Békés Megyei Népújság, 1964. május (19. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-10 / 108. szám

KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Beck Zoltán: Gyóni Géza diákévei Békés megyében* A szarvasi évek S zarvasra tízéves korában került Áchim Géza. Az 1894—95. Iskolai évben kezdte középiskolai tanulmányait a szarvasi evangélikus gimnázi­umban, amely régi, híres is­kola, sok jeles embert adott már a magyar közéletnek. Szarvasi neveltetéséről atyai nagybátyja, Áchim Adám es­peres gondoskodott. Áchim Géza és öccse, Mihály, aki két évvel később került oda, szi­gorú nevelést kapott. Az első osztályban hetvenen voltak. A kis Áchim Géza már az első időktől kezdve kiemelkedett a szürke osztálytömegből. Csendes, kissé szűkszavú, nem könnyen megnyilatkozó egyéniség volt. De egyénisé­gét respektálták a tanárok is, a diákok is, s nemcsak azért, mert jeles tanuló volt, hanem azért is, mert valami lebilin­cselő komolyság és megejtő szomorúság sugárzott belőle. Ezt a szomorúságot nem tudta feloldani az esperes nagybá­csi kedvessége sem, hiszen az ürességtől kongó, nagy paró­kiából éppen az otthon hagyott családi melegség hiányzott. A jól tanuló, tekintélyes fiú már kisdiák korában bontogat­ta szárnyait: az osztály költője lett. ö írt egy alkalommal verset osztályfőnökük köszön­tésére is. Az önképzőkörnek még nem lehetett tagja, mert a szabályok szerint diákok csak hetedikes koruktól lehet­tek tagjai az önképzőkörnek, melyet a kiváló Benka Gyula vezetett, és melynek nagy presztízse volt nemcsak az is­kolában, de egész városszerte is. A Vajda Péter nemes ha­gyományaira épülő önképző­* Ez év június 25-én ünnepel­jük Gyóni Géza születésének 90. évfordulóját. Az évfor­duló ünnepségei között a békéscsabai gimnázium is készül egy emlékkiállítás rendezésére. kör a város egyetlen irodalmi fóruma volt abban az időben. Á chim Géza azonban, ki­nek példaadása osztály­társait is magasabb rendű szel­lemi tevékenységre tudta sar­kallni, nem várta be ezt az időt, hanem az egyik diákka­marában új önképzőkört alakí­tott ki. Itt aztán a diákká mar a kötetlen légkörében — torku­kat karcoló cigarettafüstben — olvasták fel verses és pró­zai dolgozataikat. 1899 októberében az Achim fivérek életében nagy változás következett be: meghalt Áchim Ádám esperes, a nagybácsi, aki ez ideig nagy gonddal ne­velte a két fiút. Üj lakóhelyre kerültek; most már ők is di­ákkamarába. Czövekék házá­ban volt az új otthon, mely­nek kertjéből a Körös-partra lehetett kijutni. Kosztra az alumneumba jártak, és most már lényegesen szabadabb éle­tet éltek, mint a nagybácsi felügyelete alatt. A z új önképzőkör irodalmi élete pedig fejlődött. Hatodik osztályosok voltak, amikor Kemény Gábor és Áchim Géza diáklapot szer­kesztettek Sic itur ad astra címmel. A szerkesztőség egy Ács nevű társuk diákszállásán volt, a sokszorosítást pedig Gyökössy József végezte. Az új önképzőkör ülésein és a szerkesztőségi órákon az iro­dalom mellett nagy hévvel vi­tatkoztak szociális problémák fölött is. A szarvasi évek a kisdiák­ból nagydiákká serdülő Achim Géza életében tehát nagy je­lentőségűek voltak. A költő­nevelő iskolának köszönhető, hogy a fiatal diák verselni kezd, komoly igényességgel alkotja zsengéit, és gyűjti ösz- sze az azóta híressé vált „fe­kete noteszba”, melybe a ver­seken kívül még hivatalos és személyes följegyzések kerül­nek. E versek tartalmából és diáktársainak visszaemlékezé­seiből tudjuk meg, hogy a fia­tal fiú lelkiségének és egyéni­ségének az otthonon és az is­kolán kívül volt még más ala­kítója, formálója is; diákköri szerelme, Gizella, akinek ne­véről, mint az elnök ideáljá­nak nevéről kapta Áchim Gé­za baráti köre a „Zella-egye- sület” nevet. Az egyesület cél­ja az ideálokról való beszél­getés volt... Szarvasi ével alatt került kapcsolatba Áchim Géza Bé­késcsabával is. Testvére, Gi­zella Csabán járt polgáriba, és