Békés Megyei Népújság, 1963. november (18. évfolyam, 257-281. szám)
1963-11-03 / 259. szám
KÖRÖSTÁJ ____________KULTURÁLIS MELLÉKLET____________ C soda - amelyhez nem kellett varázslat Nina Hibbin cikke a Daily Worker 1963. október 5-i számában Hisznek önök a csodákban? Nem, természetesen nem hisznek, legalábbis nem a varázslatokban, a természetfelettiben. Vannak azonban olyan emberi erővel létrehozott változások, amelyek annyira megdöbbentőek és drámaiak, hogy csak a „csodálatos” szó illik rájuk. A londoni filmfesztiválon bemutattak egy filmet, amely minden idők legnagyobb emberalkotta átalakulásáról szól. A film, Az orosz csoda magának a szovjet embernek az átalakulását ragadja meg — eljutását a cárok korának nyomorúságából és elnyomásából abba a korba, melyben az új, szocialista ember szputnyikon kerüli meg a földgolyót A kétrészes filmet, amely hatalmas lelkesedést keltett a moszkvai filmfesztiválon, Annelie és Andrew Thorndike készítette. Az NDK két nagynevű doku- mentumfilm-alkotója az évek során új, dinamikus dokumentumfilm-stílust alakított ki, a Szovjetunióban a háború előtt kifejlődött filmtechnikai eredmények alapján. Filmdokumentumók, magánlevelek, fényképek, archívanyagok, térképek segítségével olyan erőteljes és megrázó filmeket alkottak, mint a „Te és annyi más bajtársad”, a „Teuton kard akció”. „Az orosz csodá”- ban, különösen az első részben, új magaslatokra vitték ezt a technikát, szélesebb freskót adva, mint eddig bármikor, dokumentumfilmekben ritkán érezhető szenvedéllyel. Hatalmas munka van egy ilyen filmben. Először az anyag felkutatásának óriási feladata. Majd a válogatás, az anyag elrendezése, megtervezése, hogy a leg- nagyob hatást keltse, a forgatókönyv és a zenekíséret elkészítése, de ez csak az egyik része a dolognak. Ügy tervezték, két év alatt elkészülnek. Végül öt évet vett igénybe a munka. Kiszámították, hogy magában a Szovjetunióban kb. 500 S ezer mérföldet utaztak. [ A lénai aranymezők vidékén találtak néhány megdöbbentő fényképdokumentumot a sztrájkolok hidegvérű lemészárlásáról a forradalom előtt. Omszkban mulatságos „rejtett kamera” felvételeket készítettek fiatalokról egy táncos szórakozóhelyen, melyek óriási kontrasztot képviselnek a régi idők nyomorúságát bemutató képek mellett A Szovjetunió egész te-j rületéről gyűjtöttek anyagot, amely erőteljes és páratlan beszámoló arról a szörnyű pusztításról, melyet az intervenciós háborúk okoztak. És itt van a „csoda” lényege — a hatalmas lelkesedés a szocializmus iránt és az a bizalom, amely képessé tette a szovjet embereket, hogy ismét megindítsák a termelést, az életet ezután a romboló időszak után. Amerikában gyűjtötték azt a megdöbbentő erejű anyagot, amely emlékeztet arra, milyen magas fokon állt az USA az ipari fejlettségben a húszas években. És látjuk a szovjet autógyártás teljes 1922-es évi termelését — egyetlen autót, amelynek valamennyi alkatrészét kézzel készítették. Párhuzamos képek napjainkból másfajta összehasonlításra adnak alkalmat, fej-fej melletti verseny a termelékenységért, amelyben a szocialista rendszer fokozatosan az élre tör. Házassága előtt Annelie Thorndike tanítónő volt, és közvetlenül tapasztalta a szocialista építés csodáját. A háború után egy dülede- ző falusi iskolában tanított Kelet-Németországban, Mecklenburgban. öt évvel később Andrew Thorndike, már gyakorlott dokumen- tumfilm-alkotó, iskolai helyszínt keresett, hogy illusztrálja az iskolarendszer fejlődését az NDK megszületése óta. Azt a tanácsot kapta, hogy Mecklenburgot keresse fel, mert Annelie iskolája már egyike volt