Békés Megyei Népújság, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-23 / 197. szám
M64. augusztus 23. 5 Vasárnap o4 d&bk&cU „&ű4>bő'klCűHty Rágalmazók vagy komédiások?... Középkori árnyak a Nagymező utcában — Boszorkányper 1964-ben — Nem szívesen... de menMegdöbbentő hír érkezett Sarkadról. Boszorkányokról, bűbájosokról... péntek esti varázslatokról..; és még lehetne sorolni a mai ember fülei számára hihetetlenül furcsán hangzó dolgokat, amelyekről a sarkad! Nagymező utca környékén sok szó esik mostanában. — Ma este megint belém költözött az ördög... boszorkány lettem... — Ezekkel a szavakkal fogadott bennünket a sarkadi vasútállomás épületében szüleivel lakó Romvári Antal. Kicsit sem hozta zavarba elképedésünk. Nyugodt mozdulattal szorított kezet a magát boszorkánynak nevező fiatalember, mikor a lakásukba léptünk, és a székire mutatott. — Semmi sem hazugság, amit hallottak azt itteni dolgokról... — folytatta, mielőtt szóhoz jutottunk volna. Egy pillantással akaratlanul jobban szemügyre vettük a „boszorkány”-! Olajos, overall feszült nyurga alakján, halkan beszélt és mosolygott.;.' — Meséljen él mindent, hogyan szállta meg az ördög?... — próbáltunk alkalmazkodni a kényelmetlen légkört teremtő bevezető után a beszédtémához. — Hát, komolyan veszik?... — kerekedtek nagyra most már a fiatalember szemei, s segélyt kérőn nézett az idegesen mellénk telepedő anyjára. — Az úgy volt... — kezdte volna, de elakadt. — Szóval, a szomszédaink.;. Kun Menyhértné, meg az öreg sógora, akivel együtt él a vasútállomással szemben egy viskóban... elterjesztették rólunk a hírt, hogy boszorkányok vagyunk. Azt mesélik mindenkinek, hogy mi, meg a környék többi lakója rontást hordunk rájuk... Ezelőtt tíz perccel is körültáncolta... kiabálta a házat az öreg asszony, amikor meglátott engem és... és kaparta a ház oldalát, hogyne vigyen rájuk a rontást..-. vagy mi az ördögöt! — zökkent ki besizélés közben nyugodt hangulatából a fiatalember. — Szörnyűséges dolgokat mond rólunk és a szomszédainkról az odaát lakó két öreg..; — vágott a fiatalember szavaiba az anyja. Kezeit tördelve ült az asztalnál, velünk szemben. Küzdött magával, hogy mondja-e vagy sem a kikívánkozó > .szörnyű dolgok”-at. — Toncsi érettségizett.. Gépipari technikumba készül... ö tudja a legjobban, mennyire nem igazak azok a babonák, amiket Kun Menyhértné ránk fog... pedig ő csinálja mindazt — mondta Romváriné. — A férjem itt dolgozik a vasútállomáson... Kérem, nem is tudom szavakba önteni, milyen gyalázatos dolgokkal rágalmazták meg... hogyhogy éjszakánként boszorkánytáncot jár a padláson öregasz- szonyokkal... — Ne mondják el senkinek... Nagyon szégyelljük... Még minket is beperel a két öreg, ipint másokat, akik szerintük boszorkányságot művelnek... Elég, hogy szinte minden héten Kun Menyhértné körülsózza a házunkat, meg gz ajtónk környékét... • Borsót, kölest hint... arról nem is beszélve, hogy portájuk körül fel- áskálják a földet és mindenféle csúfságot kaparnak él, hogy aztán másokra fogják, hogy azok tették oda... Kifogyott a szóból az asszony is. Anya és fia tanácstalanul néztek egymásra. Mit mondjanak még... kérdezték szemeikkel. Elkísér a szomszédba? — ocsúdtunk fel pár perces hallgatás után, a fiatalemberhez fordulva, jümk... Meghökkentő látványban volt részünk, amikor az állomás előtti vasúti sínek vonalait átléptük és a forgalmas helytől alig 50 lépésnyire néhány száradó fa között, a magányosan meghúzódó kicsiny házhoz értünk, ahol a „boszorkányoktól üldözött” két öreg lakik. Az ösvény, amin végighaladtunk a házig, tíz lépésenként fel volt turkálva... — A rontást keresték... — mutatta Romvári Antal. Veszett csaholás- ead