mint a fiúk Szarvason, ő is rokoni gondviselés alatt volt. öt látogatta meg több alka­lommal Áchim Géza, akinek hamarosan több jó barátja akadt a csabai diákok között is, köztük emlékének leghűsé­gesebb őrzője és ápolója, Szo­lár Ferenc, aki később osz­tálytársa, majd sógora is lett a költőnek, ö meséli el, hogy a csabai diákok milyen iz­galommal várták Achim Gé­zát, aki ugyan éppoly kisfiú volt, mint ők, de mégis na­gyobb. Ez annak is tulajdonít­ható Áchim Géza egyéniségén kívül, hogy abban az időben Szarvason már fejlett diákélet volt, Csabán pedig ekkor volt ^sak kialakulóban a főgimná- dum. Érthető hát, hogy a Csa­bára átránduló diák „nagy- iúsan” tud viselkedni; séta- pálcát visz a kezében, cigaret- át szív, miközben csabai ba­rátai büszkén és egy kis aggo­dalommal sétálnak vele. Na­gyon imponál nekik a szarvasi diák bátorsága, amivel bemu­tatkozik, mikor a szembejövő latin tanár megkérdezi bará­taitól: — Ki ez az úr? C sabai barátjára — Szótár Ferencre — olyan nagy hatással van a szarvasi „Zella- egyesület” romantikája, hogy barátaiból ő is megszervezi az ideálokról való beszélgetések célját szolgáló fórumot, és mert az ő nagy szerelme is Gi­zella — Áchim Géza nővére —, a szarvasi mintára Csabán is lesz egy „Zella-egyesület”. Míg azonban a szarvasi baráti kör erősödik, és az új önkép­zőkörré növi ki magát, test­véregyesülete rövidesen meg­szűnik. Achim Géza csabai látoga­tásait hatodikos korában vi­szonozza Szolár Ferenc. Látogatásának története a következő: 1900. május 26-án levelet kapott, melyben Szarvas­ra, az Anna-ligetben rendezen­dő majálisra hívja Szolár Fe­rencet és b. családját (barátait: Vidovszky, Koren, Molnár stb.) Áchim Géza. A majálisra nem mentek el a csabaiak, egyrészt Szolár Ferenc gyásza miatt (nemrég halt meg az édesany­ja), másrészt, mert Csabán a majális napján — tanítási nap volt. Ugyanez év pünkösdjén azonban — kihasználva Lajos bátyja távollétét és őrizetlenül hagyott kerékpárját —, átbi­ciklizett Szarvasra, és kelle­mes órákat töltött az Áchim testvérek és baráti körük tár­saságában. A program város­nézéssel kezdődött. Megmuto­gatták neki a „Körös-parti A szarvasi diákpajtások. (Balról az első Gyóni Géza.) Athén** nevezetességeit, majd a diákkamarában rögtönöztek irodalmi délutánt, ahol Achim Géza olvasta fel a „fekete no­tesz” verseit. Mikor beestele­dett, ráadták a vendégre Achim Géza fekete felöltőjét, mely édesapja papi kabátjá­ból készült, és mint aki a vá­rosban ismeretien, elküldték, hogy hozzon a kocsmából egy kanta bort, miközben a fiata­labb testvér, Mihály feltálalta a Gyónról érkezett ünnepi ha­zait. A társaságban volt többek között Gyökössy József és- Gaj­dács Pál pap-költő Gyula ne­vű fia, aki muzikális lélek lé­vén, vacsora után jobbnál jobb nótákat és Békés megyei nép­dalokat húzott, miközben jó­kat koccinthattak... A vendég­nek ez a szarvasi diáikmuri volt az első nagyszabású „ki­csapongása”, amit reggel jó- zanító fürdő követett a Kö­rösben. A látogatást érzékeny búcsú zárta be, és hazafelé jövet, pihenés a kondorosi meg a szentmiklósi csárdában, ahol szódavízzel kellett oldani, hígítani az először ízlelt hami­sítatlan szarvasi diákcécót.. . A z eddig elmondottakkal azt kívántuk vázolni, hogy az értelmes, tanulni vá­gyó, múzsákról álmodó fiatal diák számára komoly nevelő­iskola volt a kiváló szarvasi gimnázium. Tanárai példaadá­sukkal és lelkesítő szavaikkal sok-sok későbbi kiválóság ön­tudatra ébredéséhez járultak hozzá. A szomorú füzes Körös-part, az akáclombos szarvasi utcák lírai hangulata azonban ma­gában hordozta a más irányba haladás lehetőségét Is. Áchim Géza édesapja pedig nem akarta, hogy fia Petőfi Zoltán nyomdokain járjon. Ezért kez­dett gondolkozni azon-, hogy nem ártana a fiúknak egy kis levegőváltozás; talán Csabára kellene őket adni, ahol ismét rokoni szemek tudnák őket fi­gyelemmel kísérni... (A tanulmány befe­jező