Békés Megyei Népújság, 1963. szeptember (18. évfolyam, 205-229. szám)
1963-09-08 / 211. szám
Műkedvelő színjátszás Békéscsabán a múlt század utolsó negyedében Tóth Béla: Egy-egy város színháztör. téneténak feldolgozásakor leginkább csak a hivatásos színészekből álló társulatok előadásai kerülnek taglalásra, elemzésire. Sajnos, kevesen gondolnak a műkedvelő színészek, re, színészcsoportcfcra, amelyek pedig jelentős szerepet töltöttek be, különösen egy. egy elmaradottabb vidéki város vagy falu kulturális életében. Azokra a leginkább iparos, majd a későbbiek folyamán munkásifjak- ra, akik a nehéz napi munka után is vállalták a próbák és előadások fáradal. mait, csak azért, mert maguk is küldetést látták ebben vagy esetleg azért, mert a bevétel koronái, forintjai, krajcárai is elő. segítették valamilyen jótékony cél mielőbbi megváló, sulását. Békéscsabán a szervezett műkedvelő színészet gyökerei a múlt század 70-es éveire nyúlnak vissza. 1875 márciusában alakult meg a Csabai Műkedvelő Társulatt amely nagy ambícióval fogott munkához. (Első terve, zetében évi 6 bemutató szerepelt!) E nagy nekibuzdulás eredménye azonban mindössze egy előadás lett — minden valószínűség szerint a helyi lap éles kritikája miatt —, 3 évig nem is hallattak magukról. Egy megtisztelő megbízatás hozta össze ismét a csoportot, amikor a felépült állandó kőszínház ünnepélyes megnyitóján való közreműködésre kérte fel őket a rendezőség. Az 1879. március 8-án lezajlott megnyitó műsorában a műkedvelők Szigeti József: A falusiak című 3 felvonásos vígjátékával szerepeltek. Az előadás színvonala — a korabeli kritikából ítélve —, állta az ösz- szehasonlítást a hivatásos színészek által produkált bemutatókéval .is — így a közönségsiker sem maradt eb Az új színház első igazgatója: Krecsáwyi Ignácz is felismerte a legjobbak színészi tehetségét és merész újításként a „Peleskei nótárius” egyik előadásán 3 műkedvelő is fellépett egy- egy kisebb szerepkörben. Az „alkalmi hivatásos színészek” fesztelen színpadi mozgásukkal, ügyes alakításaikkal nagyban hozzájárultak az előadás sikeréhez. A kedvező fogadtatás, az elismerések ellenére sem volt hosszú életű e műkedvelő gárda, mivel 1879 nyarán még kétszer felléptek ugyan önálló előádás kerekében. ezzel azonban be is fejeződött működésük — ■többet nem lehetett hallani róluk. Mintegy 4 évi szünet következett ezután a békéscsabai műkedvelő színjátszás történetében, 1833-ban .azonban megalakult az iparos ifjak műkedvelő csoportja — mely több mint másfél évtizedes fennállása alatt vezető szerepet játszott a helyi együttesek között.': Bemutatkozóul Nevégyel Imre békéscsabai szerző darabját adták elő és mivel ezzel mérsékelt sikert aratta^ csak 2 év múlva vállalkoztak újabb fellépésre. Okulva azonban az előző bemutató hibáiból, ezúttal már ismert művet, Szigligeti Ede: Házassági három parancsát tanulták meg, amely mind erkölcsi, mind pedig anyagi téren a kívánt eredményt biztosította. Bár az együttes létszáma ebben az időben alig haladta meg a tízet, úgy látszik, hogy komoly nehézségoe üt. között még ezeknek az ösz- szetartása is. Az elkövetkező években még az eddigi évenkénti 1—1 előadás is elmarad. Végre hatévi szünet után ismét a „világot jelentő deszkák”-ra léptek az iparos ifjak és igazi virágkorát is ekkor, a 90-es években érte el a csoport. Az 1893—99 közötti időben általában már évi 2—3 előadást tartanak, új