Békés Megyei Népújság, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-30 / 203. szám

Nyári termés

Orosházán, a szülői házban sikerült megtalálnom Sülé István festőművészt. Azért örültem az alkalomnak, mert egész nyáron csak messziről integethettünk egymásnak; ő is mindig úton volt, magam is, soha nem volt mód, hogy közös problémáinkról beszélgethessünk. Most mindketten otthon töltöttük a hét végét, és jól kibeszélgettük magunkat.

Én természetesen arra voltam elsősorban kíváncsi, hogy Ö mit csinált a nyáron. Ennél a témánál aztán nem is jutottunk tovább. Kérdésemre és kérésemre ugyanis előhozott vagy két kiállításra való rajzot és képet, mit a következő szavakkal tett elém;

— A nyári termés.

A művészi alkotásokat nem kilóra mérik ugyan, de ez, amit itt láttam, úgy is sok lenne. Azt mutatja, hogy alkotójuk szorgalmasan dolgozott a nyáron.

vele. Azt nem írom ide, hogy mivel kezdte a válaszát, de amivel indokolta a DCM-ről készített rajzait, az érdekes.

— Igen jó téma. Miért? Monumentális új létesítmény. És nemcsak a maga nemében modem, de modem és izgató festői szemmel is a hatalmas építmény vonalainak játéka. Nagyon szívesen rajzoltam, és sok- kíil több időt töltöttem ott, mint a többiek. Hogy a ruhám csupa cement lett 'a finoman szálló cementportól, az nem volt érdekes. Az egész idő alatt egyébként a motívumgyűjtés volt a fő célom, ami látszik is; hiszen a festett kép a legkevesebb. Élményeimből vázlataim és színtanulmányaim alapján ezután fogok festeni.

A váci, nagymarosi, visegrádi, szentendrei tájak után ismerős témák következnek: orosházi, csabai és gyulai vázlatok és rajzok, ami azt mutatja, hogy — mint eddig —•) a művész

Sül« István: A Dunai Cementmű.

A legnagyobb élmény és ihlető lehetőség a váci hetek voltak. Békés megyéből egyedül vett részt a pedagógus festőművészek részére három hétre kellemes időtöltést és jó munkalehetőséget nyújtó művésztelep munkájában, hol a sok szép vizuális élmény mellett nagyon sok hasznos tapasztalatot is szerzett, hiszen a tizenöt festőművész az ország minden részéből vitt valami érdekeset, izgatót a tarsolyában.

A három hét alatt — mint minden társénak — Sülé Istvánnak is Vác, Nagymaros, Visegrád, Szentendre volt a fő témája. A rajzok és vázlatok között sok a Du- na-parti táj, a Dunára lejtő, kedves hangulatú váci utcarészlet, és ami nekem feltűnt: sok vázlat és kidolgozott rajz a Dunai Cementműről. Meg is kérdeztem, hogy kötelező volt-e ezeket csinálni vagy mi célja van

idehaza is megtalálja a számára izgatót. Utcarészletek, építkezések, strandok, fejek — igen változatos témaválasztás.

Kell is ez a nagy munka- intenzitás, hiszen a művész tervei között több önálló kiállítás is szerepel. Tervezi, hogy rajzait a TIT-szervezet. megyei klubhelyiségében állítja ki, jövő tavasszal pedig eddigi munkáiból gyűjteményes kiállításra készül. Reméljük — vele együtt —, hogy sikerül ezeket a terveket valóra váltani, és a. közönség is minél többet megismerhet munkáiból, hiszen művészetével nem más a célja, mint hogy az embereket a szép meglátására tanítsa. Különleges művészi elvei nincsenek, de ez egyszerűségében is sokat mondó. Kívánjuk, hogy törekvéseit érje el, és művészetében neki is, a közönségnek is sok öröme legyen.

Beck Zoltán

IHtHIUmWHMtWMtHtMHmMWWUHWW

Katona Judit:

Naplótöredék

Elmentél. Az ajtó becsapódott, és én még sokáig néztem utánad. Csupa ég és nyárfa meg ősz volt a táj.

Még sokáig néztem utánad s láttam a tájjal összecsukódott törékeny, sárga virágot, a vállad.

A mezőkre szekerek zörögtek s a szél mézet pergetett a nyárból. Iskoláig tartó szekérút várt rád.

A szél mézet pergetett a nyárból és parasztok jöttek egyre, jöttek sorsaikkal eléd a tanyákról.

Vége a beiratkozáscárnak, kezdődik az iskola.

Tele az állomás, amikor befut a délutáni vonat, s a mozdonyvezető figyelmesebben indít ilyenkor, hogy időt adjon egy utolsó csókra, kézszorításra a búcsúz- kodóknak.

„Vigyázz magadra! Írjál!” — Mintha összebeszéljek volna, szeptemberi papák és mamák, valamennyien ezt kiáltják még egyszer a lépcsőről meg a vonat ablakából.