a fiatal népi demokrácia legjobb iskoláinak. így találkoztak, a találkozásból szerelem lett, majd házasság. Azóta annak szentelték magukat mindketten, amit Andrew Thorndike így fejez ki: A kommunizmus népszerűsítésének hivatása. A könyvben, amelyben megírták „Az orosz csoda” elkészítését, a házaspár úgy beszél a film létrejöttének időszakáról, mint életük leg- eseménytelibb, legboldogabb éveiről. „A komunista társadalom építése a Szovjetunióban — írják — a legnagyobb és legizgalmasabb esemény az emberiség történetében. Csodálatos szerencsénk volt, hogy több évig tanúi lehettünk ennek az építésnek és nincs más, amire jobban vágynánk, mint hogy elmondjuk mindazt, ami olyan mélyen megrendített bennünket.” Pozsgai Zoltán: cA döm inböljö Hűzd, gyerek! — Ügy ám, gyerek! —■ Neked az a dolgod. Nem rossz dolog. Egyszem ablakunk előtt ültek, apám közöttük, a falnak dőlve, felém szuszog, tatva üres pipáját. Én meg előttük ültem a porban, majdnem a lábukon, s néztem az alkonyati felhőket, ahogy elhúztak az alkonyaiban, a faluvég fölött. Nyírfahéj volt a számban, valami nótát fújtam rajta. A hónom alatt meg egy tejesköcsög. Disznóbél feszült a száján, egy nádszál állt ki a bélből, azon húzkodtam a tenyeremet föl; le. A nád vastagon nyikordwlt, s a köcsög hatalmasan fölerősítette; s ahogy így mocorogtam, a por bebújkált a nadrágom szárán, s a szurtos kabát kidörzsölte a nyakamat. Vasárnap volt, s csak gyűltek körénk, lepték a házunk elejét a muzsikáért, mint a darazsak a dinnyét. A nyírfahéj keserű volt és nedves, „a bőgő” nádja síkos; meghintettem porral, úgy jobban szólt; Sarjúszéna három rendre Lekaszálva, Három leány apácának Odaszánva.^ — Húzd, te! — Jól szól! — Mi lesz, Pál? Ezt apámtól kérdezték. — Elhajtjuk a bikákat Becsbe — mondta. — Messze van — szólt az öreg szélütött Benki István. Ö nem ült le: csak állni meg feküdni tudott. De a muzsikámat szerette. Már alig látott ki szemhéja alól; — Csak menjetek. Ha elhajtjátok a bikáit, Murza úr jobban megfizet, mintha kapáltok neki. ... Húzd, gyerek!... Ne búsuljatok: egyszer majd bőrbankók röpködnek a levegőben, s meglátjátok, mindent lehet venni érte, csak földet nem. De a föld meg minek, ha a bankó röpül? Csak kiállunk az eresz alá, lecsapkodunk a söprűvel, amennyi kőil! Húzd, gyerek! Babos Tora néni is ballagott a negyedik házból. Néztem; akácleveleket rázott a fejére az alkonyati szél; mintha röpködő bankók szálltak volna a fejére. Csuda egy asszony volt. Kilenc gyereket hozott a világra, most már megért nyolcvanegy évet, de még mindig nevetett a muzsikának. — Eljövök nevetni egy kicsit — mondta, amikor közelebb ért. — Attól megerősödik az ember, hehe ... Az erő kell: holnap átlépek egy kicsit az Istvánhoz, Marcal- apátiba. Este meg vissza. Megint kicsinyük született. Muszáj átlépnem hozzá. — Átlép? — kérdezte apám. — Csak úgy egyszerűen átlép? Az a harmadik faluban lakik. És maga átlép. Jól van, Tera néném. Jól van. Csak sokszor lépjen még át hozzá. Üljön le, magát nem töri álul a kő: jó vánkosa nőtt magának. — A kocsit húzd, gyerek — mondta Tera néni. — Az ám. Húzd a kocsit! — Fújd meg! — Iszen fújom! — Ne beszélj bele! Ali a kocsi keresztbe, Kisangyalom eressz be, Meddig várjak én még tárcád? Elkésett taliga nyikorgóit A békéscsabai múzeum története és gyűjteményei A múzeum pénzgyűjteménye Talán kevesen tudják, milyen értékes és régi a múzeum érc- és papírpénz gyűjteménye. Az anyag természeténél lo-gva és jobb tárolás hiányában a nagy- közönség előtt eddig kevésbé ismert ez a gyűjtemény. Pedig azok részére, akik szeretik a ritkaságot, kedvelői