Békés Megyei Népújság, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-19 / 168. szám

<Azeiiibe futott... A mi kedves közönségünk, avagy az érem másik oldala, írta: Közismert tény, hogy a rend­szeresen színházba járó kö­zönségnek kialakult véleménye van a színészekről. Különböző kategóriák léteznek, úgymint: jó színész — rossz színész, kedvencem — nem szeretem, túl fiatal — túl öreg, sovány — kövér és ezeknek számtalan variációja, kinek-kinek egyé­ni ízlése és értékelése szerint. Azonban kevesen tudják azt; hogy színész-szemmel nézve, a közönségnek is megvannak a különféle kategóriái. Íme, az érem másik oldala: A nevetős: Általában ünnepnapon jár színházba. Jelenlétét már ak­kor észre lehet venni, amikor a függöny még fel sem megy. Számára már a színháziba lé­pés pillanatától megkezdődik az előadás. És később? Nevet önfeledten! Nevet a vicceken, a táncokon, a színészeken, ne­vet azon, aki mellette üli sőt azokon Is, akik csak azért ne­vetnek, mert 6 nevet! És ami­kor Rómeó klhörplntl a mé­regpoharat és utolsót sóhajtva Júlia mellé dől a ravatalra; akkor Is nevet, mert ő ezzel a jelszóval jár színházba: ITT MA NEVETVE LESZ! Az evő: Első útja a büfébe vezet; ahol beszerzi egész heti édes­ség-szükségletét. Azután; míg szeme a játékot követi, keze a zacskókban motoz. Recseg a sok papír, recseg a fogak közt őrlődő cukorka és fent a színpadon a színészekben önkéntelenül felvetődik a kér­dés: hátha tévedett Darwin mester az ember származását illetően? lehetséges, hogy a rágcsálók családjától szárma­zunk?! Az ivó: Tulajdonképpen szorosan az előbbi csoporthoz tartozik az­zal a különbséggel, hogy tevé­kenysége sokkal halkabb. le­lenyúl a széke alá és időnként meghúzza sörösüvegét (üve­geit). A második felvonástól kezdve édesdeden alszik és csak a nagydob vagy a cin­tányér hangja zökkenti ki ál­mából. Ilyenkor felriad és akár kell, akár nem, tapsol, majd derűs arccal folytatja a szundikálást. És még mondja valaki, hogy a színház nem je­lent igazi kikapcsolódást! A protokoll: Legfőbb jellemzője: Ingyen jár színházba! Mogorva arc­cal ül a helyén, a tapsot, ne­vetést rangján alulinak tart­ja. Ha megkérdezed tőle, tet­szett-e az előadás, csak óva­tos, kitérő választ ad. Én azt hiszem, azért; mert még nem kérdezte meg, hogy ml a fel­sőbb szervek véleménye! A potyajegyes: Nem tévesztendő össze az előbbivel. A jegyet valamelyik színésztől kapja és azt Igyek­szik Is valamiképpen meghá­lálni. Hangosan tapsol, feltűnő módon nevet, de csak annak és azon, akitől a jegyet kapta. A sznob: Ha színházról beszélsz vele, soha sincs megelégedve a mű­sortervvel. Klasszikusokról be­széli Antigonét, Elektrát hiá­nyolja. Éppen ezért furcsa; hogy a prózai előadásokon allg-alig látni vagy ha igen, akkor felsőbbséges unalommal ül a helyén. A ;,Csárdáski- rálynő”-nél önfeledten, da­gadtra tapsolja a tenyerét, A belebeszélő: A legaktívabb közönség-tí­pus. Minden idegszálával részt vesz a játékban, őszinte hittel drukkol a szereplőknek, a hőst megtapsolja, az intrikust leg­szívesebben felpofozná. Ami­kor pedig indulatai elhatalma­sodnak rajta, nemegyszer han­gos szóval Igyekszik befolyá­solni a színdarab menetét. Íme egy példa: A színésznő, aki a színdarabban egy fiatal lányt játszott, már közel hat­hónapos állapotos volt. Éppen Székely Tamás az a jelenet játszódott a szín­padon, amikor a darab sze­rinti vőlegénye el akarja hagyni, amikor az egyik néző így kiáltott fel: „Maga piszok alak! Ha már teherbe ejtette, akkor vegye is ei!’