igyekezett vele mielőbb kikerülni biztonságosabb helyre. Ámde eközben a hölgy és megmentője között vita támadt. Ott, a járműforgatag közepén. Az autók fékei csikorogtak, a volánok tájékáról innen is, onnan is hangos szavak röpködtek. A várakozók először csak azt látták, hogy a megmentésre kiszemelt karját ingerülten kitépi megmentőjéből, majd dühösen gesztikulálva tovább folytatja — Nehéz? — Hát nem könnyű... Különösen azoknak, akik már a bevonulás előtt, vagy az első egyenruhában eltöltött nap után nyűgnek, haszontalan időtöltésnek tekintik az előttük álló 24 hónapot. — És ön hogyan vágott neki a katonai szolgálatnak? — Sokak előtt talán frázisnak tűnii$, amit elmondok. Már előre látom, lesznek olyanok is, akik „lelkesnek” titulálnak majd. Azt se bánom. Tartsanak rólam bármit, én azt mondom el, amit érzek. Érzéseimről pedig csak őszintén szeretek beszélni... Így kezdődött beszélgetésünk Hunfalvi Henrik szakaszvezetővel, az alegység legjobb rajparancsnokával. Miért adták neki elöljárói a „legjobb” jelzőt? Erről akár egy regiment „alátámasztó” tényt sorolhatnék fel, de nem teszem, hiszen most nem akarom megmagyarázni Hunfalvi szakaszvezető bizonyítványát. Inkább beszélgetni szeretnék vele arról az iskoláról, ahol az ilyen indexet kiérdemelte. .:. A hálókörletben pór perces csend ült közénk. Ö a gondolatait és a mondanivalóját rendezgette, én meg a körlet falát nézegettem. Különös alakú fénypászmák táncoltak rajta; az alkonyi nap rőtvörös fénye bearanyozta a tárgyakat. Órám másodpercmutatója már negyedszer tette meg körútját, miire a rajparancsnok ismét beszélni kezdett. — Amikor a postás kézbesítette a behívót, kettős érzés kerített hatalmába. Boldog voltam, hogy beváltam, de olyan szorongásféle is úrrá lett rajtam: tartottam egy kicsit az ismeretlentől... — Miért? Volt oka rá? — vetettem közbe. — Annyi mindent hallottam a régi „kiszolgált” katonáktól, hogy nem tudtam szabadulni a szorongástól... Megvallom, én sem úgy érkeztem a laktanyába, mint aki meggyőződésből vallja a katonaútját. Hála a járművezetők ügyességének, szerencsésen túl is jutott a veszélyes zónán. De közben ömlött belőle a méltatlankodás: „Kérem, én nyugdíjas tanárnő vagyok, nem pedig gyerek. Azt hiszik, hogyha az ember öreg, akkor már bolond is? Milyen jogon avatkoznak bele mindig az ember magánéletébe?” — kérdezte, és választ sem várva, aprókat biccentve sánti- kált tovább. A megrökönyödéstől nem is tudott szólni senki. Azóta is keresem a hölgy kérdésére a választ. Tényleg. Hát miért avatkozunk mi bele egymás magánéletébe? Gondoltam arra: talán azért, mert sokan vannak közöttünk olyanok, akiknek mások élete drágább, mint a sajátjuk. Meg arra, hogy olyan megátalkodottak is akadnak, akik ellenségei mindenféle emberi szerencsétlenségnek. Eszembe jutottak azok a veszedelmes szentimentálisok is, akik őszinte együttérzéssel viseltetnek — a bajbajutott gépkocsivezetők gyermekei iránt. Kellemetlenkedő fajták ő^ valamennyien. Beavatkozásukkal megkeserítik minduntalan embertársaik magánéletét. Vagy talán mégsem? Gy. Z. életet. Mit tagadjam? Mert akárhogy is van az, az ember nehezen tudja túltenni magát a számára kellemetlen helyzeteken. Csak azt nézi, ami éppen vele történik, és ilyenkor nem lát messzebbre... Szívesebben dolgoztam volna továbbra is munkahelyemen, az állami erdőgazdaságban. Elkelne a pénz a háznál. Édesanyám beteges, nem végezhet, fizikai munkát. Apám keresetét jól kiegészítették volna az én forintjaim... Félbeszakítottam: — Iz éittbb azt mondta, boldog volt, amikor kézbe kapta a behívót. De mintha az utóbbi mondatok cáfolnák ezt... — Igaza van — folytatta. Itt látszólag tényleg ellenem szólnak, de szükségesnek tartottam erről is beszélni, mert megígértem: őszinte leszek. Tény, hogy eleinte nem tekintettem „szent kötelességemnek” a katonai szolgálatot. S, hogy ennek ellenére sem jöttem összefacsaro- dott szívvel, az más kérdés. — Mi ez a „más kérdés”? — Nézze, a jelenlegi nemzetközi helyzet még megköveteli az erős honvédelmet. Ezzel tisztában vagyok. Én inkább úgy fogalmaznám meg érzésemet: becsületbeid kötelességemnek tartattam a haza fegyveres szolgálatát, hiszen most rajtunk volt