Békés Megyei Népújság, 1964. március (19. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-20 / 67. szám
1964. március 20. 5 Péntek DCépjek. a. Hdan (J)aJbcL bmiatofJjárói Visszavonult-e Párzsa János szobrászművész ? A Békés megyei Jókai Színház március 13-án mutatta be Dé- kány—Bairóti: Dankó Pista című daljátékát A daljáték eddigi előadásain nagy sikert aratott. Felvételeink néhány érdekes, hangulatos je!enetet%nutatnak be. Blalia Lujza hódolói körében. (Székely Tamás, Barcza Éva, Demény Gyula, Bíró József.) Amikor Dankó Pistának húzza a cigány... (Dankó Pista — Bánífy Frigyes, Mucsi Jóska — Demény Gyula.) A szerelmesek: Joó Ilonka ts Dankó Pista. (Szegő Zsuzsa, Bánffy Frigyes.) Bittó halászmester tanyája. Bittó Máté — Zana József, az öreg Bittó — Kürti Lajos, Tömörkény — Bíró József.) Békéscsaba közterein álló kevés számú szobrok egyike a Szabadság teret díszíti. A város szülöttét, ifjúságunk kommunista példaképeinek egyikét, a mártírhalált halt Kulich Gyulát ábrázolja. Olyan szohrásznagyságok zsűrizték, mint Kisfaludi Strobl Zsigmond, Mikus Sándor és Pát- zay Pál Kossuth-díjasok. Mielőtt az alkotás kikerült volna a műhelyből, megtekintette a mártír édesanyja is. — Akár a fiam — ez volt a véleménye. Miként az irodalom vagy a művészetek bármely ágában, a szobrászatban sem hemzsegnek az odavaló tehetségek: a michelan- gelók, rodinek, fadruszok, kis- faludistroblzságmondok. A sporthoz hasonlóan, a művészetek területén is szükség van az alkotóélet folyamatosságának biztosítása, a tömegek kulturális éhének mindennapi kielégítése érdekében az élvonalban lévőket követő derékhadra, s az ahhoz felfejlődni vágyó „utánpótlásra”. Ez ennek természetes rendje, velejárója. — Ilyesmire gondoltam, mikor a csabai Párzsa János alkotása, a Kulich-szobor előtt a kegyelet hangulatában megálltam a minap. Vajon mi történhetett a mély érzelmet felkelteni tudó mű alkotójával, hogy esztendők óta nem hallani róla? Most itt ülök a művésszel, Széchenyi utcai szerény műtermében. — Miért ez a csend? Miért a vissza vonul tság ? — kérdezem. — Egyáltalán nem vágyók a magány kedvelője — válaszolja. Ez rám kényszem'tett szerep. — Még 1954-ben, elsodródva a Képzőművészeti Főiskoláról, Szegedre kerültem s az ottani, majd a békéscsabai képzőművészeti kör alapító tagja lettem. Bekapcsolódtam a gyulai, a sarkad! köÖiórai tea a Napsugár Bábegyüttes műsorával a békéscsabai Balassi Művelődési Otthonban A Szocialista Kultúráért Jelvénnyel és Kiváló Együttes címmel kitüntetett KPVDSZ Napsugár Bábegyüttes március 22-én, vasárnap délután a Balassi Művelődési Otthon ötórai teáján új műsorral mutatkozik be. Ezúttal a felnőttek számára színre kerül a Keca- fán vagy Hacafán című „monstre tragédia sok hullával és kacagással". Antonin Wolf szatíráját Menczel János fordította, Padányi Éva dolgozta át és Lenkefi Konrád rendezte. A kacagtató darab négy szereplőjét: Balikont, az összes sziget királyát, ki lányát, majd fejét veszti el Boldizsár Antal, Kuktáriát, a király lányát Mengyán Mária, Hacafán rablót Molnár István és Matlafu néger rabszolgát Lenkefi Konrád szólaltatja meg. A színlap szerint a játék további fontos szereplői még: „a néger, a tőr és a koporsó”. Akiknek a legtöbbet kacag a kó- aönség: Cibere és Juli. Romváry Gizi és Széplaky Endre.) KELLEMESEN SZÓRAKOZHAT! JÓL ÉTKEZHET A Halászcsárdában! Változatos halételek nagy választékban! KITŰNŐ ITALOK! PRESSZÓK A VÉ! Halászcsárda, Békéscsaba, Luther u. 8. Telefon: 20—09. rök, később pedig a megyei képzőművészeti csoport szervezésébe. Hiszen minden olyan képzőművész esetében, aki nem szűk baráti körnek alkot, nem néhány sznob dicsérő jelzőinek elnyerésére törekszik, ez a kultúrköz- életi tevékenység magától értitő- dő. Benne kell élnünk a társada- lomépífő munka művészeti részének eleven egészében, másként negi igazi a dolog! Persze nem az alkotó munka rovására történt mindez és rendszeresen szerepeltem csabai és megyei kiállításokon. Mégis kiakolbólítotitak. Nem értem volna el azt a szintet, ami a képzőművészetben követelmény? Ez a Kulich szobromat zsürizők kritikai érzékének a lebecsülése lenne. Vagy az a „bűnöm”, hogy nyilvánosságra törekedtem? Ez minden alkotóművész egészséges igyekezete. Akik esetleg emiatt neheztelnek rám a művésztársak közül, maguk is mindenképpen a világ előtt való megmutatkozásra pályáznak. Miéig lenne esetemben „vétek,,, ami náluk törvényszerű? Avagy néhányuknak nem tetszik egyéniségem, modorom, alkotóstílusom? De hát mindenkinek ilyen vagy olyan egyéni véleménye van a másikról, ami lehet ugyan jó szándékú vita tárgya, de nem ki- golyózási