* Ezek után bárki joggal fel­teheti a kérdést: milyen hát az igazi közönség? Milyen? Ilyen! Mindezek együttvéve! Amikor felmegy a függöny, ott ülnek a nézőtéren, ki-ki a ma­ga jellemző módján figyelve az előadást. Mi pedig szeretjük őket evősen, ivósan, belébe- szélősen, szeretjük őket, mert csak velük együtt igazán szín­ház a színház! Margarita Aliger: A japán csokor ' Meggyfáról ágat nyes a japán: igazgyöngy-rózsaszín csokor. Eldob mindent,) mi fölös, aztán mit már a szél is elsodor. Éles kése cikkanva nyes-nyes virágot és zöld életet. A csokor egyre művészibb lesz: mint amit képre festenek. Könyörtelen kés, rideg penge, mi nem kell, annak nem bocsát. Nagy művészet ez. Pompás, zsenge a csokor, s benn a meggyfaág, Káprázatos, mint egy japán kép: a napkeleti virradás, ragyogó, új, csodálatos szép, nincs rajta egy fölös vonás. Ö, „modem” űj hullám-költők, ó, ti mind kedélybetegek, figyeljétek az ágat metszőt, s éljétek e művészetet! Ferencz Győző fordítása Ö/VVWWWV'A/VWVWVAA/WVVWÍÖAAAAVVVWVVVVWWVVVVVWVV' Sülé István: Cirkusz (tusrajz) Csurka Péter: A KAPOCS (Csurka Péter, a neves Író, akinek számos no­velláját lapunk Is kö­zölte, július 6-án volt 70 éves.) Látta azt már mindenki, hogy az első emelet 6-ban felbomlott minden. Pereit már hetek óta nem sejtik, hogy hazajönne, a fiú anyai nagyanyjától jár is­kolába. Laci tízéves. Saj­nálják a házban az eszmé­lő, elgondolkodó kisfiút. Magányos, szomorlcás mos­tanában, mintha ő cipelné vánnyadt kis vállain az ál­landóan lefüggönyözött la­kás sötét rejtelmeit. Any­ja öt órakor kél, elmegy, csak az est veti haza. Sok­szor Lacival jön haza. A gyerek, mióta nagyanyjától jár iskolába, sokat csava­rog, mintha a boldogságát keresné ismeretlen tereken, 'utcákon. Elbámészkodik a sok szemlátomást emelke­dő épület előtt, mint soh- sem hallott zene zúg o fü­lébe az anyagszállitó felvo­nók zúgása. Ilyenkor azt gondolja, hogy pár év múl­va ő áll ott fent az épülő ház tetején, messzire lát. Talán meglátja a boldogsá­got, amiről igazában még nem is tudja, micsoda. Fojtott indulatok, fogcsi­korgatva kiejtett szavak, gyűlölködő tekintetek elta­karták előle. Érti, nem ér­ti, hogy mi történik körü­lötte, csak úgy nagyjában vannak elképzelései. És ő szalad, kutat az utcákon céltalanul. Utcagyerek lesz. Még most félig romlatlan, pajtások nélküli utcagye­rek, jár az iskolába, tanul is, de iskola után övé a világ, a ligetek, a Duna- part. Kiabálhat utána a hátfájás nagymama, az SZTK-t járó öreg. Néha eszébe jut az a gyár, mely­ben édesanyja dolgozik, el­megy, megvárja a gyárka­pujában. Ilyenkor ketten jönnek haza. Egyszer, féléve talán, ak­kor már a nagymamánál lakott, ösztönös vágyakozás hajtotta a gyárba, ahol édesapja dolgozott. (Mindig potyautasként utazott a buszon, sokszor leszállítot­ták, de többször túlnéztek rajta a kalauzok.) A portán, midőn meg­tudták, hogy ki ija-fia, hi­vatták az apját. Apja na­gyon meglepődött, midőn meglátta. Lehajolt hozzá, megcsókolta. — Mit keresel itt, fiam?... — Csak úgy eljöttem — gyűrte hátra kezeit s hátul összefogta, s úgy nézett fel komolykodva az apjára. És látta, hogy apja arcát pil­lanatra rózsapír öntötte él. Az apja pedig azt gondol­ta, hogy mily csodálatos, olykor a saját gyereke is meg tudja pirongatni az apját, a nagyot. Aztán úgy érezte, hogy ha már itt van, meg kellene vendégelni. És ahogy nézte a fiát, két hó­napja nem látta, szivén csapta, hogy milyen so­vány, beesett mellű, kurta vállú az ö fia. Fel kellene hizlalni. De hiszen ád ő eleget haza. Mi van hát mégis?... Majd ő utána­néz ennek... — Lukács elvtársi:.: Ki. megyek ide a fiammal a vendéglőbe, írja ki mikor távoztam. Laci csak turkálta az ételt, erőltette az evést. Majd leejtette a kést, vil­lát, s fáradtan szólt: — Nem tudok többet en­ni... « • » Sokáig vártak az autó­buszra. Az apa mélyen el­gondolkodva állt a gyerek mellett. Jóelöbb kifaggatta, milyen kosztja van nagy­mamánál... Jött az autó­busz, felültette, pár forin­tot is adott neki... Szeretett a Dunct-korzőn csavarogni. A kikötőknél álldogálni. Akkor is indu­lásra készen füstölgött egy hajó, fel, Vác félé készült, ömlőitek bele az utasok. És az utasok között egy­szer csak megpillantotta az apját. Nem egyedül voü. Egy nővel lépkedett keresz­tül a hídon. Vidámak vol­tak, mint a vidám hajósok, akik az élet minden gond- ját-baját a partokon hagy­ják. Laci végigkísérte sze­mével az apját és az ide­gen nőt, s állt egy kőosz­lop. fedésében, míg a hajó el nem indult. Még azután is sokáig nézte a hullámo­kat, melyeket a vagy hajó vert fel..'