a sor... És higgye el, a katonafiatalok többsége így) gondolkodik. Még robogott velem| a katonavonat az új otthon felé, amikor magamban megfogadtam j a legjobb tudásommal dolgozom az utolsó napig. — És milyen eredménnyel sike-|- rült valóra váltani fogadalmát? . Késett a válasszal. Megértet. tem hallgatását. Nem könnyű feladat önmérlegelést csinálni... — Az első naptól úgy dolgoztam, ahogy megfogadtam. Pontosan, lelkiismeretesen elvégeztem a feladatokat, akárcsak a civil életben, a munkahelyemen. Először szokatlan volt, igaz, de ha akkor az ember is értelmét látja annak, am.it csinál, mindenbe belejön. Megszoktam a katonáskodást. Alig kéthónapos katona voltam, amikor jó munkámért megkaptam az első „prémiumot”. Igaz, ez nem jelentett pénzt, hanem dicsérő szót, de ez sem utolsó dolog.« — Azoknak, akik „sötét” színűnek festették a katonaéletet, nem lett igazuk. Mi már nem ismertük meg a „kiszúrásokat”, mint a régi, „kiszolgált” öregek a múltban. Hogy voltak nehézségek? Vasárnap, augusztus 9-ón rendezték meg Füzesgyarmaton, a művelődési otthonban a tánczenekarok megyei fesztiválját, a „Ku- lich Gyula” kulturális szemle keretében. A fesztiválon hét tánczenekar versengett a helyezésekért, műsoruk, teljesítményük sokszor ragadtatta tapsra a mintegy 450 főnyi közönséget. A fesztiválon megjelent Cser Gusztáv és Lénárd Elek, a Népművelési Intézet zenei osztályának két munkatársa, értékelte a zenekarok szereplését, és a KISZ megyei bizottsága által felajánlott díjakat a békéscsabai Balassi Hát igen, a gyakorlótér nem játszótér. Az emberséges bánásmód azután további odaadó munkára serkentett. Parancsnokaim értékelték igyekezetemet: szakasz vezető lettem, s a „prémiumaim” száma már közeledik — húsz felé. fl látóhatár már szürkülni kezdett, de még mindig beszélgetünk. Megkérdeztem a szakaszvezetőt: hogyan értékeli a katonai szolgálatban eltöltött időt? Gondolkodás nélkül vágta rá: — Feltétlenül hasznosnak. És gyorsan hozzáfűzte: — Két év alatt kitágul az ember horizontja. A kollektíva nagy ereje lefaragja a fiatalok „vadhajtásait” és nagyszerű, új jellemvonásokkal gazdagítja őket. Kinőnek az „én” bűvköréből; közösségi emberré alakulnak, megtanulnak társadalmi méretekben is gondolkozni. Más lesz a hozzáállásuk a munkához, legtöbbjüket a 24 hónap férfivá érleli. — Maholnap ön is „kinő” az egyenruhából. Mit mond majd az újaknak a katonai szolgálatról? — Egy Ady-verssor jut eszembe, azzal kezdeném. „Föl, föl fiúk* csak semmi félelem.” Azután így folytatnám: Igaz, munka vár Itt rátok, méghozzá nem is akármilyen. A mozgalmas katonahétköznapok bővelkednek a megpróbáltatásokban, de az apró örömök sokaságával is' megajándékoznak titeket, ha a fiatalok lendületével és akarásával dolgoztok az első naptól az utolsóig. Én is úgy csináltam, s nem bántam meg. Még egy kérdésre vártam feleletet. — Mik a tervei a leszerelés után? — Ha elöljáróim támogatják kérésemet, nem szerelek le, Itt maradok a hadseregben. Tovább- szolgálatot vállalok. — Nem sajnálja otthagyni az erdőt? — Egy kicsit oda is húz még a szívem. Szép a szabad, erdei élet, de a katonai szolgálatot még ennél is szebbnek találtam. A szivemhez nőtt, megszerettem. És az erdők békés csendjére is vigyázni keli, hiszen könnyen betévedhet egy-két „orvvadász”... Hz ablak előtt hosszúra nyúltak az árnyak, befejeztük a beszélgetést. „Lábhoz” került a ceruza. Akinek szavait a krónikás papírra vetette, az már ott van beosztottjai között, azoknak beszél a húszévesek iskolájáról úgy, ahogyan a szívében érez, őszintén. Bracsok István Művelődési Otthon tánczenekarának, valamint a füzesgyarmatá művelődési otthon és a békéscsabai Fegyveres Erők Klubja tánczenekarának ítélték oda. A díjkiosztás után elemezték az egyes zenekarok produkcióját, megállapítva, hogy további színvonalemelkedést elsősorban az hozhat, ha az együttesek tagjai fejlesztik technikai felkészültségüket. A fesztiválon szereplő táncdal- énekesek közül a Balassi Művelődési Otthon énekese: Bánhegyi Erzsébet aratta a legnagyobb és megérdemelt sikert. (F. M.) Kellemetlenkedők Megyei tánczenekari fesztivál volt Füzesgyarmaton Első helyre a Balassi Művelődési Otthon zenekara került