alap. Szerintem félre kell tenni a szocialista képzőművészekhez méltatlan és vaksivá tév£ minden szubjektivizmust az egymással való kapcsolatban. Inkább még szorosabb együttműködésre kellene törekedni! Esetemben most az a tragikomikus helyzet — mondja le- gyintve —, hogy munkáimat nem engedik zsűri elé, s ezáltal kiállításokra sem. Az indok: nem vagyok a %iegyei képzőművészeti csoport tagja. Onnan annak idején azon a címen „tettek ki”, hogy hivatalból szerepeltem benne, mint a tanács népművelési dolgozója és mivel időközben más irányú munkakörbe kerültem, ezáltal — véleményük szerint — tagságom automatikusan megszűnt. Visszavételi kérelmemre, hosszas huzavona után, azt válaszolták, hogy Budapestre, a Képzőművészeti Alaphoz forduljak. Írásban meg is tettem, s abban felvételemet a megyei tanács művelődésügyi osztálya is javasolta. A mai napig sem kaptam választ, holott jólesne, ha meghallgatnának. Jele-’eg ugyanis kiállításoktól, állami megbízatásoktól elzártan, művészi tevékenységem friss eredményeinek a nyilvánosság előtti bemutatására nincs lehetőségem. Hogy búcsúzáskor némileg derűsebb hangulatot teremtsek, megkérem Párzsa Jánost, mondjon néhány szót most készt"'lő vagy már kész munkáiról. Nyomban felélénkül: — Gyermekek hálája gyógyítóiknak, nagyjából ez lenne a címe is, a tartalma is egyik új művemnek. Fiam hosszú ideig feküdt kórházban, válságos " állapotban. Szinte állandóan mellette voltunk feleségemmel és közvetlen szemtanúja lehettem annak az önfeláldozó, nemes küzdelemnek, amit orvosaink minden veszélyben lévő kis betegük megmentéséért, talpraállításáért éjjel-nappal folytatnak. A lelkesítő téma plasztikai megmintázásán már túl vagyok. Másik friss munkám, kisfiam portréja. Üjabban, a változatosság kedvéért trébeléssel, rézdomborítással is foglalkozom. A mondanivalót nem kell közvetítő közegbe, gipszbe önteni, agyagba mintázni, hanem nyomban nemes anyagba formálhatom. Láthatja, dolgozom és dolgozom, de így, a műhelybe szorítva, nehéz... Kint az utcán, Párzsa János esetén gondolkozva, egyre világosabb előttem az igazság: Békés megye nem áll olyan jól képzőművészek dolgában, hogy eredményes múlttal rendelkező, ígéretes fiatalokat csak úgy mellőzhessen. ...A Szabadság téren, a Kulich- szoborra tavaszias melegséggel süt a nap. Huszár Rezső Mi lesz Ilonka sorsa? 136 /t gyermekek a kapuban ___hangos „jó napot kívᣠ/Z^nokkal” indultak a szélrózsa minden irányába. A tanár utánuk nézett és lassan, a tanítástól fáradtan, indult vissza a tanterembe. A kislány, akinek megparancsolta, hogy maradjon itt, szorongó arccal ült az első padban. A tanár nekitámaszkodott az asztalnak, kinézett az ablakon. Nem tudta hirtelen, hogy hogy is kezdjen hozzá. A kislány, Liplák Ilonka nyolcadik osztályos tanuló, törte meg először a csendet. — Tetszett mondani, hogy maradjak itt... — Igen. Szeretnék tőled kérdezni valamit. — Tessék, tanár bácsi... — Igaz az, hogy nem akarsz továbbtanulni? Ilonka szomorúan hajtotta le a fejét. A tanár elnézte kifakult klottköpenyét; olcsó, de tiszta fehér gallérját... — Én nagyon szeretnék továbbtanulni, de nem lehet — suttogta alig hallhatóan, és könnybe lábadt a szeme. A tanár érezte, hogy kedves tanítványa ebben a pillanatban felnőtt ember már... — Miért? — Édesanyám nem tud taníttatni. Édesapám régen meghalt már. ő ned'g a sütőipari vállalat körös- ladányi fiókjában takarít. Kezdetben még nvo’cs7áz forint volt a havi fizetése, később aztán hatszázra, majd négyszázra csökkentették. Hogy miért? — nem tudom, hiszen tíz év óta ugyanazt a munkát végzi... Ezért nem tanulhatok én. Dolgoznom kell... — Látszott rajta: akar még valamit mondani, de nem fejezte be: félt, hogy elsírja magát. A tanár rágyújtott egy cigarettára, nem tudta mit kell most mondani. — Hol szerettél volna továbbtanulni? — szólalt meg sokára. ’ — Itt. A körösladányi gimnáziumban. — De hát nem kell azért fizetni, ha valaki nálunk középiskolába jár. — Én is szeretnék rendesen, nem divatosan, csak úgy, mint a többiek, felöltözni; — olyan táskával járni iskolába... Most év végén lesz a ballagásom és én tudom, hogy nem lesz matrózblúzom, rakott szoknyám... Lehet, hogy el sem jövök... A tanár párásodó szemmel nézte a karjára boruló, síró kislányt, a nyolcadik osztály legpéldamutatóbb, legértelmesebb tanulóiát... És az jutott eszébe; vajon ilyen esetekben nem lehetne-e — alapos ok van rá — ösztöndíjat adni... ? — Ne félj, Ilonka... Tanáraid segíteni fognak rajtad ... Még nem tudom hogyan, de neked tovább kell tanulnod! — vált határozottá a hangja, és megsimogatta a kislány hosszú haját. Ternyák Ferenc