a kisplasztikának, behatóbban érdeklődnek egy-egy kor pénzügyi-gazdasági viszonya felől, ez a gyűjtemény igen sokat tud nyújtani. A címertannal foglalkozók egyszerűen nem nélkülözhetik ezt az éremgyűjteményt kutatómunkájukhoz. A görög és barbár pénzek, a saterek, drachmák és tetra- drachmák gyönyörű sötétzöld patinás darabjai, a római és bizánci rézpénzek, valamint az ezüstdénárok nem mindennapi élvezetet nyújtanak az érdeklődőknek. Ugyan ki zárkózhat el az elismerés elől, ha az egyszerű pénzverők remek domborművű arany- és ezüstpénzeit meglátja?! A gyöngykörrel határolt, többségükben egyedi alakot ábrázoló ezüsttallérok impozáns darabjai a gyűjteménynek. A részletekig kidolgozott figurák korhű ábrázolói az akkori viseletnek. A XI. századtól meglévő dénárok, obulusok, a középkori, újkori és erdélyi ezüstpénzek szemléltetően mutatják az Ötvösmunka pénzverde! színvonalát. A pénzgyűjtemény több változatát őrzi a fémpénzeknek. Az egyes pénzdarabok minősége, nagysága, súlya, címlete és gyakorisága tükre a kor pénzügyi-gazdasági viszonyainak. Nem célunk itt arról értekezni, hogy a színarany és színezüst felhasználását a regálék hogyan szabályozták, de tény az, hogy az ötvözés! arány a rendezett államháztartás és a hatalom stabilitásának jelei voltak. A XIV. században Károly Ró- berttel kezdetét veszi az uralkodói és állami címerek megjelenése a pénzeken. A múzeum gyűjteménye alkalmas ennek a bemutatására is. A pénzverdék ugyanis a kincstár, tehát az uralkodó fennhatósága alá tartoztak. (Körmöcbánya, Nagybánya, Buda, Gyulafehérvár stb.) A kor divatja szerint a pénz hátlapi részére a kiadó címerét verték. Ez egyben gátlásul szolgált a hamisításoknak is, aminek tökéletes kiküszöbölése sohasem sikerült. Ezt a sok hamisítvány nagyon jól bizonyítja. A gyűjteményben nagy meny- nyiségű külföldi pénz is van. Jelenleg 15 ország pénze látható, köztük olasz, szovjet, török, spanyol stb... Távoli országokat bejárt vagy hadifogolyként külföldön lévő környékbeli múzeumbarátok gazdagították velük a múzeum gyűjteményét. Az ércpénz-gyűjtemény mellett érdeklődésre tart számot a múzeum papírpénz-gyűjteménye is. Apáink, nagyapáink korában használatban volt pénzeken kívül látható itt a szabadságharc időszakában használt legelső magyar papírpénz, a Kossuth-bankó, majd az emigrációban egy új forradalom pénzügyi alapjának szánt Kossuth százdolláros, Kossuth eredeti kézaláírásával. Ritka értéke a gyűjteménynek az 1806ban használatban volt Fünf Gulden (öt forint) —, hogy csak a legjelentősebbeket említsük. Aki még korábbi időszakig, a magyar papírpénztörténet kezdetéig kíván visszapillantani, annak a részére is nyújt szemléltetést a gyűjtemény egy 1761.. július 1-i keltezésű százforintossal. A múzeum pénzgyűjteménye állandóan gyarapodik. Az első példányokat 1901-ben kapta a Magyar Nemzeti Múzeumtól ajándékba — mintegy 500 darabot. Azóta a példányok összességét tekintve, 1000 körül van a gyűjtemény. A múzeum támogatói — öregek, fiatalok, diákok és kisdiákok egyre több és több anyaggal bővítik a gyűjteményt, amit ezeken kívül szaporít az ásatások alkalmával előkerülő leletanyag. Ma már rendelkezik a múzeum oly mennyiségű duplum-anyaggal is, hogy akár csere, akár ajándék formájában képes megalapozni több megyei iskola numizmatikai szakosztályát. A pénzgyűjtés igen fontos elemét képezi az a kilenc kötetből álló Éremhatározó, és a Magyarország papírpénzei c. kétkötetes katalógus, amely a múzeum könyvtárában ugyancsak megtalálható. A múzeum pénzgyűjteményének rövid bemutatásával is közelebb kívántuk hozni e szakágat a