Békés Megyei Népújság, 1963. szeptember (18. évfolyam, 205-229. szám)
1963-09-26 / 226. szám
1963. szeptember 26. Csütörtök Kvittek Párizsi rossznyelvek beszélik, hogy De Gaulle a minap egy titokzatos látogatójánál melegen tudakozódott a hírhedt összeesküvő, az emigrációban él« Jacques Soustelle sorsa felöl. Az érdeklődés érthető: Monsieur Soustel- le, a volt algíri francia főkormányzó egyaránt ott volt a gaulleista párt alapítói és az 1958-as fasiszta tiszti telepes puccs szervezői között, márpedig éppen ez a puccs segítette hatalomra — s hozzá mindjárt teljhatalomra — annak idején De Gaullet. A tábornok tehát melegen érdeklődött Soustelle sorsa felől. Oh — mondta a titokzatos látogató De Gaullenak — Soustelle igazán gondtalanul él, ugyanis szép summát kap az... izé... a könyve után. Az udvarias látogatónak szerencsésen sikerült elsiklania a könyv címe fölött. „Az elárult reménység” tudniillik De Gaulle ellen Íródott. Szólni pedig arról szól, hogyan árulta el a tábornok elnök az őt hatalomra juttató algériai franciák reményeit. De Gaulle és Soustelle Ilyenformán kvittek. Mert ha egyszer De Gaulle még ma is Soustelleék azóta elárul) puccsából „él”, — miért ne élhetne Soustelle is De Gaullebúl?... (sp) Jobb az ágy A Német Szövetségi Köztársaságban bemutatnak egy amerikai filmet, amelynek címe így hangzik: Ez így nem mehet tovább. Illetve csak így hangzott, mert a napokban a nyugatnémet filmipar csúcsszerve megváltoztatta a címet, s a jövőben csak így szabad hirdetni: „Valaki fölösleges az ágyban”. A nyugatnémet hivatalos szervek igazán nem hajlamosak a pajkosságra, a sikamlós célzásokra, s ha mégis inkább az ágyat vették címbe az eredeti helyett, annak jó oka van. Nagyon kellemetlen lenne ugyanis, ha óriási moziplakátokra írnák, az újságokban milliószámra kinyomtatnák a jelszót: „Ez így nem mehet tovább!” — és az emberek nem holmi szerelmi vagy házassági történetre gondolnának, hanem a politikára. T. I, Olyan messze, mint Kati, még senki sem járt a szerkesztőségből. Angliában volt, a „hűvös szigeten”. Három hetet töltött kinn. Persze rokonok körében. őszintén szólva: egy kicsit irigyeltük őt. Hogy mennyit „összeláthat”. Amikor megérkezett, szeptember elején, jó érzés volt konstatálni, hogy jólesett néki az a kis világjárás. Rengeteg élményt, impressziót kötött csokorba e harminc nap alatt Kati, apropó: Uhrin Pálné ideális riportalany. Csak nagy ritkán engedett szóhoz jutni;.. írógépe — melyen csak száz cikket, hírt, riportot kopogott már le — csendben pihent, míg ő mesélt. „Augusztus 4-én indultam el Budapestről. Orosz Adéllal és Róna Viktorral, a két híres balettán- cossal utaztam egy repülőgépen. Voltak közöttünk ó-hazából visz- szatérő magyarok és más nemzetbeliek. Már itt, a gépen történt egy érdekes dolog. Mellettem egy öreg farmer ült, Kanadába tartott itthonról. Persze diskurálásba elegyedtünk. Egyszer csak hátranézett az öreg és kit ismert fel a mögötte ülőben, mint azt az embert, akivel a 30-as években együtt vándorolt ki Magyarországról. Angliában váltak el útjaik. Az egyik — az én öregem — Kanadába, a másik Amerikába szakadt Azt vártam, hogy legalább megölelik egymást, any- nyi év után. Csak néhány barátságos szót váltottak. Ez olyan furcsán hatott. Hogy lehetnek ilyen közömbösek azok az emberek, akik valamikor sorstársak voltak? A pénzért, a megélhetésért küzdve lassan elsatnyulnak az érzelmeik... Az amszterdami repülőtérről már az Angol Királyi Légiforgalmi Társaság négymotorosával repültük át a La Manche-csatornát. Este érkeztem meg Londonba. Zuhogó