egyszerre két kutya rángatta felénk a láncát. A házból előkerült egy idős, ötven év körüli asz- szony. — Nyomozók vagy ellenőrök?... Különben mindegy... — tette csípőre kezeit az udvaron fogadó asszony. Kísérőnk, a fiatalember hallgatott és amikor a valóban viskószerű lakóhely nyitott ajtaján a lakásba pillantottunk, ahol csirkék kapartak és Kun Meny- hértnét megláttuk, görcsös szorongás fojtotta belénk a szót. Fejével, kezeivel eszelősen gesztikuláló... pillanatnyi szünet nélkül fülsértő hangon, félig kiabálva beszélő asszony állt előttünk. — Boszorkányok... azok hát! Ez is... mutatott a mellettünk álló fiatalemberre. Hát nem érzik, hogy most is milyen bűz facsarja az ember orrát?!... — Semmit sem éreztünk. A távolban magasló cukorgyári kémény felől melasz enyhe illatát lebbentette néha felénk a szél. — .. .Szabadosné, Matusné, Horváthné, Dézsiné csöbrökben va- rázsos szert hordanak a házhoz... Tudok én mindent ........Éjjel-napp al lessük őket a sógorommal... Belepusztulunk kérem... ez a szag... — Mi van a levelekkel, meg a sózással?... — jön meg végre egyikünk szava, félbeszakítva az arcpirító átkozódásokat. — Tudják, mi már mindent megpróbáltunk... — toppan közénk a másik öreg, Kun né sógora, akit csak úgy ismernek a környéken, hogy Battizi tata. — Ahogy a régi öregek tanították... mindent kipróbáltunk — csap le ránk ismét szavaival az asszony. — De hiába sóztuk végig az utat, amerre járnak a rontást-hordak... Levelet is írtunk nekik...' fejükre olvastunk mindent... Perre is került sor... — Ismét átkozódni kezdtek. — És mióta van mindez? — Éppen negyedik éve... Mióta a férjem meghalt... — és újabb átkozódások következtek. Egyre zavarosabb históriákat meséltek. A két öreg egyszerre bizonygatta, hogy a közeli géppark' körül felszerelt villanylámpák föld alatti vezetékei is nyugtalanítják őket. Ebben a szomszéd vasutasok keze van... Az áram egykor majd agyonsújtja őket, amikor az udvaron járnak..., mert valamit a föld alá rejtették... — Megcsömörlöttünk a szóáradattól... ,a látottaktól. Alkonyo- dott, mire megszabadultunk a két öreg átkozódásekkal- folyó társalgásától. Az állomás épülete előtt két asszony várt ránk. Leveleket hoztak elő, mutatták az írásba foglalt babonás átkokat, s néhány levelet át is adtaik. Egyikük, egy idős asszony, sírva panaszkodott, hogy nemrégen boszorkányperbe (?) idézték... Egyedül a környék boltosnője nevetett — ...hihetetlen mennyiségű só fogy az üzletben, mióta Kun Menyhértné a boszorkányokat űzi... — mondta, de nem úgy mások, akik a környező házakból jötték elő. ,.A férjemet rágalmazta”..., „Borsót kölest... kutya- fült... fűzfadarabokat szórnak és ásnak el a házunk körül...” „Még a 18 éves fiát is megbolondítja” (Kunné) — hangzottak egymás után az állomás előtt és a közeli kút körül összegyűlt asszonyok elkeseredett hangú panaszai. Egyre többen kérdezték, tették fel szinte önmaguknak a kéfdé- séket: „...örültek vagy megszállottak laknak a vasúton túl?” Mikor lesz vége annak, hogy olyasmiket írnak levelekben, hogy... „látták, amikor ez, meg ez száraz ágakat a partoldalba keresztbe rakott le... többször cinkostársával a lakásuk területére öntést küldött... Boszorkány- táncot járt meztelenül a más padlásán...” Furcsa középkori légkört teremtő gondolatok ezek. És a döbbenetes körülmények közt élő család ma is terjeszti őket... Wegrossta S.—Béla O. . ............................ A veréb és a kakuk Nem mindennapos fotóélményben volt része Csapó László tudósítónknak. Sikerült „lencsevégre*’ kapnia Darida György békéscsabai lakásán egy veréb és egy kakuk barátságát. A családjától elszakadt kakuk-fió- kát egy kis veréb pártfogásba vette és mint gondos mama, 5—8 perces időközökben élelmet szállított neki. — Képünk az etetés pillanatát örökíti meg. „Ojai'díjáqőJ lu'eút kérek... — Tizenhárom és fél éves koromban lettem fényképószinas — három napra rá gyilkolták meg a trónörököst... — röpíti vissza gondolatát 50 évi távolságra Ábrahám Béla bácsi, néhai apjának, a szabósegéd tizenkettedik gyeI raktért lehet fotózni. Értelmeslehet varázsolni, ha csak egy pici mosoly van az arcukon ... látod Tamás? A fiú tisztelettel kérdez, s értelmesen, szerényen bólogat az érthető magyarázatra. (Fotó: Kocziszky László) reke, a népszerű békéscsabai fényképész. — Akkor ismertem meg a feleségemet is, együtt tanultuk a szakmát, ö jövőre jubilál, akkor lesz pontosan 50 éve annak, hogy eljegyezte magát ezzel a nagyon., szép szakmával. — Béla bácsi, mikor jegyezte el magát a — feleségével? Mielőtt válaszolna, könnyű ujjakkal igazít egyet színes nyakkendőjén, végigsdmítja haját is: — Mind a ketten 16 évesek voltunk, akkor leértem meg először a kezét, s rá tíz évre házasodtunk össze. Hej! — sóhajt — bizony 38 éve már, hogy együtt élünk. Elegáns művész típusú ember Béla bácsi. Külsejét tekintve inkább azt hinné az ember, színészszel áll szemben. Könnyed mozdulatai, intelligens, tiszta beszédje, magabiztossága imponál azoknak, akik meg akarják örökíteni fényképen életük egy-egy jelentős eseményét, vagy éppen arcuk hiteles mását. — Szóljon munkájáról is Béla bácsi. — Kétirányú munkát végzek: fotózok, meg tanítom az újakat. Nagyon szeretem a munkámat, s bár 64 éves vagyok, egyelőre eszem ágában sincs, hogy nyugdíjba menjek. — Milyen sikerek érték eddigi fényképész pályafutásán? — Nem panaszkodhatom, sok elismerés ért az elmúlt 50 esztendő alatt... 1941-ben a nagyváradi fotókiállításon elnyertem az arany pálma díjat, s vidéki fotós létemre országos zsűritag vagyok a hivatásosok között... . . Munkájában is szeretnénk meglesni Ábrahám Béla bácsit, s szerencsénk is van, men az egyik tanítványa, Szeverényi Tamás, egy nagyítást tesz elé, s mestere abban a pillanatban megfeledkezik rólunk. ’•— Látod, Tamás — magyaráz a képen látható házaspárról —, látod... —r ez a kép azért jó, mert a szemekben van az, amit úgy mondunk, hogy kifejezés. A* legkifejezéstelenebb arcból is kaKis gyermek érkezik, s Béla bácsi nem hagyja ki azt a lehetőséget, hogy gyermekfotót Készítsen. Beállítja a gyermeket, bal kezével egy bábuba bújik, jobb kezével pedig a gépet kezeli. — Barátságos arcot kérek — mondja és a mosolygásra váló gyermeki arc máris megörökült az utókor, a rokonok számára. — Tessék egy kicsit úgy maradni, Béla bácsi, most az egyszer magát szeretnénk lefényképezni..; Magabiztossága szinte semmivé válik. Félszeg lesz, tanácstalan. Szemüvegét, nyakkendőjét igazítja. — Ne bolondozzatok — mondja zavartan, s mérges arccal néz fiatal munkatársaira. Azok asz- szisztálnak: beállítják Béla bácsit. Különböző fényekkel világítják meg szemtől szemben, s lassan verejtékcsöppek gyöngyöznék az idős ember homlokán ... De amikor elhangzik ez: — barátságos arcot kérünk, Béla bácsi — elönti a mosoly, a derű, az örök fiatal Ábrahám Béla arcát. Ternyik Ferenc Jármű- és varrógép- tulajdonosok figyelem! Meghibásodott járművéhez és varrógépéhez ALKATRÉSZT házhoz küld postán a Békési Fmsz jármüszakiizlete. Amennyiben azt helyben nem tudja beszerezni, „Posta Küldő Kereskedelem” formájában minden típusú motorkerékpár, segédmotorkerékpár és varrógép alkatrész szállítását vállalja utánvéttel. Az írásbeli megrendeléseket szeptember 1-től kezdve 48 órán belül teljesíti. Bővebb felvilágosítást ad a helyi fmsz szakboltja, ahol megrendelő lev. lapot is adnak a megrendelők részére. 436