nagyközönséghez. Ezúton is köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik gyűjteményünk kialakításához hozzájárultak és ezután is gyarapítják azt. Szóra cli Z«ipmond (Folytatás a jövS vasárnap.) bele a túlsó sorról. A szerencsétlen Papp Ferenc tolta hazafelé. Nagy bajban volt. Három éve meghalt a felesége, itthagyta hét gyerekkel meg egy csekély fun. dussál. Még temetés előtt kiállt az utcára, megkapaszkodott az akácfába, s káromkodott, mint a jégeső: most mit tegyen annyi gyerekkel, a jó istenit?! Harmad — Merre megyünk? — kérdezte Papp. — A réteken át. Arra közelebb. Ali a kocsi keresztbe; Kisangyalom eressz be Meddig várjak én még tereád?! — Húzd, a jó istenit! — Jól szól! — mondta Benki István. — Jó idő van — mondta apám. nap Sebestyén tisztelendő úr nagyon meggyóntatta érte. Papp meg, a szerencsétlen — akaratlanul közbekáromkodott még a gyóntatásnak is. Nem is kapott fölöl- dozást. Aztán úgy járt-kelt, mintha fönt ült volna az ördög a nyakán... Hamarosan letette a taligát s közelebb ballagott. Föltartotta két ujját s rám kiáltott: Húzd, gyerek, a jó istenit! — Mintha most leszállt volna az ördög a nyakáról. Helyet szorítottak neki az ablakunk alatt, de nem ült le. A taliga nyugodtan várta a túlsó soron... Apám intett Pappnák, hogy figyeljen rá egy kicsit. Azt mondta apám: — Holnapután még kapálunk Murza úrnak. Aztán meg elhajtjuk a bikáit Bécsbe! A hajtásért jobban fizet, mint a kapálásért. Talán valamelyik nagyobb fiadnak is fizetne már, ha elhoznád hajtani. — Az — mondta Benki István. — Mit gondolsz, Pál — kérdezte Tera néni apámat — megfizet rendesen Murza úr? Becs messze van. — Az ember mindig jobb világot vár — mondta az öreg szélütött Benki István. — Én már nem érem meg, de ti?... Egyszer majd bőrbankók röpködnek a levegőben és mindent vehettek érte, csak földet nem. Húzd, gyerek! Húzd!- A kabát már egészen ici- dörzsölte a nyakamat, de nem éreztem. A fákat néztem s ahogy lepottyant egy levél, úgy láttam, mintha bankó szállt volna a levegőben. Fújtam a nyírfahéjat, húztam a markomat a köcsögre kötözött nádszálon. És nem láttam senkit, csak a leveleket, azaz bankókat. Mindenütt azokat láttam. Én majd sokat lecsapkodok a söprűvel. Igen, sokat' Aztán veszek rajta egy igazi bőgőt. Nem ilyen dörömbölő hangút. Igazit! Azon igazi birkabél is lesz. Annak igazi vonója is lesz. Meg jó hangja... Aztán már nem is a bankóknak nézett levelekre figyeltem. Valami nagy terem nyílt meg a szemközti házban. Nem is a házban, hanem az előtt. Az utca közepén. Nagy, díszes terem. Elől egy dobogóféle állt benne. Fölötte olyasféle díszek, mint a templomban. Egészen nagyok és fényesek. Én meg alattuk az igazi bőgővel. Barna volt és fényes. Olyasféle szaga volt, mint Murza úr újra festett ablakának. Olyasféle hangja volt, mint a rádiónak. Gyönyörű hangja volt: A kertünk aljában Folyik el a patak, Partján nefelejcsek, Barkák virítanak.;; — Húzd, gyerek! — Neked az a dolgod — mondta apám. — Tudod, te — mondta Papp Ferenc — mi kell! — Ez az, gyerek! Ez kell nekünk! Hevettem. Mindőjüket ott láttam a nagy teremben. Apám .is ott ült. Fújta a füstöt. Mintha tömjén szállt volna. És a füstnek nem volt se vége, se hosz- sza. Babos Tera néni ült mellette. Arany nyakláncának nem volt se vége, se hossza... És a muzsikának sem volt se vége, se hosz- sza... Papp Ferenc nem volt özvegy: a felesége ott ült mellette s hahotázott, még a térdét is verte... Hátul, a márványoszlopok között szakadásig táncoltak öregek és fiatalok... És valahonnan a kupolák tetejéről úgy sütött a nap, ahogyan csak májusban szokott.
