Békés Megyei Népújság, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-28 / 175. szám

W64. július 28, 2 Kedd fi szevjet kormány javasolja, augusztusban üljön össze a Laoszról tárgyaló tizeunégybatalmi értekezlet Moszkva A szovjet kormány javaslatot juttatott el az 1962-es genfi érte­kezlet egykori részvevőihez. Rá­mutat: az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy bizo­nyos államok durván beavatkoz­nak Laosz belügyeibe és megsér­tik a genfi egyezményeket, ame­lyek — mint ismeretes — arra kö­telezik az aláíró országokat, hogy tiszteljék Laosz függetlenségét és semlegességét. Az Egyesült Államok — a genfi egyezményekkel ellentétben — Lacszban hagyta katonai sze­mélyzetét, a különböző katonai és fél katonai szervezeteket és szol­gálatokat, s továbbra is egyoldalú katonai segítséget nyújt az ország reakciós erőinek. Ezek az erők az Egyesült Államok támogatásával ez év áprilisaiban Vientiaméban katonai államcsínyt hajtottak végre, aminek következtében a végsőkig kiéleződött a belpolitikai helyzet, megbénult a koalíciós kormány tevékenysége, holott e kormány létrejötte mér egymagá­ban is siker volt a genfi egyezmé­nyekben foglalt elvek megvalósí­tásának útján. Mindezek követ­keztében az a veszély fenyeget, hogy a Genfben aláírt egyezmé­nyek teljesen meghiúsulnak. Az amerikai, légierők — súlyoi- san megsértve Laosz szuverenitá­sát' — felderítő repüléseket végez­nek az ország területe fölött, bombázzák és lövik a Pa tét Lao ellenőrzése alatt álló körzeteket. Nem érték el céljukat a szovjet kormány, mint a genfi értekezlet társelnöke által az Egyesült Álla­mok kormányához intézett felhí­vások, amelyekben többször is kértük az amerikai kormányt, szüntesse meg a laoszi belügyek- be történő beavatkozásait és hagyja abba a genfi egyezmények megsértését. Noha a társelnökök többször sürgették, máig sem újul­tak fel a laoszi három politikai erő tárgyalásai a genfi egyezmé­nyeknek megfelelő békés belső rendezésről. A szovjet kormány volt az első, amely támogatta Norodom Sziha- nuk herceg kambodzsai államfő javaslatát, hogy ismét hívják ösz- sze a Laoszról tárgyaló tizennégy- hatalmi nemzetközi értekezletet. Különféle alaptalan ürügyekkel elvetették a Lengyel Népköztár­saság javaslatát is, amely ta­nácskozásokat indítványozott a három politikai erő részvételével egy újabb nemzetközi értekezlet előkészítése céljából. A szovjet kormány nem békél- .het meg tovább ezzel a helyzet­tel, amikor meghiúsulnak a genfi egyezmények, amikor egyes álla­mok, amelyeknek aláírása ott dí­szeleg az egyezményeken, kitérnek a kialakult veszélyes laoszi hely­zet megvitatása elől. Jóllehet ez a helyzet nemcsak Laosz, hanem az egész délkelet-ázsiai térség bé­kéjét és biztonságát fenyegeti. Ezért a szovjet kormány azt ja­vasolja a Laosszal foglalkozó gen­fi egyezményeket aláíró vala­mennyi ország kormányának, hív­janak össze ez év augusztusában tjzennégyhatalmi nemzetközi érte­kezletet Laosz kérdésében mind­azoknak a sürgős és halaszthatat­lan intézkedéseknek a megvitatá­sára, amelyek az 1962. évi genfi egyezményekkel összhangban biz­tosítanák Laoszban a békés rende­zést és azt, hogy ezeket az egyez­ményeket minden érdekelt állam szigorúan és következetesen tart­sa tiszteletben. (MTI) N é u ; t á n Afrika területileg legnagyobb I A nemzetközi imperializmus a állama a 2 345 000 négyzetkilomé- kongói nép igazi érdekeit szolgáló Az első világháború Fél évszázad telt el azóta, hogy 1914. július 28-án az Osztrák— Magyar Monarchia megüzente a háborút Szerbiának, s ezzel el­kezdődött egy olyan folyamat, amely gyökeresen átalakította a régi világot. A háború kirobbanásához az ürügyet a trónörökös, Ferenc Ferdinand meggyilkolása szol­gáltatta. A szálak Belgrádiba ve­zették, a „Fekete Kéz” elnevezé­sű nacionalista terrorszervezet középpontjába, de a trónörökös meggyilkolása valójában, a tény­leges. történelmi erőkhöz képest csak ürügy volt. Az imperialista hatalmi politika, amely valójá­ban a berlini kongresszus óta érlelte a nagyhatalmak össze­csapását, szükségszerűen hábo­rúba torkollott. A század első évtizedében két erős hatalmi csoport alakult ki Európában, s abban az időben g világpolitika fő színiére Európa volt. Az egyik hatalmi