Békés Megyei Népújság, 1963. december (18. évfolyam, 282-304. szám)

1963-12-01 / 282. szám

M dria üzenetet kapott Katitól; délután öt árakor legyen a Fehér lili­om eszpresszóban. Először nem tudta mire vélni az üzenetet, mert Katival so­sem volt barátnői viszony­ban. Érettségi óta egy­szer találkozott vele. Ízlé­ses kosztümben sietett va­lahová. Tüntetőén megölel­te, megcsókolta őt s panasz­kodott. Róla csak akkor kérdezett, mikor búcsúz­tak. Mária megmondta, hogy még nem sikerült el­helyezkednie. Nem, nem tud egyetemre menni. Hogy je­les tanuló volt? „Igen." Su-. tán mosolygott Az érettségi napján Má­ria anyja késő este jött ha­sú. Ügy várta, hogy mond­jon neki valami szépet, de a fáradt asszonytól hiába várta. Csak azt kérdezte: hogyan sikerült? Meg azt: hová megy dolgozni? Elke­seredve feküdt le és soká­ig nem tudott elaludni. Gondolatban Lacihoz me­nekült. Osztálytársához — titkos szerelmeséhez. Lacival a harmadikban kezdődött minden. A fiú kezdte. Mikor Lacival talál­kozott mindig örök téma­ként Adyt idézték. Legked­vesebb versük lett a Héja­nász az avaron. Hányszor mondták együtt: »...új rablői vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek.^ C még sok-sok verset ® Adytól, akit mindket­ten nagyon szerettek. A barátságból viharos szere­lem virágzott, s már a ne­gyedik év végén úgy be. széliek róluk, mint akik megtalálták egymást. Mária anyja sejtett vala­mit lánya ismeretségéről. Egy cseppet sem tetszett ne­ki, hogy a lánya Lacival barátkozik. Mert ki ez a diákocska? Az apja gépla­katos a közeli traktorgyár­ban. Még ha egy mérnök fia lenne? Az anyja remélte, majd változik a lány. Le­érettségizik, „jobb társaság­ba” kerül, kiveri a fejéből a fiút. Mindig abban remény­kedett, hogy a lánya „jó partit” csinál, nem robotol majd úgy, mint ő. Az elhelyezkedés azonban sehogy sem akart sikerülni. Már két hónapja ődön- gött munka nélkül, s úgy érezte, kihalt be­lőle minden kötelesség. érzet, mikor véletlenül ta­lálkozott Katival. Igen! Em­lékszik. Akkor említett va­lamit Kati — majd ö segít elhelyezkedni. Ezért üzent volna ?„ Mária leesve érkezett az eszpresszóba. Az ajtóból látta már, hogy elegáns férfi ül Ka­ti mellett. Lassan indult ez asztalukhoz, szándékos kerülővel, hogy szembeke­rüljön a férfivel. Megreb. bent, ahogy rápillantott a markáns férfiarcra. Honnan ismeri? Nem jutott ideje ki. találni. — Szervusz, Mari! Kati felállt és viharo­son megölelte őt. A követ­kező pillanatban feledve az előbbi szelességét hűvös nyugalommal mutatta be egymásnak őket. — Marikám! Kedves is­merősöm, Hargitai úr. Majd Máriára mutatott és patetikusan mondta. — Gerendái Marika, a barátnőm... — Kezét csókolom... U férfi felemelkedett. •* Kezet csókolt a meg­lepődött lánynak. Ezután pitszalendült a helyére, p»­hán, ruganyosán, Mária fe­szélyezetten ült asztalhoz. Hargitai odaintette a pin­cért. — Gint! Es természetesen ásványvizet. Máriára pillantott, de 6 csak hangtalanul bólintott. Katit nézte. Lopva, nehogy észrevegyék, hogy összemé. ri kettőjüket. Katin diva­tos lásestélyi, körömcipő, kozmetikus és első osztályú fodrász, állapította meg hi­deg iróniával. Honnan, mi­ből? S ö? Szerény, de ízlé­ses alj, nylonblúzzal, olcsó szandál... De honnan, mi­ből lenne más? A férfi kér. dése riasztotta fel a tépe. lödésböl. — ügy érzem, megtalál­tam. Ideális titkárnő lesz magából, Marika. Á tfogta a lány vállát, de az elhúzódott tőle. — Ha nem visz tovább, azonnal kiszállok. A jeges hangra megtör, pant Hargitai. Indított s szó nélkül tették meg a hátra­lévő utat. Pontosan a ház előtt állt meg. Az ala­csony, apró ablakokból már nem szűrődött ki világos­ság. — Köszönöm, hogy haza­hozott. Mária hangja fáradt, fátyolos volt, mintha át- züllötte volna az éjszakát. — Holnapután várom az — Egy kicsit tanulni kell, de nem lesz nagy elfoglalt­sága. Néha velem utazik majd... Mária ösztönösen meg­érezte a hangban a fojtott izgalmat. Riadtan húzta össze magát a fotelben, mint egy kiszolgáltatott kis fázós veréb. — Akarja? — suttogta a férfi, magához húzta, át. ölelte a lányt. — Mit akar? Engedjen! Maga, Maga!... — Nem érted? Állású adok neked... senki sincs itt... — Egy gomb lepattant Mária ruhájáról. Kitépte magát a férfi kemény szo­rításából. — Együtt végeztek Kati­val? — Igen. A pincér letette az asz­talkára az italt Hargitai csak ezt várta. — Egészségére! Tetszett neki a férfi halk, udvarias modora, mérték- tartása. Próbálta kitalálni, mivel foglalkozik. — Fogadjunk, azt talál­gatja, ki vagyok. Elpirult, mint a csínyte­vésen ért kislányok. — Nem mindegy? — kér­dezte a férfi. — Nem. — Tehát feltétlenül árul­jak el magamról mindent? — Ügy illene. Saját maga is meglepő­dött a merészségén, de tu'i- ni akarta ki ez a rokonszen. vés férfi. Az viszont fel­paprikázta, hogy nem akar­ja felfedni kilétét. Igaz­ságtalannak vélte, hogy Hargitai szinte mindent tud róla, s ö csupán a nevét is­meri. Kati mosolyogva fi­gyelte őket. — Ne tiltakozz, Zoli! — nevette el magát, majd Máriához fordult. — Fő­mérnök az új városépítkezé. sen. — Szabad? If ékony, csokornyak. * kendős fiatalember állt meg az asztaluknál s Kati felé hajolt. A lány cinkosan mosolygott, eltán­colt újdonsült lovagjával. Mária hallgatott. A férfi nézte a lányt. Valósággal felmérte. Módszeres pon­tossággal, amint egy új ut­casor telepítése előtt szo­kás a terepet. Tetszett neki a lány. Katitól tudta, hogy Mária állás nélkül van. Ab. ban a pillanatban, mikor meglátta, elhatározta, hogy elhelyezi. De nem önzetle­nül. Már a harmadik gint it­ták, s belemerültek a be­szélgetésbe, mikor Mária véletlenül megpillantotta Hargitai gráját. — Szent isten! Kikapok. — Ne aggódjon. Hazavi. szem. — Menjünk! Siessünk! A gépkocsi csendes duru- zsolással haladt a rosszul világított utcákon. Hallgat, tak. Zoltán bekapcsolta a rádiót, s zenét keresett. — Mit szólna hozzá, ha titkárnőnek alkalmaznám? Máriát váratlanul érte a kérdés. Hirtelen szólni sem tudott. Nem akart hinni a fülének. — Titkárnőnek? — Igen. A férfi egy sötét utcaré­szen megállította az autót. Kialudtak a reflektorok. Homály vett körül mindent. Furcsán, egészen közelről beszélt a férfi. irodámban. Megbeszéljük a részleteket. Viszontlátásra. Megvárta, míg a lány el­tűnik az ajtó mögött. Erez­te a kocsiban rekedt enyhe parfüm illatát s minden érzélcszerve bizsergett, mi­kor felidézte a lány közel­ségének pillanatait. Mária anyja felriadt az ajtónyikorgásra. — Hol kószálsz késő éj­jel? A lány édesanyja ágyára ült. Izgatottan újságolta. — Képzeld el, titkárnő le. szék. Az asszony hirtelen fel­ült. — Beszélj! — Találkoztam Katival. Bemutatott egy építőválla­lat főmérnökének. Éppen titkárnőt keres... — , Éppen most!... Éjsza­ka Mária azonnal megértet, te a gúnyos hang értelmét. Hevesen tiltakozott édes­anyja kimondatlan gyanú, sítása ellen. Vajon miért nem hiszi? Akkor miért üldözi napról napra állás után? Miért nem biztatja? Durcásan felütötte a fejét s nem szólt többet egy szót sem a találkozóról. Idege­sen vetkőzött s közben azon gondolkodott, hogy öt még sosem értette meg az anyja. Pedig hányszor sze­retett volna közelférkőzni hozzá. Már lefeküdtek, amikor édesanyja újra meg. szólalt. — Vigyázz magadra, azt mondom! Keserű szájízzel aludt el. Elrontották az örömét. • H z irodaház harmadik ■■ emeletén találta meg Hargitai szobáját. Tartóz­kodva megállt a nyitott aj­tóban. A férfi felnézett a munkájából. — Kezét csókolom. Már vártam... Átmentek a belső szobá­ba. A lány leült az egyik fo­telbe. A férfi kinyitotta a könyvszekrény rejtett ajta­ját. Italt és süteményt vett elő. Mária szótlanul nézte a készülődést. Hargitai töltött. — Egészségére, Marika. A férfi pillantása végig. siklott a lányon. — Meglesz az állás — Hargitai Mária mellé ült. Ha maga is akarja, Mari­ka, megkaphatja a titkár­női beosztást. — A férfi közelebb húzódott s to­vább magyarázott. Feldúltan, megszégyenül- ten szaladt el az épület­ből. I degesen, remegve mér. te az utcákat, gyors, apró léptekkel. Küszködött a sírással. Az egyik útke­reszteződésnél megállt, s hirtelen nem tudta merre menjen. Ilyen állapotban nem akart hazamenni. Vak. iában indult tovább. Beült az első útbaeső eszpresz- szóba. Kávét kért. | Kevesen voltak. De mi­ért is lennének többen munkaidőben? Akinek állá­sa van, dolgozik ilyenkor, ö meg itt ül. Belemart a keserűség. Fásultan bá­mult az utcára. — Bútort majd részletre veszünk... — Vegyünk egy televíziót is. — Mit gondolsz, minden­re telik egy lakatos fizeté. séböl? — De édes, tudod, hogy én is dolgozni fogok már rövidesen. Megígérték, hogy felvesznek a porcelángyár, ba... A háta mögötti asztalnál egy lány és egy fiú tervez­gette a jövőt. Belényilalltak az emlékek, öt is hívták a porcelángyárba, az egyik rokona meg üzletben akarta elhelyezni. Nem ment. Az anyja örökké arról beszélt neki, hogy fizikai munká­ra nem engedi. Hogyisne! Nem azért taníttatta. Édesanyja a kisemberek robotos életét élte. Három gyermekével éppenhogy nem nyomorgott. Furcsa kettősség ötvöződött benne szinte állati szorgalommá. Hihetetlenül szeretett volna ebből a sorból jobb körül­mények közé kerülni. Iri­gyelte azokat, akik tavasz- szal mást vettek magukra, mint télen. De bármennyire igyekezett saját erejéből, nem tudta megtenni. De félt is azoktól az emberektől, akik közé el akart jutni. Ezek az emberek művelteb. bek voltak nála, s ö azt val. lotta: a t múlással együtt jár a rafináltság is. Ezért taníttatta a lányát, de ugyanakkor betegesen fél­tette is a világtól. Mária érezte mindezt, de nem ér­tette... Fizetett, s hazaindult. Cl z egyik utcasarkon " összetalálkozott Laci. val. A fiú elmosolyodott, mikor észrevette a lányt s örömmel köszöntötte. Laci munkából jött. A gépgyár­ban dolgozott. Egyetemre akart menni, de nem vették fel. Nem esett jól neki, de tenni kellett valamit. Elő­jegyzésbe vették, s most dől. gozik egy évig. — Megyünk presszóba? Mária idegesen megrán­totta a vállát. — Sétálunk? Otthon Mária csendesen nyitotta a kaput és a nyári konyhába mentek. — Csendesen! Anyuék már alszanak. Nem gyújtott villanyt, mert az utcáról beszűrődött a ház előtt levő lámpa fé­nye. Félhomály terjengett. Leültek a priccsre. Laci át­karolta a lányt, de az heve. sen ellökte a fiút, s elsírta magát. Laci el sem tudta képzelni mi történhetett. Faggatta Máriát, de nem kapott választ. Később Mária megtörölte a szemét, s Vizet ivott. La­ci is felállt és megfogta a lány karját. Maga felé fordította és hevesen átölel, te. Szája mohón tapadt a lány ajkára. Pattant az ajtó. Élesen villant a fény, mintha szét­hasították volna a sötétsé­get. Fülükben dobolt a vér, s az első pillanatban nem látták ki nyitott rájuk. — Mi történik itt? A lány anyja állt az aj­tóban. Vastag, fehér háló­ingében, összekuszált hajá­val olyan volt, mint egy tébolyodott. A két fiatal hunyorgott a fényben, megrettentek, azonban a pillanatnyi za. vart felváltotta a nyugalom. Az asszony behajtotta maga mögött az ajtót, ne­hogy belásson valaki. — Mit kerestek itt? — Ide jöttünk. A szobá­ba nem akartam bevinni Lacit... K utatta, fürkészte a két fiatal arcát. Féltette Máriát. Mindig attól rette, gett, hogy elcsábítja valaki. S most íme, itt van az, aki­től annyira tiltja a lányt. Az ő engedélye nélkül jött a házba. Nem nézett a fiúra, csak Máriát figyelte, de szavait a fiúhoz intézte. — Maga azonnal menjen haza! — Kérem, de.... — Egy szót se! Menjen ki innen...! — Kiengedlek, Laci... A lány az ajtóhoz rohant, de az anyja eléje állt. — Majd én! Az asszony bezárta a ka­put a fiú után és vissza­ment a konyhába. Mária ott állt, ahol az előbb. — Megnémultál? Nem kapott választ. A lány levetette a kardigánját, a blúzát, s megmosdott. Az anyja elnézte hajladozó, karcsú alakját, telt karját, formás mellét; s magában füstölgőit a lány szemtelen nyugalmán. — Szégyelld magad! El­bújsz ide egy taknyossal és ki tudja, mit műveltek. y ária megremegett. Vá- laszolni szeretett vol­na, de úgy, hogy elvegye az anyjának a kedvét az őrjítő bizalmatlankodástól. Pa­rázsló indulattal nézte a so. vány, ráncos arcú asszonyt, aki nem nézett a szemébe, csak hajtogatta a mondóká- ját. — Biztos már odadobtad magad neki — megcsuklott a hangja — meglopta a leg­drágább kincsedet... Ezt már nem bírta a fel­zaklatott lány. Kirobbant belőle az indulat. — Nem! Es különben is! Nem lopott. Odaadtam ma. gam neki. Egy pillanatra belené- mult a szó ettől a vad őszin­teségtől, amelyet a kínló­dás csalt az ajkára. Már nem lehetett megállítani a keserűségtől megdagadt in­dulat-áradatot. — Miért gyötörsz? Miért nézel úgy rám, mintha lep­rás lennék? Boldog akar. tam lenni egy kicsit. Azt gondoltam könnyen megy. Nem látod, hogy kínlódom. Ügy érzem, felesleges va­gyok ebben a világban. Már lassan Laci sem tud érde­kelni, pedig ő az egyedüli, akihez vonzódom. Nem lá­tom a céloih, az életem ér­telmét... Az asszony döbbenten fi­gyelte a lányát, akinek a szeméből potyogtak a köny- nyek. Hisztérikusan felkiáltott: — Hálátlan! Ezért gür­cöltem érted?? Mária keserűen felneve. tett. — Robotolsz. Igazad van, de azt sosem mondtad, hogy az iskolán kívül már sza­bálytalan a küzdelem, gö­röngyös utak is vannak. Két nő lihegett egymással szemben. — Ma is voltam állás után. Likőrrel és sütemény, nyel fogadtak. Meg egy ajánlattal. Legyek a főnöké, lesz titkárnői állás, kénye­lem, szép ruhák... Ennyit ér a szépség, a műveltség? Hát lehet ezt érzelem nél­kül csinálni, csupán a vad érzékiség puszta eszközé­nek tekinteni valakit? Még az állatok sem tesznek ilyet, mert köztük is uralkodnak a biológia kérlelhetetlen törvényei. Mária felzokogott. — Főmérnök, igazgató meg mit tudom én, számít is a beosztás. Sokan csak azt lesik, kit csábíthatnak el. Feketénét miért dobták ki a hivatalból? Átszervezés! Ezt beszélik, de azt suttog­ják, hogy nem volt hajlan­dó a főnökével... Máriát kimerítették az egész napi izgalmak. Halá­los fáradtan rogyott egy székre. Csendesen sirt. Az anyja kezébe temette az ar­cát, s egy szót sem tudott szólni. Úgy érezte, megin­gott alatta minden, össze­dőltek az évek kemény, sokszor emberfeletti mun­kával építgetett tervei. a z éjféli gyorsvonat mozdonyának éles füttye rongy ölta szét a csendet. Az asszony fel­emelte a fejét. — örült vagy — sziszegte. — Miért? — Azt hiszed, te, egyedül ellenállhatsz? — Nem vagyok egyedül. Már vagyunk többen... Az asszony cinikusan köz. bevágott. — Akkor miért nem he­lyezkedsz el azok segítségé­vel? — Te most ezen mérsz mindent. Igazad van. Lesz állásom. Holnap elmegyek a porcelángyárba. Nem aka­rom árulni a szerelmet. Veled, anyám sosem be­szélgettünk ilyesmiről. Hányszor vártam tőled út­mutatást! Hányszor! De te nem segítettél... Berohant a szobába és le­rogyott az ágyra. Köny- nyek között aludt el. Vad, kusza álmok gyötörtek... • A műszak végét jelezte a gyári duda. Fiatalok áram­lottak kifelé a porcelán- gyár kapuján. Mária is köz­tük volt. Pádár András

Next

/
Oldalképek
Tartalom