Békés Megyei Népújság, 1964. június (19. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-21 / 144. szám

FÉSZEKRAKÁS írta: Sásdi Sándor Pázdonyi, a tsz-elnök — Engess utamra, tudom gáts2élbe, onnan vissza, is elmenésd-e készülődött, én, hogy mit csinálok. hozzák csőrükben a sarat: Utolsónak maradt, részvét- — Ha tudod, akkor eredj, rakják az új fészket az is­tel nézegette a kárvallottá- tedd, amit elterveztél. Mert tálló eresze alá. kaf. A füstölgő gerendára néked az elnök ígérete — Rakják... — ismételje ráloccsantotta kannájából a semmi, azt gondolod, a baj- az ember és nyűit a baju- maradék vizet. Azt mond­ta: — Most már nyugodja­tok bele..; Meg aztán, nem úgy van, mint régen: kö­zösségbe tartoztok, gondunk lesz reátok. Szépen elmondta, így is gondolta, de hét miféle vi­gasz ez annak, akinek a háza csonkig leégett, pad­lásán elhamvadt a háztáji­ban megtermett kukorica* él a munkaegységen félül kapott természetbeni já­randóság, a kenyómékvaló búza. Az ember meg az asz- szony egymás mellett ült a szanaszét dobált, féltett bú­tor, sokféle lim-lom között. Verőn a köténye aljával a szemét törülgeti, az ura a tavaszt eget nézi, amelynek keleti hajlatán, a hajnal vöröses lilás színe bágya- . . , . ,, , dozik: Nedves az udvar bajutött úgy marad maga- sza fele, de nem pedert raj­földje, az üszkös romok kö- ra> mint amikor az uraság ta, hanem sietve ledobta a zött vékonyka fonálban konvenciósának elhullott a kabátját. Csákányt fogott, folydogál a víz. A pajta disznaja, tehene... Csak ledőlt falak alól kezdte ki- alól előmászik a kutya, tedd, amit elterveztél, én- ásni a részben épségben nyelve kilóg, melle liheg, velem ne törődj, a meg mara<jt gerendákat, egy ki- mlntiha vadat hajszolt vol- nem születettel se, akiről xincset, kapocsvasat letisz­na. Még az este, amikor a azt sem tudod, kék vagy toen+ott cpnéikeHett = tűz kiütött, bújt el a ka- fekete lesz-e a szeme, Ler alá.Xgsimogatta az rók, feneketlen kosarak — Senkivel — semmivel elébe alázatoskodó kutya mögé; most óvatosan szí- nem törődöm — rántja a fejét; annak mondta, de matol a füst szagú levegő- yáll át az ember, de azért ben, csóválja farkát a gaz- megálJj visszaül ^ dfer. dája előtt, de az mergesen lábú kisszékre. Hall­r rnan.^ ^ gátnak. A keleti égalj szí­— Eredj innen, mert be- nejben aranyié foltok fény­léd rúgok! ienek, a szomszédban vizet Az asszony sóhajt, a só- húznak; hallatszik a kút- ^ ^ _____„,.„v h aJtás belefullad a két szó- lánc csörrenése. Az asszony verejték, hátán mégnedve­^a‘ úsít, odahanyatlik az ggdett az ing, de csak hajul­— Jaj nékem. ura vállára. Pillanatra le- hozott, csattogtatta a csá­Hatszor, hétszer elismé- csukódik a szeme, de aztán kánytj közben egyszeregy­szer az istálló felé nézett, amelynek eresze alatt na­Simon Lajos: Megmondták az öregnek vagy hússzor: házatáját el ne hagyja már! Csizmatalpat hasztalan ne nyúzzon« Ősz-időben sáros a határ.« Télidőben foga nő a fagynak, azért sikít, mint a kisgyerek, fehér manók: hópihék szaladnak háztetőkön, vetések felett. Ffinövesztő napsugár-időben ki ne lépjen háza kapuján! Hogy szaladna öregen a szélben karikázó kalapja után! Am az öreg nem gondol a sárra, és a hideg? — Oda se neki! Hajnali szél szűkölő kutyája, mely a szántón elkísérgeti. Meg-megáll és kitép egy-egy dudvát — Otthagyták a répasor között! — Eltörték a szánnak is a rúdját! i— Elcsapnék én ilyen elnököt! •— De a búzát szépen elvetette... — Maradjon az elnök... üsse kő! Változik az öregember kedve, Kétpercenként, mint a rossz idő. Megmondták az öregnek vagy hússzor: házatáját el ne hagyja már! Csizmatalpat hasztalan ne nyúzzon, ősz-időben sáros a határ. En tudom, én érzem, mindig Így lesz, míg örökre el nem szendereg, földből van az öregember szíve, s parancsolni annak nem lehet.