eső és hideg fogadott. A vámhivatalban egyáltalán nem csodálkoztak piros kötésű útlevelemen. Ügy látszik, megszokták már, nem jelent érdekességet számukra a szocialista országok útlevele. Egyre többen látogatnak el Keletről a „ködös Albionba”. Nővéremék London peremvárosában, Erith-ben élnek. Innen indultunk el mindig megtekinteni a várost és környékét, ide tértünk mindig meg. Mindvégig az volt az érzésem, hogy az angol családi fészkek — amolyan kis szigetek. Az emberek sokkal közömbösebbek egymás iránt, mint minálunk, jobban behúzódnak a házaikba és élik az életüket. Meglehetősen sok „partyn” vettem részt. Ezek amolyan házibuliszerű rendezvények, összejön két-három család és szórakozik. A kinti magyarok, akik becsületesen y dolgoznak- és aránylag jól élnek, rendszeresen összejámak, kapcsolatban vannak egymással. Lakásaik általában jól felszereltek. Ha kérdezed tőlük, hogy a rövid idő alatt hogyan szedték így össze magukat, akkor hallhatod a varázsszót: részletre vettük ezt is, azt is. Mindig van valami tör- lesztenivaló. Ezalatt a három hét alatt bepillanthattam London, Kingston, Hastings, Windsor, Richmond életébe. Láttam a királynő paloMozdonyunk már a harmadik állomást, füttyentette maga mögé, amikor galambősz hajú, lelkipásztor külsejű útitársam ölébe engedte addig feszülten olvasott folyóiratát. Szelíden rám pillantva, engedelmet kért és aziránt érdeklődött, tudom-e melyik század, hányadik esztendejében járt Bonifico Melancolio Modenában? Egyenes ember lévén, kertelés nélkül közöltem, hogy fogalmam sincs. —* Nem tesz semmit — legyintett a galambősz hiszen az illető olyan középkori festő csupán, amilyenből akkoriban huszonnégy tett ki egy tucatot. De hát a művészettörténet előttem szent dolog és így a legapróbb részletek is érdekelnek —• fűzte szavaihoz magyarázatként. Tehát a velem szemben ülő joviális képű úr nem pap, hanem művészettörténész — világosodott meg agyamban. Azonban mekkorát tévedtem! További beszélgetésünk során ugyanis kiderült, hogy az én jámbor külsejű útitársam a nyugalmazott gráci főhóhér maga, aki a galéria új tárlatának a megtekintésére érkezett hazánkba. Rettentően törte a magyart, akárcsak én a németet, így aztán eltársalogtunk valahogy. A bakó úgy él gondolat- világunkban, mint érzéketlen tekintetű, kérges lelkű ítéletvégrehajtó. Roppant furdalt tehát a kíváncsiság, hogy ez a művészetimádó cÁz ösztönzés egyéniség miként adhatta fejét emberhentesi foglalkozásra? Rettenbux Felicián — így hívták — kérés nélkül is feltárta előttem pálya- választása történetét. —4 Vézna, törékeny kisfiúként indultam az életnek, aki még a pillétől is félt — kezdte meleg hangon. Imádtam a magányt és természetesen a művészetet. Már iskolás koromban gyűjteni kezdtem mindent, amit kultúr kincsnek tartottam. Később egyre erőteljesebben bontakozott ki bennem az elhatározás — műgyűjtő leszek! Szüléimben azonban az a titkos vágy égett, hogy orvosnak nevelnek. A műgyűjtés drága mulatság és semmit sem hoz a konyhára, inkább visz. Legyek orvos, az jövedelmező — könyörögtek. Ám én még a vérnek a látásától is irtóztam. Meg aztán majd belepusztultam a műgyűjtés utáni sóvárgásba, de azt is tudtam, hogy megvalósításához semmiféle orvosi jövedelem sem elegendő. Már lelki mélyponton voltam, mikor a hivatalos lapban szemet szúrt a hirdetés, hogy remek fizetéssel hóhérinas kerestetik. Két év után szabadul és anyagi ösztönzésképpen a fixe mellé függesztési prémiumot is kap. — Papír, ceruza, egy kis számolás és — döntöttem. — Minek részletezzem tovább? A tizedik akasztás után