csoporto­sulásban, amelyet hánmassző- vetségnek nevezték, de később, a háború folyamán „központi ha­talmak” néven került be a törté­nelembe — Németország, Ausz- tria-M agyarország és Olaszor­szág vett részt. A másik hatalmi csoportosulás, Anglia, Franciaor­szág és a cári Oroszország szö­vetségéből keletkezett és az „en­tente cordiale”, a „szívélyes szö­vetség” jó hangzású nevet vette fel, bár természetesen ez a szö­vetség éppen olyan nyers hatal­mi érdekeken alapult, mint min­den más hasonló politikai alaku­lat az imperializmus korában. Mindkét szövetségi rendszer­nek megvoltak a gyenge olda­lai, de már a háború kiróbban- tásának pillanatában kiderült, hogy a hármasszövetség eredeti formájában nem éli túl a kon­fliktust. Olaszország nem volt hajlandó követni Németorszá­got és Ausztria-Magyarországot a háborúba és később a szövetsé­gesek oldalán vonult hadiba Ausztri a-M agyarország és Né­metország ellen. Az „entente eordiale” kétség­kívül erősebb helyzetből indult el a háború elején, marosak földrajzi elhelyezkedésénél fog­va is. De Németország katonai ütőereje kezdetiben felülmúlta a szövetségesekét. Emellett a szö­vetségesek rendszerének is volt egy rendkívül gyenge pontja^ mégpedig a cári Oroszország, amely ugyan számszerűen nagy katonai erővel rendelkezett, de már tíz évvel korábban, a japán —orosz háborúban megmutatko­zott a cári rendszer teljes koa> hadtsága. A cári Oroszország nem azért lépett be a háború­ba, mert szövetségi kötelezett­ségének mindenáron eleget akart tenni, hanem részben azért, mert gazdaságilag úgy­szólván teljesen ki volt szolgál­tatva a francia nagytőkének, másrészt pedig elveszett presz­tízse után futott a Balkánon. Ebből a rövid áttekintésből is megítélhető, hogy rendkívül bo­nyolult és sok ágú ellentét-rend­szer érlelte meg a háborút, amelyben a terjeszkedő német nagytőkének éppen olyant fon­tos szerep jutott, mint annak a törekvésnek, hogy az angol és a francia gyarmati töke megvédje kiváltságait, valamint az oszt­rák—magyar és az orosz terjesz­kedési törekvéseknek. A háború kirobbanásának közvetlen előzményei között meg kell említeni, hogy Magyar- országon a vad nacionalista uszítás ellenére sem volt nép­szerű gondolat" hadbaszállni a Habsburg-ház presztízséért. Még a magyar uralkodó osztályok is viszolyogtak a háború gondolatá­tól, főleg azért, mert féltek, hogy a nemzetiségek a háború közben s főleg annak következ­ményeként nagyobb aktivitáshoz jutnak. Nem volt népszerű előt­tük súlyos véráldozatot vállalni annak a Ferenc Ferdinándnak a politikájáért, aki nyíltan tört a magyar uralkodó osztályok ki­váltságos helyzetének megszün­tetésére. A háború végül is megsemmi­sítette a cári rendszert, a né­met császárságot és maga az Osztrák—Magyar Monarchia darabokra hullott; új államok keletkeztek a helyén. A legdön­tőbb esemény azonban mégis Oroszországban játszódott le, ahol a munkásosztály, szövet­kezve a parasztsággal, áttörte az imperializmus láncát és új ál­lamformát hozott létre: megala­kította a világ első szocialista ál­lamát, amely körül a második világháború után kialakult a szo­cialista világrendszer. tér nagyságú és 15 millió lakosú (volt belga) Kongó. Államjogi függetlenségének elnyerése (1980. július 1.) óta az ország az imperi­alizmus és helyi kiszolgálói, vala­mint a kongói hazafiak erős, to­vábbá a különböző nemzetközi — belga, angol és amerikai — mo­nopóliumok egymás közti harcá­nak küzdőtere. A belga kólón izátorok kongói gyarmatukat hosszú évtizedeken keresztül erősen centralizáltan kormányozták. (A Patrice Lu­mumba vezette első független kongói kormány által átvett köz- igazgatás beosztását ábrázoló melléktérképünket lásd balra fent.) Ismeretes, hogy Kongó függet­lenségének kikiáltása után alig né­hány nappal, a nemzetközi impe­rializmus hathatós támogatásával Kongó kincsesbányája, Katanga tartomány, továbbá Dél-Kaszai a központi kormánytól elszakadva önállósult és „független” állammá nyilvánította magát. A hirtelen jött szeparatista önállósulási meg­nyilvánulások mögött a monopo­lista társaságok állottak, mert az említett területek bányakincsek­ben rendkívül gazdagok, s a monopoltőkés társaságoknak a fel­sorolt ásványi kincsek kitermelése óriási extraprofi tot