tagokkal kiegészülve, mintegy 30—35 főből áll a gárda. A közönség érdeklődésének megfelelően elsősorban népszínműveket, operetteket tanultak, illetőleg mutattak be. („A parasztkis- asszony”, „A falu rossza”, „Sárga csikó”, „Szép Ga- lathea”.) Igényességüket bizonyítja az is, hogy ekkor már külön rendezőt foglalkoztattak Bányász Zsigmond személyében. Szinte valamennyi előadásuk jelentős sikerrel zárult. Valóságos „törzsközönsége” volt már bemutatódlcnak, sőt több darabot meg is kellett ismételniük. 1899-ben tartotta az iparosok csoportja utolsó előadását, ezután a sikeres szereplések egész sorozatával dicsekvő együttes feloszlott. Az iparos ifjak műkedvelői mellett más csoportok úgyszólván szóhoz sem jutottak Elszórtan történtek ugyan próbálkozások alkalmi együttesek részéről, ezek a társulások azonban tiszavirág életűnek bizonyultak és 1—2 előadás után fel is bomlottak. (Pl. a Nőegylet műkedvelői. 1897.) Közel negyed század alatt összesen 21 műkedvelő előadás — nem sok. Különösen nem mai szemmel és méretekkel. A maga korában azonban nagyon nagy jelentőségű volt, hiszen a szereplők és nézők művelődésén, szórakozásán túl, városunk korabeli művelődési viszonyainak fejlődését is nagymértékben elősegítette. Papp János O/eg Csernoguz: Erkölcsi támogatás C eleségem váratlanul * megbetegedett. Elhívtuk az orvost, aki azt mondta nekem: — Felesége élete az ön kezében van. Legfontosabb számára az erkölcsi támogatás. Ezt ón közöltem az asz- szomnyaj Ö csak legyintett a kezével és a halálraítélt ember hangsúlyával azt mondta: — Az orvosok mind egyformák, mondanak valamit és egészen más sül ki belőle. Tudom, meghalok. Isten veled, nősülj meg, de ne feledkezz meg szegény kis feleségedről! De tudom, te elfelejtesz és még egy szál virágot sem teszel síromra.. Itt hirtelen eszembe jutott az orvos tanácsa az erkölcsi támogatásról. — Ugyan! — kezdtem élénk hangsúllyal. — A legdrágább élő krizantémból és fenyőből készült koszorúkat rendelem neked. A fekete gyászszalagokra gyengéd és megindító feliratokat írunk. A z asszony szemeiből " két könnycseppecske gördült le. — A sírodra tudod mit ültetek? Na, találd ki! A te kedves jázminjaidat és fagyait. A virágokat természetesen körülkerítem szép kék kerítéssel. Hiszen te úgy szeretted nézni a kék eget. Nejem lassan szipogni kezdett. Lelkesen folytattam — Emléked megőrzésére, drágám, gipsz mellszobrot rendelek, amely téged fog ábrázolni nylonblúzocská- ban, melleden rózsákkal. A frizurád pont olyan lesz, mint amilyen egybekelésünk napján volt. IJitvesem itt sírva fa11 kadt — Na, nerh kell, boldogságom... Nyugodj meg, drágám! Télen is, nyáron is őszi és bazsarózsák fognak nyílni... Oldalbordám felzokogott. — Zenés temetésed lesz. Pjotr Ivanovics megígérte, hogy a ZIL helyett GAZ 151-es kocsit ad. Ez abból a szériából van, amit nemrég kaptunk. Emlékszel? A karosszériát színes szőnyegekkel vonjuk be, a koporsó mellé cserepes virágokat teszünk. Ugye, nagyon ked. vés lesz? Feleségem a könnyeitől fuldokolni kezdett. — A gyászbeszédet — nyugtattam, meg a beteget — kinyomtatjuk az újságban, közvetlenül a temetés után, ezt már megbeszéltem. Élettársam arcán piros foltok jelentek meg, — Ami az én nősülésemet illeti, attól ne félj! Már kiválasztottam magamnak egy fiatal, jó modorú... És hirtelen — szemmel láthatólag hatott az erkölcsi segítség — az én beteg asz- szonykám kiugrott az