. Aznap este nagymama túlságosan sokat fecsegett. — Hogy nézel ki, uram­isten? ... Eredj, mosakodj meg jól a fürdőszobában. A gyerek nem mozdult. — Holnap véglegesen el­válnak anyádék... Holnap tizenegykor lesz az utolsó tárgyalás... Itt maradsz a nyakamon.'. — Nagymama, mit tesz az, hogy elválnak? — Azt teszi, hogy az egyik megy balra, a másik meg jobbra. Nem lesz apád, nem lesz anyád, mert olya­nok lesznek, mintha nem is lennének... A fiú értette is, nem is. De most kezdett neki .vilá­gosodni, hogy hiszen már most is majdnem úgy van, mintha nem is lennének szülei. Ö van csak, meg nagymama van, ez a nagy bérkaszárnya, összeseregle- nek benne esténként a la­kók. Apák, anyák, gyere­kek. Csak az ő apja, anyja nem sereglik össze. Anyu is kevesebbszer jön mosta­nában. Ha jön is, tiltako­zik, ha le akarja kisérni a térre. Nem tudott még fia csavargásairól. Nagymama titkolta, nehogy elvigyék tőle, mert csak nagy segít­ség neki az a tartásdíj, amit kap a szülőktől. Tehát nehogy elüsse valami jár­mű kedves kisfiát, este nem engedte, hogy elkísér­je, egyedül jöjjön vissza... Tegnap este anyja után lopakodott. Visszasejlett benne a Vigadó téri kikötő, apja surran le a hídon át egy idegen asszonnyal a hajóra, hátha anyjához is, midőn halad át a téren, pádon ülő ember emelke­dik fel, és csatlakozik hoz­zá. Nem csatlakozott hozzá senki. Kicsit gömyedten haladt át a téren, az 6 szép anyja. Azt hogy szép, in­kább másoktól hallotta, mert hogy mi a női szép, nem tudta még élesen, kö- rülhatároltan észrevenni, az édesanyjánál meg külö­nösképpen nem. Ment édesanyja végig a Szépvirágútja úton, olyan drágák voltak a lépései, hogy a kisfiúnak örömé­ben erősen dobolt a szíve. Sokáig követte. Aztán visz- szafordult. Nem megy ha­za, mert hiszen anyja ötkor kél és ha ott hagyja, elal­szik..'. *»• I tárgyalás napján mint­ha áramütés érte volna, a tízórai szünetben kiszökött az iskolából. Járt már 6 egyszer a bíróságok utcájá­ban, anyja magával vitte az első perfelvételi tárgya­lásra. Hol is volt, merre volt? Az iskolához nincsen messze. Sietett, futott, egy­szeresük megállt egy nagy barna épület előtt. Átment az utca másik oldalára. Vajon lejöttek vagy fel­mentek már anyuék? Nézte a szállingózó népet az osz­lopnak dőlve s egyszeresük remegni kezdtek,a lábai. Anyja és apja jött lefelé a magas lépcsőn. Jöttek lassan egymás mellett, szót­lanul. Lent a járdán meg­álltak. Laci látta, hogy ap­ja emeli a kezet, erre anyu is lassan nyújtja. Kezet fogtak. A kézfogás után anyu elindult jobbra, apu balra fordult. Lassan távolodtak egy­mástól. Ekkor Laci kiáltott. Először jobbra, azután bal­ra csengett cérnavékony hangja: — Anyu7. ~.. Apui. I: Anyu, apu egyszerre for­dult meg. Kereste a hang tulajdonosát. És elindultak át az utcán az oszlop mellett álló fiú felé. * » • Azután mentek hár­man, át utcákon, tereken. Középen, mint kapocs fog­ta át anyját, apját a gye­rek. Kézen fogva vezette őket. Valami kis meghitt presszót kerestek, amely­ben leülhetnének, és hall­gathatnák a fiukat, akinek lángban ég az arca, gyul­ladt a szeme, és beszél, be­szél ... Az apának azon járt az esze, talán a sors különös rendelése, hogy a bíróság még most sem mondta ki a válást... Anyu megrettent. Hiszen már itt járnak az ő utcá­jukban. Fölmennek. Mert bizonyos, hogy felmennek a lakásba, ö felhúzza a függönyöket, oszoljon a sö­tét... Kinyitja az ablakokat, hogy friss levegő áradjon be a szobákba. Istenem, da­lolni kéne...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom