Békés Megyei Népújság, 1963. december (18. évfolyam, 282-304. szám)

1963-12-23 / 301. szám

1963. december 23. Hétfő Tíz év után újra együtt Sokat gondolkoztam azon, hogy mi volt az 1963-as év legmara­dandóbb élménye számomra. Az év legszebb élményét megír­ni mindig nagy nehézséget je­lent az ember számára. Egy év 365 nap, annyi mindent ad, ami­re szívesen emlékszünk. Kivá­lasztani a legszebbet, a legél- ményszerűbbet mégis nagyon nehéz. Amikor magamban ren­dezgettem a gondolatokat, any- nyi jelentkezett, szinte kiabált, mondta: „engem írj le, engem írj le". Így esett a választásom ar­ra, amit most elmondok. Azért is ezt választottam, mert sok­szor vagyunk úgy, hogy írunk másokról, de magunkról megfe­ledkezünk, mintha velünk nem is történne semmi említésre méltó. Aztán meg azért válasz­tottam mégis ezt a témát, mert végső fokon nem is én voltam a főszereplő, sokan voltunk meg az ember valahogy egy kicsit úgy is van vele, hadd tudja meg ország-világ, mily nagy ese­mény az egyén életében egy- egy családi momentum. Igen, családi momentum, mert tulaj­donképpen erről van szó; nem esküvő, nem gyerekáldás, egy­szerű találkozó, összejövetel. Igaz, hogy sokféle találkozó van, sokféle összejövetel, de vajon hány család van, ahol ilyen összejövetelről nem beszélhet­nek. Hány és hány család van olyan, ahol a gyerekek felnőnek, szétszélednek a szélrózsa min­den irányába és azután megfe­ledkeznek a Szülők iránti köte­lességről, talán szégyellik is azokat, különböző okok miatt, s kerülik a találkozást. Azzal kezdeném, hogy a mi kis családunk tíztagú. Van kö­zöttünk 41 éves és 20 éves. Lány elég kevés, mindössze egy. Van közöttünk hivatásos katona, rendőrtiszt, építőmunkás, peda­gógus, fiatal katona, irodista. Van közöttünk nős, családos. A korból ítélve általában kinőt­tünk a sárból, kit erre, kit arra vetett a sors, a hivatás, volt úgy, hogy a nyolc gyerek nyolcfelé volt, az ország különböző vidé­kén. Ezen ma sem sok változás történt. Szüléink egyszerű pa­rasztemberek, nekik többre nem tellett. Talán nem is akarták. Inkább a gyerekek. És ez vala­hogy így is történt, mert a gye­rekek többre vitték, nem azért, mert a paraszti munkát nem sze­rették, ez az élet rendje, az új élet rendje, dolgozni, tanulni szüntelen. Elkerülünk a szülői háztól messzire. Viharok jöttek, mentek, mi maradtunk megin­gathatatlanul, úgy, ahogy nevelt bennünket a mozgalom, a párt. Nemcsak munkára, becsületre is. Igen, becsületre is, a szülök sze­reidére, megbecsülésére. De hát az élet sokszor nem ismer kö- nyörületet, mert mi lehet leg­fájdalmasabb a szülőnek, mint­hogy meg kell válni féltett, sze­retett gyermekétől A szülő sok­szor úgy van, talán többet nem is látja gyermekét. Lázadozik a sors ellen, mert elragadja tőle szeretteit... És itt jön a nagy kérdés. Hányszor hallani: van nekem fiam meg lányom, de azok nem érnek rá... Igen, ilyen is van. Nem érnek rá... Pedig a szülői házhoz visszatérni rá kell érni, ahogy mi is ráértünk és ráérünk. Mert visszatértünk, ha nem is örökre, ha nem is mindannyian egyszerre egy-egy napra, de eb­ben az évben ott voltunk nyol­cán emberül, terebélyesedve. Élmény? Leírni szinte lehetet­len, ami ott volt. Elképzelni is nehéz, mi történt, milyen érzé­sek kavarogtak a szülői szívben, mikor a felnövekedett hajtások, a megemberesedett gyerekek új­ra körülvették őket, a szerdet számtalan jelével. Az öröm s a meghatottság könnyei csillogtak a szülők, gyermekek, s az uno­kák szemében. S bizony, mikor körülültük a nagy asztalt, az Idegen azt gondolhatta volna, itt lakodalom van, pedig nem az volt. Nem történt más, csak a család összejött úgy, ahogy an­nak idején, mikor még kiesik voltunk. Lehet, hogy másoknak nem mond sokat e visszaemlékezés, de nekem s valamennyiünknek, akik ott voltunk, ez volt az utóbbi évek legszebb élménye, s erre fogunk visszagondolni még nagyon-nagyon sokáig. Háló Ferenc Szeretet és melegség a kis szobában Frissen süli kolbász ínycsiklan­dozó illata áramlik kifelé a nyíló ajtón. Benn az édesanya éppen a kész almakompótot önti tálba, hogy kihűljön. A főtt birsalma enyhén savanykás, mégis nehéz, édes illata összevegyül a sütőben párolgó kolbász fűszeres szagával. Vacsora készül Keresztes Jáno- séknáL Jelentősége van Kereszteseknél az ilyen vacsorának. Hosszú évek küzdelme, a becsületes, szongal­Jövöre új házat építenek OTP- kölcsönnel. A kis szobában: száradó ruhák sokasága a kifeszített zsinegen. Fuplin férfiing, gyapjúpulóver, gyermekmackó és más holmi. A fiatalos mamának szinte naponta mosni kell, hogy tiszta ruhával láthassa el gyermekeit. Bogár- fekete szeme csillog, amíg sorol­ja, mit vettek a legutóbb is, mi­lyen ruhával lepték meg a kicsi­nyeket és nagyokat. Aztán invi­tál a spájzmak kinevezett helyi­ségbe, ahol boldogan mutatja a sok kolbászt, húst, télire szánt eleséget. — Az idén vágtuk a legnatgyobb hízót — mondja. — Kétszázhetven kiló volt. Amióta a tsz-ben va­gyunk, minden évben vágunk. Kell is, nagy a család. S hogy milyen sok kell, arról néhány szám is meggyőz ben­nünket, amikor felsorolja a napi Szükségletet: — Naponta 4—5 kiló kenyér, fél kiló zsír és egy paprikás krumpli főzéséhez 6—7 kiló krumpli. Ez csak a legszüksége­sebbje. Az édesapa tavaly takarmányos Ha így tanul, bizonyára teljesül a vágya. Jancsi ötödikes. Ö gépkocsiveze­tő akar lenni. Nagyon szereti a gépeket. Sok kolbász készül a 270 kilós hízóból. más munka révén jutottak el idá­ig. Az édesapa a körösladányi Dó­zsa Termelőszövetkezet tagja már nyolc éve. A helyi cigánycsalá­dok közül őket úgy emlegetik a faluban, hogy a legszorgalmasab- bák, a legdolgosabbak, akik jó munkájuknak köszönhetik, hogy már elkerültek a telepről. A ta­nács segítségével — bár egyelőre még szerény — egyszobás házba költöztek, s már nem szorong a nagy család a telepi kunyhóban. nálmi. Ugyanakkor nyílt a szom­szédok ajtaja. A szomszédasz- szony is özvegy, de már régen. Megállítja: — Hová ilyen időben? — Hát csak le az utcára. — Hull a hó. — Hát hull. — Igaz, egy kis séta ilyenkor is egészséges — mondja a szom. szédasszony. Aztán hozzáteszi: — A sálját igazítsa meg, ne­hogy meghűljön. Azzal már ott babrál kövér­kés ujjaival a nyakánál, elren­dezi, tömködi be a sálat a téli kabátba. Közben nézi. Nézi. — Hát csak vigyázzon magá­ra... Nézi. — Köszönöm, majd csak vi­gyázok. Akkor a szomszédasszony ke­zet nyújt, jó meleg a keze, szo­rongatja az övét. Alig akarja el. engedni. Hát jó. Megy le a lépcsőházban, óva­tosan. Ilyen téli déledőttön sö­tét a lépcsőház, szegény megbol. dogult is majdnem leesett egy­szer. Még fiatalasszony volt, valamin nagyot nevetett, meg­botlott a lépcsőben. Kiért az utcára, sűrű hó esik, de sebaj. Min is nevettek ak­kor? Most az utcán félhangosan beszélt, kérdezte önmagát, s fe­lelt rá. Min is nevettek, még évekkel később is szó volt róla. De so­kat nevettek. Kezdetben: — Csókolj meg. — Hogyisne... Aztán nevet. — Elkaplak, agyonszorítlak... Csak nevet. Mondom neki: te Kaita, a ne­vetéstől hízol, olyan leszel, mint egy teli hordó, aztán csak gu­rítlak. Ezen is nevet. Egyszer elsózta a levest. — Te, erre a levesre egy vö dör bort megiszom... — Még mindig jobb, mán the cukrot tettem volna bele, Nevet Megy az utcán, félig csak gon­dolja, félig kimondja, félhan­gosan; — Milyen vidám volt mindig Pedig gondok is akadtak. Csü­csöríti a száját, aztán kibugy- gyan a nevetés. Szippant egy nagyot a hideg levegőből, sóhajt utána: — Nekemvaió volt. A siető járókelők megné/ik az öregembert: né' beszél Önma. gában. — Nekemvaió volt Már öreg házasok voltak, megtanította kártyázni. Ha nyert, úgy nevetett, hogy szinte felverte a házat. Ha vesztett, akkor is nevetett: — Nem baj, öregem. Ez a pár fillér is a családban ma­rad. Család. Család nincs. Esik a hó és nincs semmi. Ezt is kimondta, hangosan: — Nincs semmi. . Egy térre ért, most mindenütt süppedő hó, a padokon Is ma­gas hópáma. Hangosan: — Itt is ültünk sokszor. A téren egy lélek sincs. Akik átvágnak, azok is szapora lé­péssel. Körülnéz. Aztán: — Menjünk el innen. Ide se íövök el többé... Elment egy kocsma előtt: — Nem... Elővette a pipát. Visszatetle: — Nem. Nehezen, valahogy eltelt a tap. Este kopognak az ajtón. A szomszédasszony. Szalvétával takart tányért hoz a kezében. — Egy kis kalácsot sütöttem... kezdi — hoztam néhány szele­tet Hozzáteszi: mazsolás. Leteszi a tányért az öregen 'r elé, feltaksrja. Aztán nézi az öreget. Nézi. Bodó Béla ; A kis tanitónőjelölt. Derültséget okoz az, ahogyan a harmadikos Feri kijelenti: „Ko­csis leszek a tsz-ben”. Magyará­zatképpen hozzáteszi, hogy na­gyon tetszenek a tsz lovai. A legkisebbet is Ferinek hívják. \ csodálkozó tekintetre az anya álaszol: — Magamhoz vettem a testvé- em gyermekét, a kis Ferkót. Ne­kik még nehezebb, hát vállaltam, hogy én nevelem fel. Ahol sok a gyerek, ott elfér még egy. így van két Ferink. Érkezésünkkor szólt a zene a telepes rádióban. A két Ferkó vi­dáman táncolt a szoba közepén. Természetesen a legújabbat: a twistet ismerik ők is. A fényké­pezőgéptől azonban megijedtek, s most csak a hosszas rábeszélés után álltak kötélnek. A zenét Gi­zi dúdolása helyettesíti. Ez mit sem zavarja a két lurkót. Vígan járják. Csak a legidősebb fiú ha­zatérése vet véget a táncnak. Nagy a család, sok szelet kenyeret kell vágni naponta Gizinek. volt a tsz-ben és 600 munkaegy­séget ért el. Az idén kocsikísérő és rakodó. Most éppen a pulyka- szállításnál segít. A gépkocsin Bé­késcsabára viszik a tsz pulykáit. Késő éjszaka ér haza, de vállalta ezt is, hogy szaporodjon a mun­kaegység. Ilyen dolgos a család többi tagja is. Zoltán, a nagyfiú szintén rakodó a tsz-ben, Gizi, a legnagyobb lány nyáron a Körösi Állami Gazdaságban dolgozott. A kisebbek még iskolába járnak Faggatjuk, ki, mi szeretne lenn5 Határozott válaszokat kapunk. Marika 14 éves, a család büsz kesége. Nagyon szeret tanulni, különösen a biológiát, a földrajzot kedveli. Még késő este is tanul, s ilyenkor a többieknek csendben kell lenniük. A legnagyobb számú petróleumlámpa pislákoló fénye | világít könyvének betűire. Nem könnyű így a tanulás, de jövőre, az új házban villany világít. — Tanítónő szeretnék lenni — válaszol kérdésünkre Marika, s hosszú fekete haját hátraveti. Fel- I emelt fejjel, büszkén mutatja el­lenőrző-könyvecskéjét, melyben „ négyesek és ötösök sorakoznak. Twistéi a két legkisebb. Elegánsan jelenik meg. Mű-bör- bátban, divatos zakóban, mint­ha nem is a tsz-ből, munkahelyé­ről jönne. Néhány perccel később azonban már vágja a fát a havas udvaron, gépkocsink reflektorfé­nyében. Kell az édesanyjának a holnapi tüzelő, s ez esténként az ő házi teendője. Búcsúzunk a kis szobában lakó aagy családtól, onnan, ahol oly sok melegséget, egymáshoz való ragaszkodást Iá mk. Kasnyik Judit Fotó: Kocziszky

Next

/
Oldalképek
Tartalom