-im az asszony is úgy, hogy meghallja: — Jó lesz az új házhoz, amelyikben megszületik nemsokára a fiam... Megállás nélkül dolgo­zott, homlokát kiverte a Bónus István: ' Az én De szép ez a lombos akácfa! Húsz éve, vagy több is már talán, Hogy beágyaztam, elültettem: Homokváram déli oldalán. ö volt az én kedves pajtásom, Ismertem jól minden levelét, Figyeltem hosszú, téli álmát, S napbanéző bámész rügy-szemét. Szállt felettünk százféle felhő, Hullt vad zápor s jó langyos eső. Fám tűrte és elnéztem hosszan, Lombja lesz majd felettem tető. akácfám Megvéd a kóborló szelektől, Lehűti a nyári ég hevét, De jó lesz játszani alatta S olvasni a sok drága mesét! Most itt állok és elnémul a szám, Szívem fáj, ha nézem ezt a fát, Törzse szálas, kérges és erős, Körötte sok zöld sutnyó-család. Lombja úgy ring, mint nagy napernyő, Milyen magas, az eget éri! — Csak az a kár, hogy elszállt húsz év S nem tudok már örülni néki.., Történetek Somlay Artúrról telgeti, nem csoda, ha az megint rátágul a pusztu- ura elunja hallgatni: lásra. Nem akarja látni, — Ne jajgass, úgyse hasz- inkább az eget nézi, aztán Bal. lejjebb siklik a tekintete, Néz az asszonyra, aztán megállapodik az épségben beletemeti arcát a két ke- maradt istállón, amely- zébe, nagy-nagy fájdalom nek jászola előtt egyetlen ziháltatja a mellét. Végig- tehén szálazza a takar- gondolta, miféle kínlódás- mányt. Furcsán felnevet, sál építették a házat. A só- Az ura ijedten kérdezi: gorral együtt faragták a ge- — Megbolondultál? rendát, kora tavasszal ve- _ Dehogy is bolondul­tette a vályogot, leste nap, tam... odanézz: a fecskék... mint nap, hogy szárad-e _ Mu akaK2 a fecskék- már, és ha eső fenyegetett, kej, legszívesebben a saját tes­tével védte volna a meg- Tegnap, ahogy ültem ázás ellen. A tetőre való a pitvar^zélben, varrtam a cserepet akkor vette, ami- kisinget a még meg nem kor a tsz konyhakertészete születettnek, látom ám, jól beütött és fizették a hogy szállnak a fecskék, dupla előleget. Az ajtók, láttam, hogy rakják fész- az ablakkeretek árát az küket a házeresz alá. Ket- asszony teremtette elő; úgy. ten hordták csőrükben a hogy libát tömött, korai sarat, egyre csak hordták, csirkét vitt a pécsi piacra, megállás nélkül szünet tele- Erre gondol az ember és nm... Csaknem beestele- végére jutván, fenyeget az dett, amire elkészült a ég felé, kimondatlan szóval fészkük... Elkészült az új számon kérve a kegyetlen ha]-léki de el ls pusztult a istent- miénkkel együtt... Baj ez, Felugrik, megy az istálló nagy az isten madarai- felé nekiszántan, eltökél- nak... ten. hogy talál még köte- Szegények, let, amelyre felakaszthatja magát. „Nincs miért él- _ sajnáld őket. ne nem...” Talán halkan ki is féltsd a fecskét... a íecské- mondta mindezt, de lehet, nek van magához való esze, hogy csak az arcáról olvas- több, mint némelyik em- ta le az asszony, mert ijed- bernek. Odanézz, nem res­ten ugrott fel és reszketve tellik a munkát, a fáradsá- állt a férfi elébe: got; nem siratják a tegnapi — Hová mégy, Péter? napot, hanem szállnak a gyobbodott. egyre szebben formálódott a fecskefészek. Nemrégiben összegyűlt Som­lay Artúr, „szakmai” nevén „Argyel” több híve, évtizede­kig bizalmas barátja. Egy régi, színházi emlékekkel zsúfolt, kedves szobában a nagy szí­nész emlékét idézték. A forgalomban