önálló segéd, a huszonötödik letudásakor pedig főhóhér-helyettes lettem. Nem tagadom, az első ítéletvégrehajtásnál még fel-felböffent bennem a kultúrsznob és rosszullét kerülgetett, de később mindjobban belejöttem, mert az anyagi ösztönzés valóban nagy volt! Rövidesen feleségre, gyerekre, majd házra, műkincsekre tettem szert. Műgyűjtő-éhségem nőttön nőtt. Reggelente izgatottan forgattam a lapokat, közölnek-e újabb rablógyilkosságot, családirtást, halálbüntetést. Minden elítélt mögött már egy görög váza, római szobor vagy meisseni porcelán képe ragyogott fel! Mindezek után érthető, hogy mielőbb szerettem volna a főhóhér helyére kerülni. Kétszeres gázsit élvezett és háromszor annyi prémium ütötte markát, mint az enyémét! Alig vártam, hogy nyugdíjazzák vagy a guta látogassa. Nem vagyok vérengző típus, de legszívesebben felakasztottam volna. — Végre nyugalomba vonult s attól kezdve nem volt nálam boldogabb hóhér és műgyűjtő egész Alpíniában!... Persze, Te őzben felettem is elszállt az idő és most én is élvezem a tisztes öregkor munkával szerzett nyugalmát... Hirtelen kézen ragadott: s* Hallom, hogy az anyagi ösztönzés erre önöknél, ahol minden állami vagy ahogy önök nevezik „szocialista szektor” — bárki részére elérhető. Igaz ez? Nem szükséges érte hóhért pályára lépni? —i De még mennyire igaz! — bólintottam. Ő! Micsoda ideális állapotok! Bárki gyűjthet házra, kocsira, utazásra, még műkincsekre is anélkül, hogy ítéletvégrehajtóvá kellene válnia... Remek világ! Ragyogó lehetőségek!... <&radózását egy részeg ember csuklás-sorozata akasztotta meg. Az illető nagy hukkolások közepette bukott fülkénkbe: — Mindketten a vendégeim vagytok — hadonászott előttünk, majd mellénk rogyott. Irtóztató pálinkabűz dőlt belőle. Suta mozdulattal nyúlt zsebébe és egy marék papírforintot, csupa százast rántott elő: — Itt van a prémcsimből gyerekek, amennyi kell. Igaz, hogy felét már elkomáztam, de iddogáljuk el ezt is, mert búbánatos vagyok. Hiába törekszem, mégis nélkülöz a családom. Hát élet ez? Na... támogassatok az étkezőkocsiba, a rézangyalát annak az anyagi ösztönzésnek... Rettenbux Felicián, nyugalmazott gráci főhóhér, miközben finom, fehér kezével (mellyel oly sok elítéltet segített az anyagmozgás szervetlen oldalára), végigsimított a művészet- történeti folyóiraton és — nem mozdult. Űj Rezső táját— persze csak kívülről —, a medvebőr-kucsmás testőröket, voltam a londoni „Mignon-étteremben”, ahol magyarosan főznek, jártam a hastingsi játékbarlangban, megfigyelhettem az aranyifjak twist-tombolását, csináltattam négyperces automatafényképet, utaztam a londoni földalattin, ültem moziban, s izgultam magam is, hogy mikor csípik‘el a vonatrablókat, akik boszorkányos ügyességgel dolgoztak. Windsorban, a „víg nők” városában láttam a királynő nyári várát. Igazi angol vár, tetején a brit lobogóval, lábánál a Themse zavarosan hömpölygő vizével. Windsor a felsőbb tízezrek, a „tetőn” élők nyaralóhelye. Persze ez nem jelenti azt, hogy egyszerűbb embereket nem láttam, de főként a gazdagok nyaralgatnak itt. Láttam lovagló úrilányokat, fiúkat a parkban, gyönyörű virágokat, parkokat, évszázados fákat, melyek koronája úgy néz ki, mint egy óriási gomba. Itt van Anglia legtöbb golf- és teniszpályája. London külön szépsége a Piccadilly, ahol az üzletek kirakatában a leheletfinom estélyi ruhák tömege, pazar bundák és cipők, ékszerek óriási választéka látható. Ezekben az üzletekben — mondanom sem kell — nem a munkásemberek rendelik meg ruháikat, hanem a felsőbb osztály tagjai. Gyönyörűek a ruhák, ékszerek, de