ágyból... Reggel, amikor a kórházba siettem: feleségem teliszórt virággal, azonban — nyilván az örömtől volt — elfelejtette azokat a cserépből kivenni. * IIgy látom, hogy alapjá. v ban véve minden orvos egyforma: mondanak valamit és egészen más sül ki belőle. A „Krokodil” 1963 júliusi számából fordította: Butsi Róbert AZ ERDÉSZ és az agro- nómus — fent, a kis hegyi faluban — egész télen birkózott egymással. Ahogy a fiatal tanítónő, Mária megérkezett, nyomban elkezdték. A birkózáson persze nem azt kell érteni, hogy időnként ölre mentek, s megdö- gönyözték egymást... Ajaj, huncutabbak annál a ml embereink. Mert nem lett volna semmi baj, ha Mária, a tanítónő nem születik olyan fekete hajjal, s azt a fekete hajat hetenként nem fésüli át valami észbontó, új frizurába. Hol leengedte, s az szétterült vállán, mint egy fekete palást, hol fölrakta kontyba vagy egy hirtelen jött ötlettel átcsapta jobbra az egészet. De még ez is bocsánatos bűn, ha egy őszinte pillanatában azt mondja vagy egyik, vagy másik gavallérjának: — Köszönöm, hogy néha meglátogat, de kérem ne fáradozzon. De nem mondta! Ha az egyik jött, arra mosolygott, ha a másik, akkor meg arra. Az erdésznek — Bodrog Andrásnak — ígérte, hogy nyáron megtanul lovagolni, mivel Bodrog lóháton jár, s minden reggel vágtázik egyet az erdőben. Ügy hiszi, ettől jobb sport nincs, nem is lehet. Ilyenkor az erdész, ha nem riasztotta volna vissza a lány kétes pajkossága, ölbe kapta volna a tanítónőt, de ehelyett csak jött-ment nagy léptekkel a szobában. Orbán Sándornak? Az agronómusnak?... Csakis azt, hogy megtanul motorozni, mert attól modernebb, kellemesebb nincs is, mint amikor az ember rohan szembe a széllel, s hogy erre az alkalomra direkt nadrágot csináltat majd, mert a szoknya az olyan buta jószág, alácsap egy kis szél és mindjárt kész a kényes helyzet. Az agronómus beletartja fülét a beszéd áradatába, de mivel kevésbé romantikus, mint az erdész, inkább arra gondol: ez nagyon biztató és szép.. Csakhogy egyelőre hárman vagyunk. És ez sok. Mert vetésforgót készíthet három ember, értekezleten ott lehet az egész falu, de tavasszal motorozni? Oda nem kell több, csak egy férfi és egy nő. Valamivel le kell járatni ezt a zöldikalapos erdészt, kihessenteni ebből a fészek, bői. Mondja is rögtön: — Drága Marika... mondja... az erdész.^ ez nem hozott még magának semmi ajándékot? Mert látja, ha én lennék az ő helyében, már régen itt énekelne, ebben a szobában egy csodaszép madár. Mondjuk... mondjuk... egy császármadár.. A TANÍTÓNŐ szinte’si- kongott az örömtől: — Jaj, de szeretném, istenkém, de szeretném, ha lenne egy császármadaram s olyan igézőén nézi az agronómust, hogy az majdnem égő végével kapja be a cigarettát, s nem is tud tovább maradni. Megy, mint akit végképp megbabonáztak. S korán fekszik, hogy másnap idejében mehessen az erdőre... Megfogni a császármadarat. Az erdész, keresztülvág- tázott már a falun néhányszor, végre látja, eltűnt a motor a tanítónő kapujából, hát helyette odaállítja a lo. vat, megköti s megy be. — A gazdász jó fiú ám — csicsergi a tanítónő — Ígért nekem valamit. Csakhogy nem mondom meg, mit. Holnap már hozza is. Az erdész megtorpan. A gazdász? Holnap már hozza? Ugyan mit? Aztán lassan mosolyra derül. — Mit hozhat? Mi van ilyenkor a határban? Bo- gáncskóró? Ha-ha-ha —■ ne_ vet és csapkodja a térdét. — Vagy nyulat hoz? Kis- nyulat? HIRTELENÉBEN