Békés Megyei Népújság, 1964. március (19. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-29 / 75. szám

) KÖRÖS TÁJ ________ KULTURÁLIS MELLÉKLET s tílus, színész Reggeli ámulat Ahogy kiléptem, verandánk kövén elömlött a folyékony arany... Tavasz van, emberék! Sugár, fényözön, tobzódó, pazar! Látjátok a Napot?! Nem foghatom meg ezt a csodát... Idegeimben vad öröm feszül. Birkózni tudnék, ököllel sújtani, s hosszú utakon nyargalászni, akár valami féktelen kamasz, ha az első szerelem béklyóit csörgeti ... A Végtelen követe ez a sugár... S hogy véges az út, melyen járok, azt is feledem én... Filadeifi Mihály Alekszej Batalov; Idő, A színművész játékstí­lusának meghatározása igen bonyolult dolog. Kü­lönösen az, ha filmről, filmszínészről van szó, mert a filmművészetben nagyon nehéz élesen elha­tárolni, mit adott a műhöz a rendező és mát a szí­nész. Aztán azért is, mert a filmforgatás körülményei befolyásolják • az alkotó munka menetét, a játék stílusát, s ezeket a körül­ményeket legtöbbször sem a rendező, sem a színész nem tudja megváltoztatni. Végül pedig azért is, mert nagyon nehéz pontosan ki­mutatni, hogy a színművé­szet új, korábban még nem ismert irányzatára való át­térésnek mik a „tartozé­kai”. Mindez így van, de a művészi ábrázolás formá­ja, a stílus, mégis válto­zik. Elég visszapillantani a múltba, s máris világosan látjuk a megújhodásnak ezt a végtelen folyamatát. Em­lékezzünk a némafilmekre, s hasonlítsuk össze őket az első hangosfilmekkel, eze­ket pedig a 40-es évek al­kotásaival. Még a legta- pasztaliatflanabb néző is azonnal észreveszi itt a szembetűnő változásokat, egyebek között a stílus vál­tozását Semmi alapunk nincs azt gondolni, hogy ez a természetes folyamat ma­napság megrekedt, s holnap nem hoz új termést. Ne­künk, akik ebben a korban élünk, nehéz meglátni va­lamennyi változást, kita­pintani az új formák „ke­reteit”, ám ez természete­sen nem jelenti azt hogy meg se kíséreljük. Ha a filmművészet szí­nészi játékának stílusáról beszélünk, rögtön beleüt­közünk egy régóta húzódó vitába, amely a ,színiház védelmezői” és a „filmpár­tiak” között folyik. A „filmpártiak” úgy vélik: minthogy a film végered­ményben személy szerint a rendező kezében születik meg, a filmszínész játék­stílusa is teljesen tőle függ, a rendező ábrázoló módsze­rének szolgálatában áll. Másrészről a .színház vé­delmezői” azt állítják, hogy a film kizárja az .alkotás” lehetőségét, s a „technika”, az „ipar” követelményei megkötik a színész kezét, még csak nem is gondol­hat semmiféle egyéni stí­lusra. Van bizonyos igazság mind a két felfogásban. És mégis az idő, a kör­nyező valóság végered­ményben összehasonlítha­tatlanul erősebben és lé­nyegesebben hat a színészi játék stílusára, mint á munkakörülmények vagy a rendező felfogása, ábrá­zoló módszere. Ez a megál­lapítás egyformán érvé­nyes a filmszínészekre és a színpadi művészekre, egyiküknél nem kisebb a hatása, mint a másiknál. A jó színészbSl, aki gyengén játszott a‘ filmben vagy pontosabban szólva, akit rosszul használtak fel a filmesek, a film meg­jelenése után semmikép­pen sem lesz rossz színész, éppen úgy, mint ahogy a