A mi korosztályunk sem különbözött a többitől, ugyanolyan megilletődve fogadtuk az első tanárt, aki átlépte az osztályterem küszöbét, mint bizonyára elődeink beláthatatlan sura. Másnap, szünetben fhár nálunk is röpködött a kréta meg a szivacs, harmadnap a folyosón nehéz csatát vívtunk az A-osztáűyal. Délutánonként felvertük az iskolakertet, kardot, lándzsát szerkesztettünk és zajos háborúkat rendeztünk.

Akkor kötöttünk örök barátságot Nyeszivel. Tűnődve piszkálta lándzsájával a süppedős avart.

— Tudod mit? — nézett a szemem közé. — Kössünk szövetséget.

— Vérszerződést — bólintottam rá, bár nem szó szerint értettem én. csak úgy a hatás és a komolyság kedvéért. Hanem Nyeszinek tetszett ez az ötlet nagyon, hogy mi igazi vérszerződést kössünk, igazi esküvel, igazi vérrel, és egyáltalán mindennel, ami vérszerződő feleknél szokás.

Abban mégis megállapodtunk, hogy nem vágjuk fel az ereinket.

— De valami vér csak kellene — vélte ő. Kezdte nyomkodni az orrát, gyúrni, dömöckölni, mondván, hogy ő azt kipróbálta, és ha akarja, elered az orra- vére. — Te meg szúrd meg az ujjadat. Nem akartam gyávának látszani, hát ráhagytam, csak akkor szóltam neki, amikor erősen kiveresedett már az orra:

— Tudod... nem is a vér számít, hanem a fogadalom.

Ezen isméi elgondolkoztunk. Én mindenesetre elhajítottam a tövises akácfagallyat.

— Jól van — mondta később. — De valami... valami csak kellene.

Épp az iskolakert túlsó végében kószáltunk. Akkor láttam először a kétlábú fát.

Valamikor két szomszédos, fiatal csemetét összesodortak, mint a drót két végét szokás. Idővel a két fa egymásba nőtt, csak egy csigavonalú forradást őrzött meg a közös kéreg. Olyan volt a vastag fatörzs, mint egy fejére állított Y.

Ott, a kétlábú fa alatt tanyáztunk le.

A csupasz fogadalom nem elég, az akár volna, akár se — ebben egyetértettünk. Mondjuk, a vér se jó, de akkor ki kell találni valamit helyette. Ott van például az ember haja — jobb híján az is megteszi.

Kéznél volt a bicska, le- nyiszáltunk néhány szálat az ő göndörülő fekete hajából, majd az én fakó, szálkás tincseimből is. Ösz- szesodortuk a hajszálakat, és egy kibelezett vadgesztenyébe dugtuk. Aztán mély lyukat fúrtunk a

Fekete Gyula:

Örök szeptember

lándzsával az öreg fa tövén az ipszilon két szára közt s belenyomtuk a lyukba a gesztenyét.

Most következett volna az eskü.

Baj volt vele; lehet,

szégyelltük hangosan kimondani. Kitéptem hát a zsebnaptáramból egy lapot

— a szeptemberi első hetet, mert az már lejárt akkor —, s arra írtam az eskü szövegét. Ilyesmit írtam, csak ceruzával, hevenyészve:

„Mi örök barátságot fogadunk, jóban-rosszban kitartunk, egymást segítjük.”

Ledugtuk a papirost is a gesztenye után, s ezzel kész volt a szertartás. Talán hamarabb a kelleténél; én legalábbis úgy éreztem, elsiettük a dolgot, és nem volt eléggé ünnepélyes.

A fogadalmat különben sohasem említettük egymás között. Talán szégyelltük a gyerekes felbuzdulást — nem tudom. Az is igaz, nem lettünk olyan halálra szánt barátok, mint azt a kétlábú fánál elképzeltük, csak éppen együtt jártunk néha, együtt játszottunk, tanultunk vagy verekedtünk, és csak Később, felsős korunkban melegedtünk össze megint.

fl diák életében van

egy furcsa időszak, amikor csppa érthetetlen dolgot követ el. A fésűjét ilyenkor gyakrabban használja, mint a ceruzáját, a nyakkendőjébe újságpapírt dug, soványka zsebpénzéből hajneccet vásárol, a cipőjét minden reggel kipucolja, a fejére illatszert csurgat. S a szobafőnöktől elcseni az önborotvát, és — csak úgy szárazon — levakarja állá- ról a pelyheket, az orra alól kétszer is levakarja, mert hallotta már, hogy úgy gyorsabban nő a szőr.