elhallgat. Zavartan kalapja után nyúl, pislogat a tanítónőre, majd gyorsan elmegy Elmenőben szól csak vissza: — Egy erdész nem ígérget... De cselekszik. Mária korán magára maradt. Az ablakhoz lép, hogy a cigarettafüst után kiszellőztessen és ahogy kitartja az arcát a szabadba, megérzi, hogy a ház elé lopakodott a tavasz. , Az agronómus már kora reggel az erdőbe érkezik. Előbb alapos terepszemlét tart, mert a császármadarat igen körülményes dolog rabul ejteni. Először is ki kell választani egy jókora bokros területet, hogy el lehes. sen rejtőzni az erdő híres pletykása, árulkodója, a feketerigó elől. Nehogy idő előtt riassza az amúgy is. gyanakvó madársereget: „Csekk, csekk... csiribiri. Vi. gyázat, embert látok.” Másodszor: szerezni kell egy sípocskát, amivel az ember jól utánozhatja a császármadár szerelmi üzeneteit. MÁR REGGEL VAN. Teljes az erdei zene-bona. Apró széncinegék tisztogatják a fák törzseit, kis felcserek, s időközönként figyelmesen körülhallgatnak: hát a mester dolgozik-e? Igen, a harkály is kopog. És néha megszólal a síp is. Ritkán, de igen szabályos hangon: Titti-ri-tti, ti- ti. Az agronómus egy bokorban fekszik és vár. De válasz egyelőre nincs sehonnan. Ismét jelez. Semmi. Lehet, már költenek — gondolja, mert ennyi idő után lehetetlen, hogy még választ se kapjon. Néha fogytán a' türelem, de mégis kitart. Nem hiszem, hogy késtem —- mélázgat — most van a párzás. Nehéz lesz megfogni? Annál nagyobb a dicső, ség. És valóban, déltájban választ kap. Igen messziről, az irányt sem tudja pontosan, mert visszhangzik az erdő, de fő, hogy válasz jött. Figyeli a hangját: vajon hím vagy tojó lesz? Tojónak véli, mert a hang erőtlen és nagyon lassan közeledik. Az agronómus egy szünetben óvatosan előrekúszik, most innen küld üzeneteket. Meglesz a császármadár. Csak nehogy elügyetlenkedje. Kéznél legyen a kalap, s hirtelen rácsap majd, erő. sen rászorítja, meg ne szökjön. Mert legtöbbször úgy van, hogy az ember becsalogatja, s amikor már biztosnak véli a fogást, akkor sző. kik el a madár. Ezért hát elhatározza, hogy ennél a bokornál makacsul kitart. Jó sűrű lombú, jól bújtat, itt várja be, hadd jöjjön helyébe és akkor zsupsz, rá a kalapot. SÍPOLGAT szorgalmasan, az izgalomtól egyre melegszik, mert jön a madár szaporán, talán mégis csak hím lesz, de nagyon fiatal. Nem baj. Mindegy, csak legyen. Beálcázza magát gallyal, csupán pár méterre lehet már a kis bolond. Ilyenkor kell vigyázni a vadásznak, nehogy elragadja az indulat, s meggondolatlanul elriassza a küzdelmek árán becsalogatott ritka madarat. Szinte még a lélegzést is visszafojtja, s lassan emelkedni kezd fektéből, hogy annál nagyobb erővel csaphasson zsákmányára. Most!!! S ekkor hirtelen egy nagy test csapódik mellé. Emberi alak. Gallyal betűzdelve, kezében egy sípocska. És egy kalap, lecsapásra készen. Zöld kalap! Az erdész! A két férfi legszívesebben széjjelszaladna, de az ijedelemtől semmire sincs gondolatuk. Csak felállnak és nyeldekelve nézik egymást. Kézben a kalapot, a madárcsalogató sípot és a szivarzsebbe, ingnyakba tűzdelt gallyakat. És a tavaszi erdő áthatolhatatlan sötét lesz... MÁRIA, a tanítónő esténként azóta is leskelődik ablakon, kapun. Nem jönnek. Egyik sem jön Pedig annyira várja azt a csodálatos császármadarat — ó, mindegy már ki hozza —, de annyira szeretné látni és otthon fogva tartani, hogy már a kalitkát is elkészítette neki.