biztosított. erőket szétverte (részint fizikailag megsemmisítette) és gazdasági, po­litikai befolyásának további bizto­sítására teljesen anarchikus álla­potokat teremtett. A kongói rend helyreállítására érkezett ENSZ- erők pedig sajnálatos módon az amerikai monopoltőke szállásesd- nálóinak bizonyultak. Az ENSZ-egységek ez év június végén hagyták el Kongót, mely­nek jelenlegi államigazgatási be­osztása is jól tükrözd a központi kormány ingatag helyzetét. Kongó jelenleg húsz — erősen a törzsi alapokra felépített, nagy­fokú politikai és gazdasági önálló­sággal rendelkező — közel föde­rációs jellegű — „tartományból” és a főváros, Leopoldville területé­ből áll. Az imperializmust alig leplezve kiszolgáló politika azonban a kon­gói nép ellenállásába ütközik. Há­rom tartományban (azok soraikat már újjászervezett) kongói hazafi­ak vezetésével partizánharc indult meg s nem kétséges, hogy a parti­zánok győzelemre viszik a kongói nép ügyét. Jelmagyarázat: 1. Tartományok, ahol a partizánok fegyveres har­cot indítottak az új független Kongó létrehozásáért. 2. A jelenlegi tartományokhoz még be nem osztott területek. A népi nemzeti egység utján írta: Erdei Ferene Társadalmunk minden rétegé­ben, szinte naponta elhangzik az a megállapítás, hogy társadalmi viszonyaink olyan gyökeresen megváltoztak az elmúlt két évti­zed alatt, hogy a most felnövő fi­atalság el sem tudja képzelni a régit. Annyira nem, hogy — mint egy egyébként jeles fiatal költő kifejezte — már nem is az 1945 előttit, hanem az 1956 előttit tart­ják gyakran a réginek. Nyomaté­kosan hangsúlyoznunk kell azon­ban, hogy az a történelmi válto­zás, amely forradalmian átalakí­totta társadalmunkat 1945-ben, hazánk felszabadulásával és a népi demokratikus fejlődés meg­indulásával kezdődött, s azóta és annak nyomán történt mindaz, amit ma, felszabadulásunk után 19 esztendővel oly világosan érzé­kelünk. Ezen a történelmi kor­szakon belül csak történeti inter­mezzo volt az ellenforradalomig vezető helyzet kialakulása és az azt követő tisztulás és megújulás. Az elmúlt két évtized az az időszak, ami alatt a feudális esö- kevényekkel terhelt tőkés-íöldbir. tokos uralkodó osztály hatalmát megdöntöttük, s a gyárosok, ban­károk és grófok országa helyén a nép hatalmát valósítottuk meg. Ez természetesen nem történhetett meg másként, mint forradalom útján, amelyet a munkásosztály és szervezett politikai ereje, a kom­munista párt vitt győzelemre, tá­maszkodva a dolgozó parasztság és a haladó értelmiség szövetsé­gére. A harcban a proletárdikta­túra egyértelműsége és a népha­talom kivívásának és megtartásá­nak a céltudatos következetessége vezethetett csak sikerre. Nem le­hetett másképpen, minthogy a ré­gi kizsákmányoló rendszer meg­döntését, a néphatalom kivívását, megszilárdítását és megvédését csak a korábbi uralkodó és ki­zsákmányoló osztályok elleni harcban érhettük el. Arról a tör­ténelem mond ítéletet, hogy e harcokban milyen történelmi ér­demeket szereztek és milyen hi­bákat követtek el a kommunisták és szövetségeseik. A harc végig- vitele azonban történeti tény, s és berendezése, valamint a népi nemzeti egység megvalósulásának előrehaladása e harcok eredmé­nyein alapszik. A fejlődés azonban a néphata­lom kivívása óta is óriási utat tett meg. A felszabadulás utáni első időszakban a nyílt és követ­kezetes harc volt az uralkodó jel­lemvonása társadalmi fejlődé­sünknek. Elszánt és kíméletlen harcot folytattunk a régi uralkodó és kizsákmányoló osztály minden rétege ellen. (Ma már azt is lát­juk, hogy túlságosan is szélesre nyitottuk az osztályellenség front­ját). S bonyolult és ellentmondá­sokkal teli harcot folytattunk az értelmiség és a középrétegek, kü­lönösen a középparasztság szövet­ségének a megnyeréséért. Ez az időszak drámai körülmények kö­zött ért véget s életbevágóan fon­tos tapasztalatokkal és tanulsá­gokkal jár. Mindezeket összegezve és hasz­nosítva, alapozta meg a követke­ző időszak politikáját a Magyar Szocialista Munkáspárt és a forradalmi munkás-paraszt kor­mány. Ennek a politikának alap­vető tételét így határozta meg az MSZMP VIII. kongresszusa: „A munkásosztály csak a dolgozó társadalmunk szocialista építése nép élén, széles osztályszövetség-

Next

/
Oldalképek
Tartalom