Nos, a mi időnkben kietlen sorsa volt Patakon a kamaszodó diákseregnek. Gimnázium, tanítóképző, teológia — volt itt annyi diák, hogy déli egy óra tájban majd szétvetették az utcákat, de: fiúk, csupa fiúk! •

Mennyi gondosan megkötött nyakkendő (minden bólintásnál, ropogott benne a papiros), mennyi párna alatt vasalt hosszúnadrág

— és ki veszi észre?! Sehol egy lányiskola vagy ianj- internátus, melyet napközben többször is útba ej thetne az ember. Legalább a környéken lett volna, Kis-.

patakon vagy akár a szomszédos falvakban valahol, mert miből áll az egy szerelmes diáknak: az iskolától a konviktusig — az utca szemközti oldaláig — menet útba ejteni Végardót vagy akár Makkoshotykát is azzal a dobogó reménységgel, hogy annak a bizonyos lányinternátu.snak bizonyos ablakán meglio- benjen a fehér függöny. De ilyen lányintemátus nem volt, s fehér függöny is elég kevés, szerte a városban. És előtte annyi sétálgató diák, hogy szegény kislány odabent az ablak mögött azt a függönyt akár egész nap libegtethette volna.

Igaz, a gimnáziumi

vettek fel lányokat „bejáró magántanuló” címen, s minden osztályba Jutott belőlük egy-kettő mutatóba. A csinosabbakhoz huszonöt—harminc fiú is el- járogatott vizitelni vasárnap délután körülülték a nagy asztalt, és azt hiszem, mindnyájan rosszul,érezték magukat, a házikisasszonv- nyal együtt. Mert ha a lányból megárt a kevés, az udvarlóból is megárt a sok.

Ez a kemény diáksors újra összehozott Nyeszivel.

Mi nem álltunk be sokadiknak a vasárnapi vizitelők hadába; feltérképeztük inkább — függöny szempontjából — a város perifériáin a fehér foltokat, és hol Kispatakon, hol az Újtelepen kergettek meg bennünket az odavalósi su- hancok, csak Hécén nem, mert az volt a Nyeszi hazája.

Közös szerelmeink is voltak, de sosem haragudtunk össze emiatt. Ugyanígy megértettük egymást másik nagy közös szerelmünk, az irodalom dolgában is. írói művekkel akartuk felrázni a világot. Mert, ha az emberfia tenni nem tehet kedvére, mint a bibliai Ur. legalább mondja ki, hogy: „Légyen világosság!”

Tervekkel voltunk tele,

csorduló nagy érzésekkel, feszengő akarattal. Persze amolyan tehetetlen és zabolátlan akarattal sem a cél, sem az út nem volt tiszta előttünk, csak az n bizonyosság, hogy: tenni kell, tenni, tenni.

A felszabadulás után ellátogattam egyszer Patakra, egy őszbe hajló vasárnapon.

Sétálgattam az Iskolakertben, futballoztam a gesztenyékkel, és sokáig elidőztem a kétlábú fánál.

Magamat is megmosolyogva, egy száraz ággal kotorni kezdtem a tövét, ott valahol, ahová a kibelezett gesztenyét dugtuk húsz évvel ezelőtt. A fülledt avar alól szétmáló gyű fás- doboz került elő, valamilyen fosztó papirossal a belsejében.

Mi ez? Utódaink is tesznek egymásnak fogadalmat?

Üres volt az iskolakert, és kihaltak voltak az utcák.

Patak áhítatos csendben várta a szeptembert, mint évszázadok óta annyiszor; várta diákjait, akiken nem fog az idő. Örökké fiatalok maradnak, szépek, töpren- gők, álmodozók, s az iskolakertben évről évre megvívják a világról mintázott harcaikat, és megteszik szent fogadalmaikat.

Rabindra Nath Tagore:

AMYASÄ

— Honnan jöttem? kérdezte édesanyját a gyermek.

— Hol szedtél fel engem?

Az anya keblére vonta magzatát, majd könnyes mosollyal szólt:

— Szívemben rejtőzködtél, kedvesem, mint örök

vágy. 0

Jelen voltál játékaim babáiban, és ha istenszobrot gyúrtam agyagból, téged formáltalak öntudatlan.

Házunk istenségében is téged tiszteltünk.

Éltél reménységeimben és szerelmemben, sőt már az anyám álmaiban is.

Otthonunk hallhatatlan őrzőszelleme táplált emberöltők óta.

Leánykorom ban, amikor szirmait bontogatta lelkem, virágillatként lebegtél fölötte.

Szelíd lényed úgy virágzott tagjaimban, miként felhő bíborfénye napfelkelte előtt.

Ég küldötte kedvenc, hajnal ikertestvére, a földi lét nagy folyama partra vetett bennem.

Arcodba nézek és megfoghatatlan érzés tölt el:

Te, ki mindnyájunké vagy, enyém lettél.

Félelmemben, hogy elveszítelek, magamhoz szo- rítlak erősen.

Csodás varázslat két gyönge karomba zárta a világ legdrágább kincsét.

Boldog Balázs fordítása