rossz színészből sem lesz jó attól, hogy sikeres film- szerepet alakított. Mellesleg gyakran ezek­kel a végletekkel igyekez­nek bizonyítani: egyik vagy másik színészt természeté­ben, egyéniségében bizo­nyos megfoghatatlan adott­ságok rejlenek, amelyek va­lamiféle titokzatos „kine- matogra fizmus” komplexu­mát alkotják benne. S ezt a „kinematografiz- must” határvonalnak te­kintik, amely külön­választja a színház és a film művészeit. Ezt a ha­tárt azonban szinte min­dennap — hol ezen, hol azon az oldalon — a leg­kisebb nehézség nélkül át­lépik. Mi tehát tulajdonképpen ez a „kinematografizmus”, honnan került elő és mivé fejlődhet? A színész kinematogra- fizmusának fogalmát sze­rintem csak a rossz film­rendezők találták ki, azok, akik — ahelyett, hogy be­csületesen beismernék — nem tudnak megfelelően bánni, „gazdálkodni” a színésszel, nem tudják ki­hozni belőle azt, amit le­hetne —, inkább ilyen kö­dös fogalmakkal takaróz­nak. Azt kérdezheti valaki: de mi legyen azokkal a szí­nészekkel, akikből a szín­házi körülmények annyi­ra „kilógnak”, hogy bármi­lyen filmszerepet kapnak, mindegyik alakításukon érezni a mesterkéltséget, az erőszakol tságot, a színház­ban pedig — ahol rivalda, kikészítés és tisztes távol­ság van a széksorok és a színpad között — tűrhe- tőek? • De, ha a színészi ábrázo­lás mai vonásairól beszé­lünk, nyugodtan számításon kívül hagyhatjuk az ilyen színészt. Nem pusztán azért, mert nem felel meg a filmre, hanem legfőkép­pen amiatt, hogy ő a régi, már letűnt játékiskola el­veinek hordozója. S itt már nem a film sajátos jellegé­ről van szó, hanem a szí­nész tehetségéről, belső ár­nyaltságáról, művészi kife­jező eszközeinek tárházá­ról. S most lássuk a film technikájának és sajátossá­gainak hatását a színészre. Szinte szószerint a szemünk előtt tűnik el, a múlté lesz mindaz, amire azelőtt szük­ség volt a forgatáshoz, a kamera előtti játékhoz. A filmek érzékenységének fo­kozódásával csökkent a Ju- piter-lámpák izzasztó hő­sége és vakító fénye. A ka­mera szabad mozgásával kitágult a filmcselekmény korábbi ' szűk kerete, a filmkazetták gyakorlatilag nem szabnak, határt a fel­vételek időtartamának, s tökéletesedett a hangfelvé­tel is. Röviden: a technika fej­lődése, a gazdagabb mes­terségbeli tapasztalatok ré­vén hamarosan eltűnik mindaz ami korábban el­vi tathatatlanul sok nehéz­séget, kellemetlenséget oko­zott a filmszínész számára, s ami tulajdonképpen ed­dig speciálissá tette ezt a munkát. Az Idő, a környező való­ság mindenekelőtt azért gyakorolja a legnagyobb íratást a színészi játék stí­lusára, mert maga a szí­nész is ember, aki emberek, saját kortár­sai között, gondjaikkal és örömeikkel együtt él. S ezenkívül minden színmű­vész arra törekszik, hogy nézői a legtökéletesebben megértsék, mert ez hasz­nos neki is, növeli művészi tekintélyét, hatását. De ah­hoz, hogy valakit megértse­nek, nem elég pusztán egy nyelvet beszélnie a nézők­kel. Ezer dolog van még, amely nélkül halott a nyelv. Az érzelmek legfi­nomabb árnyalatai, az arc egy rezzenése, a gondola­tok belső menetének megje­lenítése, — mindez a han­gosa« kimondott szónál semmivel sem gyengébb fegyvere