lévő, s a könyvekbe is bekerült Som- lay-anekdoták szerint Argyel szenvedélyes, robbanó tempe- ramentumú ember volt, akinek gyaikran voltak pénzgondjai. Ez a tulajdonság és ez az állapot valóban jellemezte őt, de tudni kell azt is, hogy Somlay nem­zedékéből nem volt talán egyetlen magyar színész sem, akiben annyi szív, annyi igaz­ságszeretet lett volna, mint éppen benne. Mindig a meg­hurcoltak, az ártatlanul haj­szoltak oldalán állt, s kevesen tudják róla — egy régi ren­dezője elevenítette fel a „Som- lay-esté”-n —, hogy amikor 1944 nyarán üldözötteket terel­tek át az utca egyik oldaláról a másikra, Argyel magából ki­kelve rohant utánuk, mindenét odaajándékozta a szerencsét­leneknek és üvöltve szidta a fasisztákat. Különös véletlen, hogy nem hurcolták el őt ma­gát is. A kitűnő zeneszerző meg arról beszélt, hogy Som­lay — nem sokkal halála előtt — egy csomó pénzt adott fel szűkölködő ismerőseinek. Gondosan kitöltötte a cédulá­kat, ráírta: „Feladó: Somlay Artúr”, aztán barátjával együtt elhagyta a postaépüle­tet. És kinn az utcán így szólt a komponistához: — Most pedig, kérlek szépen, szerződtess nekem egy hú­szast... „Szerződtess nekem...” Ked­velt kifejezése volt ez, baráti kölcsönök kérésekor. Egyszer azonban — még a felszabadu­lás előtt — valóban szerződés- kötésre várt egy nyári délután, a Duna parti káyéház teraszán. Viszonylag nagy pénzt kellett kapnia és a társaságában lévő zeneszerző nyugtatta: nem kell izgulni, a producer bizto­san jön, nincs még négy óra. Ám pontosan négy órakor — a producer helyett — egy nyá­ri viharzápor érkezett meg. Argyel nagyon nem szerette a záport — a mennydörgés meg különösen felborzolta. De, mert a kávéház fedett része zsú­folásig tele volt, Argyel & barátja az ajtóban várta, hogy végeszakadjon az égzengés­nek. A zeneszerző csodálko­zására a színész csak akkor robbant ki, amikor az egyik mennydörgés — késett. Argyel felkészítette idegzetét a félel­metes hangokra, de ha már áz­nia, s szorongania kellett, (és a vihar miatt a pénzes ember is késett), legalább a menny­dörgés ne késsen. És éppen ezért egy pillanatnyi vihar­szünetben futott ki a terasz vízben ázó asztalaihoz, felborí­tott vagy hármat és így kia­bált: • — A fene egye meg Edison Alva Tamást! Hiszen — ugye —, ha Edison nem találja fel a filmet, ő most nem várna itt a filmesre és nem kellene áznia és ide­geskednie. Színháztörténeti tény, hogy Csortos Gyulát nem nagyon szerette, Hegedűs Gyulát vi­szont úgy tisztelte, hogy — ha­láláig — kalaplevéve köszönt a Vígszínház előtt álló — mell­szobornak. Beregi Oszkárt is becsülte, de azért — egyszer régen — megvert egy embert, aki ragyogó képpel lépett oda hozzá és hogy kifejezze hódo- * Iatát az akkor még fiatad szí­nésznek,* ezt mondta: „Maga egy második Beregi...” Tény- való az is, hogy Rátkay Már­tonnal évtizedekig haragban volt, amíg... Amíg egy darab­ban — nem sokkal mindkettő­jük halála előtt — össze nem kerültek. Rátkay, hogy meg­nevettesse haragosát, össze­vissza fintorgott. Argyel — mint később megfogalmazta — hő­siesen tartotta magát. „Csak nem fogok röhögni a stepszli miatt!” Aztán figyelmesen nézte régi kollégája arcát és úgy tapasztalta — ahogyan azt szintén később ki is fejtette —, hogy a festék és a fintorok ré­tegei mögött a betegség, a bá­nat és egy kicsit már a halál ül azon az arcon. Megrendült és — a jelenethez egyáltalán nem illően — odalépett a „stepszli”-hez és megcsókolta. Az ügyelő rögön felírta, Ar- gyelt száz forintra büntették. Szó nélkül kifizette. A.

Next

/
Oldalképek
Tartalom