méregdrágák, s nem a heti 15 —18 fontot kereső munkások pénztárcájához vannak mérve. Most valamit a közlekedésről. Anglia egész területén emeletes buszok közlekednek, s nagyon sok „pilóta” néger. A jegyszedők nők. Nagyon udvariasak és előzékenyek. Az angol ember egyébként arról hires, hogy higgadt és hidegvérű. Sehol nem láttam tolongást, sehol nem hallottam egyetlen hangosabb vagy ingerült szót. Sehol sem találkoztam tolakodó, türelmetlen emberekkel. Rengeteg autó száguld az utcákon. A világon gyártott valameny- nyi típusú megtalálható, a legrégibb kiadásútól a legújabbig. Motorkerékpár is igen nagy számban látható, sőt a kis kerékpár is kedvelt közlekedési eszköz, főleg a fiatalabbaknál. Angliában is gyermekkultusz van. Minden városban sok gyermekkocsit láttam. Rengeteg a kisgyermek. Míg nálunk az áramvonalas gyermekkocsikat kedvelik, addig az angolok a nagy kerekű, nagyméretű, sötét színű „határokat”. Mint nő, természetesen a divatot is megfigyeltem. A női ruhák és a férfiruhák igen jó minőségű anyagból készülnek. Fazonúk azonos a mieinkkel. Az idő hűvössége miatt előszeretettel hordják a pulóvereket, vastagabb szoknyákat, kosztümöket. Láttam tiszta bőrből készült utazókosztümöt. Meleg, nem piszkolódik és nem gyúródik. Kalapot elvétve viselnek a nők, viszont a kesztyű és a harisnya elmaradhatatlan. Nadrá- gos nőt alig lehet látni. Csak a — nálunk huligánnak becézett — teddy-lányokon látni nadrágot Meglepett az élelmiszerüzletek zsúfoltsága és olcsósága. Sok a hentesüzlet mindig bőven van hús. Az egyik kontinentál-üzlet- ben gyulai • és csabai kolbászt fedezhettem fel. Az angolok kedvenc csemegéje. Tetszettek a háztartási gépek. Láttam olyan mosógépet, amely nemcsak mossa a ruhát, de melegíti is a vizet, kifőzi a ruhát,i kiöblíti, s majdnem teljesen ki is szárítja. Nagyon praktikus és gyors. Olcsónak nem valami olcsó. Érdekesnek találtam a szobák tatarozását. Nem meszelik a lakást, csak kívül, belül papírtapétát ragasztanak a falra. Ez a megoldás nemcsak széppé és ízlésessé teszi a lakást, de nagyon praktikus is. A papír lemosható, nem hull a vakolat és gyorsan fél lehet újítani a lakás színeit. Ezek a papírok mindenféle színben és mintában kaphatók. A csempeutánzattól a terméskőutánzatig mind megtalálható. Jó lenne nálunk is alkalmazni. Az angliai napok idején — biztosan észrevetted — inkább a hétköznapi embert érdeklő apróságok érdekeltek. A politikáról keveset beszélgettünk. Az angol emberek nagy része közömbös a politikai kérdések iránt. Az viszont tény, hogy a békemozgalomba egyre többen kapcsolódnak be vagy tudatosan, vagy ösztönösen. Az „utca embere” nyugalomra, békére vágyik. Hazafelé autóval utaztam. Belgium, aztán Nyugat-Német- oszág, majd Ausztria következett. A Bécs melletti campingtábor- ban megismertem néhány osztrák embert, akik igen kedvesek, beszédesek, közlékenyek voltak. Augusztus utolsó napján a bécsi West-Bahnon ültem ismét vonatra és búcsúztam el rokonaimtól. Jó érzés volt Hegyeshalomnál megpillantani a magyar tájat, a magyar kalauzokat és a határőröket. Még a könny is kicsordult a szememből. Minden szép volt, minden jó volt, de a hazatérés gyönyörűsége a legfelejthetetlenebb. Nagyon jó érzés volt a Keleti-pályaudvaron meglátni férje- jemet és kicsi fiam szőke fejét, a pesti fényeket, hallani a magyar beszédet, hiszen olyan furcsa volt egy egész hónapig idegen szavakat hallani, idegen emberek között járni. Most már tudom, hogy mit jelent távol lenni a hazától és mit jelent hazatérni. „Mindenütt jó, de legjobb otthon.” Pallag Róbert