az igazi művész­nek. Ha ez nem így lenne, akkor például senki sem nézné meg és játszaná el újra meg újra a Hamletet, a dán herceg több száz év­vel ezelőtt megírt történe­tét. Következésképpen a színész nemcsak magában hordozza a kor szellemét, hanem az alkotás nagy fegyvereként használja azt fel, olyan eszközként, amely nélkül képtelen lenne iga­zi hatást gyakorolni nézői­re, s amely nélkül elkerül­hetetlenül megsemmisülne a színész és a néző közötti kapcsolat. Emlékezetes az a nap, amikor Leningrádban elő­ször mutatták be a Tiszta égbolt című filmet. A film második fele ment már, az a rész, amelyben Oleg Ta­bakov csillogó szemét mu­tatja a vászon, s ez a mon­dat hallható: „Igen, én tu­dom, hogy te igazi kom­munista vagy. Kommunis­ta. De akkor miért nem vagy a pártban? A nézőté­ren döbbenetes csend volt. S nemcsak a szavak súlya miatt Mindenekelőtt azért, mert a ma embere szólt a vászonról a ma emberéhez, egész lényével, a legcseké­lyebb színészi nyomaték nélkül beszélt a színész, át­érezve és művészien értet­ve minden szó gyújtó ere­jét... Ezt megelőzően pedig Urbanszkij Asztahov egyik legsikerültebb mondata hallatszott: „Az, amit én átéltem az életben, elég lett volna száz olyannak, mint te vagy. És most sem könnyű a helyzetem. De ha élőiről kellene kezdenem az életet, ugyanígy élném le. A te számodra szép szó a kommunizmus, de én vele éltem és élek.” Lepergett a szöveges rész, de a kép még nem fejeződött be. A színészek szeméről, arcáról annyi minden leolvasható volt még, hogy egy sóhajtás is elegendő válasz lett volna a mondatra. Senki sem mondhatia a jelenetről, hogy gyerme­ki naívsággal játszották el, mert hiszen erejének és magával ragadó varázsának titkát éppenséggel a színé­szi produkció egyszerűsé­gében, hitelességében talál­hatjuk meg. A színésznek ez a képes­sége, amellyel egész lényét, szenvedélyének minden erejét egyesíti az idővel, amelyben él, s a nézővel, akinek alkot, az az utóbbi évek színészsikereinek a korábbiaktól megkülönböz­tető sajátossága. Amikor az elnök bejelen­tette, hogy a szövetkezet nyugati határrészóbe ön­tözőtelepet kellene építeni, hogy nagyobb termést ér­jenek el, a tagok közül töb­ben ugyancsak tiltakoztak. Az elnököt meglepte a dolog. — Nézzék emberek — mondta — előbb-utóbb a tsz egész határára sort ke­rítünk, öntözőcsatornákat építünk a folyón innen is meg túl is. A falon függő térképhez lépett és ujjait végighor­dozta a csatornázásra java­solt 400 holdon. — Jövőre már a folyón túlra megyünk. — Csak te ne fúrkáltasd össze az én földemet! — szólt közbe egy aggastyán, de egy markáns tekintetű, sima arcú ember hango­sabb volt. Ráfigyeltek. — Az én földem is arra van, mégsem félek a víz­től. Legyen ott csak öntö­zéses gazdálkodás. Láthat- ák tavaly: a krumpli ahol megöntöztük, 150 mázsát adott, ahol meg nem, 70-et. Jó volt az elszámolásnál a 37 forintos munkaegység? Hát tudják meg, ha nem öntözünk, húsz se lett vol­na... Nagy csönd támadt. — Igaza van Miska bá­csinak! Építsük fel az ön­tözőtelepet. Ha meglesz, többet keresünk. Az elnök megkérdezte: — Akkor hát mi legyen? — Szavazzunk! — kiál­tott valaki. És a tagság néhány sza­vazat ellenében, fél tucat­nyi tartózkodás mellett a telep építése mellett hatá­rozott. Másnap a posta levelet kézbesített a tervezőirodá­hoz. Tíz nap múlva egy vá­rosi ember kereste az elnö­köt. A tervező jött terep­szemlét tartani. A tsz-beliek éppen ara­táshoz készülődtek, amikor egy furcsa brigád indult el a falu nyugati szélétől. Mé­rőléceket, műszereket cipel­ték. Fiatal mérnök vezette őket. A brigádban egy ró­zsaszín masnis szőke lány volt az írnok. Néhány hete érettségizett, karját és arcát Mai történet még alig érkezett barnára festeni a nap. Amíg a libasorban járó mérőlécesek új helyre vo­nultak, beszélgettek. Ha a mérnök bókolt neki, sze­mét lesütötte és nem tu­dott mit mondani. — Estére hazamegyek. Nem jönne velem? — kér­dezte egyszer a férfi. — Ha egyenesen haza­visz, elmegyek. Esteledett amikor az úton robogtak. A lány köz­ben azon töprengett, mit gondol majd az anyja, hogy egy idegen férfi viszi haza motoron?... Aztán már sem­mire sem gondolt, Elragad­ta a száguldás izgalma. Fél óra múlva hazaértek. A mama a kiskapuban kí­váncsiskodott. — Szervusz kislányom! Hívd be a taxisodat! A mérnök szívesen ment.' A verandán fonott karos­székbe ültetik a vendéget. — No, kislányom, mi új­ság? Nem fáradtál el? — Semmi az egész — ne­vetett a lány. — A mérnök úr mellett dolgozom. Az asszony a férfire né­zett. Lassan végigmérte, de a tekintete annál furcsább volt. A mérnök gyorsan el­köszönt. A lány kikísérte és a kapuban állt, amíg a motor után magasra nem csapódott a por. — Mi volt ez? — kérdez­te odabent a mama. — Óh mamikám, sem­mi!... Semmi!... Képzeld csak, azt mondta: tetszem neki meg hogy mindig ilyen feleségről álmodott. — És te mit válaszoltál? — Azt, hogy siessünk ha­za, mert a mamim vár. — Kis libuska. — Komolyan mondod? — Jól van, no! Nem mondtam semmit— Másnap délután, ahogy befejezték a munkát, a mérnök a motorját tiszto­gatta. — Nem segít? — kérdez­te a lánytól. — Csak nem romlott el? — Nem. — Soká lesz kész? — Egy perc az egész... Hazavihetem? — Esetleg... — Akkor máris készen vagyok! Parancsoljon... Villanygyújtásra értek haza. — Mi az, kislányom, hát te mindennap motorozol? — fogadta őket a mama. — A mérnök úr azt mondta, hazahoz... Baj? — Csókolom — lépett be a férfi és lehúzta bőrkesz­tyűjét. — Kerüljön beljebb, mér­nök úr... Bent úgy rohantak a per­cek, mint a motor az úton. A mérnök már éppen in­dulni akart, amikor a ma­ma megkérdezte: — Mondja csak, mérnök úr, tulajdonképpen miért motoroztatja a mi lányun­kat? A férfi hirtelen nem tu­dott szólni sem. — Tetszik tudni... A lány elpirult. A mama tekintetében ülő szigor pillanat alatt elröp­pent Udvarol a lányomnak — gondolta magában ás olyan boldog volt, mint egyszer, régen, amikor igent mondott a férjének... Négy hét múlva a szinte­ző brigád befejezte a mun­kát. A nagy terv is elké­szült, és amikor megjelen­tek a földeken az árokásó gépek, a fél szövetkezet ki­vonult a határba. Még azok is ott voltak, akik valami­kor annyira ellenezték, hogy öntözőtelepet építse­nek... A rózsaszín masnis lány­ról pedig mindenki tudta, hogy nemsokára menyasz- szony lesz. Dupsi Károly

Next

/
Oldalképek
Tartalom