részét jövő va­sárnap közöljük.) Sülé István: Körös-part (tusrajz) Sípot Gyula: Hazatérés Most mondj el mindent. Mondd a pelyheket, az álmot is meg a gondolatot, hogy a telefon hányszor csengett, és a muskátli hogyan hallgatott, most mondd el azt is, amit nem lehel. szavakkal nem lehet elmondanod, mondd el magános, hűvös éjedet és a sok apró gonddal a napod, hogy fölébredtem és kerestelek... ölelj meg s mondd el, mondd el szótlanul minden perced, míg nem voltam veled. PISZTRÁNGOK jyem is szürkék. Valahol pedig azt olvastam. Amit itt szorongatok a ke­zemben — kicsit ijedten, ki­csit undorodva a nyálkás vergődéstől — opáloszöld. Hasa mint a frissen fényesí­tett ezüst. És a pöttyei! Mint a hímzésben a pávaszem- minta: a széle sötétszürke, közepén piros pötty. Élénk­piros, apró pötty. A szeme... a szeme higanycsepp. Nem! — könyörgő-gyöngyház. — Mi lesz már? Mintha most ébrednék. Gyorsan a nylonzacskóba dugom. Vissza a patakhoz. Az öreg Ion csak áll a bo­káig érő vízben és mutogat, ott-ott! Nadrágját elfeledte felgyűmi, de hátán az ing vizesebb. Szeme rebbenése is siettet. Egy karcsú, kicsi, pöttyös, ezüstös repül a partra. Fel­kapom. Ficánkol. De már a zacskóban van. — Ott, Misu, nem látod?! Ott! — Csendben, hé! Az öreg áll. Mint az időt­lenség. A veje — riadtsze- mű, harmincas férfi — a malom mellett. Figyel. Ion felesége a kert alatt. Az öreg rosszul hall a csend­ben. Nem zuhog a malom­kerék vize, más színt kap minden nesz. „Csak sietné­nek”! Pedig ő nem akarta., M kor kihozta a horgász­botot, azt hitte, el- 1 [megy a kedvük. Kivárni, míg a csörgő alatt... áh, az képtelenség! „Csak ne Samu kérte vol­na! Régi jó katonacimbora. Hej, negyvenháromban... De most, az istenfáját, hogy is legyen? Hát persze, Samu kedvéért... Nem láttak még ilyet a vendégei. Nincs ná­luk tán még hegy sem, nem. hogy pisztrángom hegyi pa­tak! De... ha elzárom a ma­lomzsilipet, meghallják a faluban...” — Na, Ion, öreg Cimbora­Felment a zsiliphez. A ve­je vitte a varsát. Különben, ahogy apad, meglógnak a hálok. Egy perc is eltelt, mire apadt a zuhogás. A kerék­nél, a fenékdeszka alatt nyüzsgés. (Misu — kamasz­fiú, de máris elismert piszt­ránghalász — már térdig a vízben). Hirtelen lentről jött három. Sebesen. Be a ma­gas patakoldal aljába. Még tiszta a víz. Az öreg Ion — arca és háta hideg verítékben — viszatért. Cipőstül ugrott a vízbe. S azóta csak áll ott, mint a sóbálvány. Csak az övéit — a védőőrsöt — fi­gyeli. ^ z első elég nagy volt. Vagy negyvendekás. Hárman is kapkodtunk utá­na. „Csendesebben, hé!” Mert sikongattunk. Hát ilyen a pisztráng? A kopöl- tyúján piros halvér csep­pent ... Ott, a partfal alján —egy szomorúfűz gyökere nyúlik le — kis mélyedésbe. Misu benyúl — keze lassú, óva­tos-lomha. A kis patakág már béna, aljáig zavarosak a habok. Csobbanás. — Aklcora ez, mint a lói De elugrott. Cstida für­gék. És most megbolondítot. ta őket a zavaros víz. Fel­felé menekül ez is. Árral szemben. — Bement a kerék alá! A csobbanás százszorosán hangzik a csendben. Nem adja magát a vergődő. Mind beljebb menne — de magas háta megakad a szűk rés­ben. — A kopotíyúját kapd el, Misu! — Na, jó, hogy...! — mor­dul a kamasz, s már térdel is a vízben. S húzza ki. Két kézzel. — Hó, a hétszázát! — Még az öreg Ion is felmordul. Van vagy másfél kilós. Erős, mint a bivaly. A fejét egy gyökérhez csapkodják. Gyorsan kivinni! — Nem nyúlok érte. Minek... Nem mozdul már. Hol van ereje, méltósága? — Vigyed, na! — Hát vi­szem. Szeretném megsimo_ gat ni. öt piros pötty van az oldalán. Az udvaron, az autó mel­lett gyerekek játszanak. A szűk kis átjáróban látom, hogy nézik a halakat. Visz- szakerülök a malom mögé. — Két gyerek az udva­ron... meglátták! — A fiatal molnárt kiveri a veríték. Előrerohan. „Az én gyere­keim!” — mondja bosszú­san és megkönnyebbülten. Elzavarja öltét a házba,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom