Békés Megyei Népújság, 1963. augusztus (18. évfolyam, 179-204. szám)
1963-08-04 / 182. szám
KÖRÖSTÁJ ___________KULTURÁLIS melléklet___________ Ö REG RÓK.ÁS2 már messzire nyúlt az árHajdik Antal: Tűnődő Békés megyei festőművészek a szegedi nyári tárlaton Lassan kinyílt az ajtó és öregember csoszogott be rajta. Míg belülről becsukta, háttal állt az irodának. Aztán megfordult, körüljárat- ta apró, nedves szemeit: nagy iratállványt látott, tele papirossal, szekrényeket, asztalokat és egy fiatal lányt; csak nézett és nem mozdult. A lány bátorítóan mosolygott rá: — Jöjjön beljebb bácsi! Mi járatban van? — Ide küldtek, azt mondták, hogy itt adják a jegyet — szólalt meg és közelebb lépett. — Milyen jegyet? Az öreg hunyorgott egy kicsit, mert a május végi nap, a nyitott ablakon a szemébe sütött; zsebébe nyúlt: — Hát, a halászjegyet. — Azt csakugyan mi állítjuk ki most már. Hozott-e fényképet és pénzt, meg a halászszövetkezettől területi engedélyt? Reszkető kézzel, nehezen mozgó ujjakkal kirakta a papí rokat és a pénzt az asz. tai sarkára: — Itt van minden. Tudom én, mi kell Hiszen mindig halász voltam. Már gyermekkoromban segítettem az apámnak.., ő tanított hálót szőni— — Pókász, ugy-e? — Mi lennék? — Nem könnyű azzal halat fogni. — Bizony előfordul, hogy két nap, két éjjel is mellette ülök és csak a vizet szűröm. Szegényes kenyér, de- hát... — Hány éves a bácsi? — Ősszel töltöm a hetvenediket, Az apám kilencvenet ért, A lány felkelt és széket tett mögé: — Üljön csak le, biztosan elfáradt, míg feljött a lépcsőn. Nem való ilyen korban azt a pókot állandóan emelgetni; — Nem olyan nehéz az, csak én vagyok már a gyenge. Néha elszorul — mutatott a mellére —, de az apám sem hagyta él, végig. A partról vittük haza kiteríteni. — Nincs segítsége? — A kutyám a szárnyasok, a pipám a szúnyogok ellen. Egyedül élek. Régen megözvegyültem, az egy fiam meg a háborúban odamaradt. — A szövetkezetnek nagy hálója és motorcsónakja is van. — öreg vagyok én ahhoz. — Ilyen tapasztalt halásznak akadna ott bírható munka... — Eltartott eddig a Berettyó, eltart még ezután is. Kevés kell. Nem olyan sok lehet már nekem hátra; A lány felvette a fényképet. öreg, kopott kép volt, rajta lovas katona, messziről fényképezve. — Régi ez a fénykép és nem is lehet felismerni... Nem jó. — Nem jó?] — állt fel a pókász és göbbedt ujjával a képet ütögette. — Ez nem jó? Eddig jó volt? Huszár voltam én a közösöknél.. — Eddig sem lett volna szabad edfogadnd. Régi képet nem fogadhatunk el és mondom: nem lehet az arcot felismerni, olyan mesz- sziről fényképezték. Meg aztán úgysem hasonlítana ennyi idő után..; — Ez nem jó magának?! — reszketett az öreg és szél- szítta, viharverte, dió héjjá- hoz hasonlatos arca elborult. A lány ránézett a halászra, nézte barázdás arcát, ki. c-sit mindig könnyben úszó szemét, összekócolod ott, szürke haját, testéhez tört ruháját, sártól, időtől meredt csizmáját és... most látta meg az asztal Iáiba mellé dugott, vékonyra kopott, báránybőr sapkáját Felugrott és feltette az asztalra. — Ismerem a bácsit, ftt szokott halászni a falu alatt, a hídnál Ugy-e? Elfogadom a fényképet. Perceik alatt kiállította a halászjegyet Az öreg zsebretette, egy darabig keresgélte a sapkáját a padlón, míg megtalálta az asztalon. — Isten áldja — motyogta edmenőben és óvatosan behúzta maga mögött az ajtót. •a* Még Sütötte a nap a Berettyó híd egyik oldalát; vakítóan szikrázott a templom aranygombja; a falu közepén padatetók tükröztek a fényt és a széleken, zöldbe süllyedve kandikáltak egy szemükkel a nádsapkás házak. A töltés mögött, a mélységből a torony emelkedett ki, a földig látszott, mert dombra épült. A látóhatárt egy-egy sötét folttal a Királyerdő és a Varjasi fák törték meg; egyebütt sík föld, a jó szem. nek is végtelen: csak a kocsik és a gépek porfelhő csíkjai darabolták fel. A folyó öbleiben, ahol a sodrás nem érte, apró halak ezrei játszadoztak, sütkéreztek a sekély, langyos vízben. A híd másik oldalán nyék. Lent a parton, kicsi félsziget végén, ült az öreg halász. Lábait közel a pók tál,pallójához vetette meg, a sarkával koptatott lyukban. A magafaragta nehéz rudat percenként húzta a kötéllel; a kávák félkörben hajolva emelték ki a vízből a hasas, négyszögletű hálót; a csomózott kötél marolkfáit a sok fogás a kezéhez simította. A fűzvesszőből font halaskas még nem volt a vízben, üresen tátongott a parton. Kis fekete kutya szaladgált körülötte és a közelítő libákat zavarászta Az öreg lassan húzta fel a hálóját, néha már félút- ról visszaengedte, pedig úgy nem is lehetett látni, van-e benne hal? A víz mozgását figyelte a kávák között. Ha mégis kiemelte a pókot, utána a kabáitujjával törülgette meg a homlokát. Akkor sem nézett fel, amikor egyszeregyszer valami súlyos teher dübörögte végig a hidat A lebukó nap még átsütött a túloldalról. A fény felöl motorcsónak közeledett. Hasította a vizet és a faránál, milliónyi vízcsepp karélyban hullt vissza a magasból; a parti csobbanások jelezték a hullámverést. Elhaladtak a híd alatt és hangosan köszön- tötték a pókászt a bemn- ülők. Az öreg csak felpillantott és hagyta: csapjon át a csizmája fején a víz. A halaskas még mindig a parton feküdt Az országutak és düllők távoli porfelhőit nyelte már a sötét és bennük csillagként villantak a lámpák fényei. A libák csapatai, a falu- felőli töltésoldalon ballagtak hazafelé. A kutyának elfogyott a ddga. Leült a gazdája mellé, a fejét forgatta, mint aki munkát keres; néha a pókra pillantott, aztán a töltésre és a hídra: a hazatérők seregét követte a szemével; A hídhoz egyszerre ért a nyáj és a csürhe. A hangos káromkodásokba, éles ostorpattogás és a kutyák csaholása vegyült A megszorult állatok összekeveredve, egymás hegyén-há- tán igyekeztek és a falu oldalán, kikerülve a szárítóból, szétszaladtak: a közeli utca kanyarulatánál már elhalkult a zaj, mert a tere- lők egy-két harapással rendet teremtettek. A fenyegető ugatások hazatérő, vidám vakkaintásoikká szelídültek... A pókász húzta a hálót, egyre nagyobb szünetekkel. Néha megbukott a feje, a pipa mellét verdeste, nem is füstölt, pedig a parti füzesek, a koraesti órákban ontották a szúnyogokat: apró felhőkben keringtek és muzsikáltak... A kávák között most meg. mozdult a víz. Örvény és egy csapódás mutatta, hogy jár ott valami. Az öreg felugrott, egymás után kapta el a marokfákat és nem is húzta, hanem rántotta a kötelet; a háló négy sarka kiemelkedett a vízből, a hasa lógott még bele, de látszott a zsákmány: börtönében csapkodott, röpködött egy négy-ötkilós potyka. A pók a levegőben him- bálódzott, a rúd ágaskodott, mint az utat engedő sorompó, a hal vergődött... Hirtelen visszaesett az egész szerszám: a háló halastól, a rúd is, meg a talpaik) is elcsúszott a helyéről, csak a kötél vége maradt a parton: ezt görcsösen szorította félkezével az eiőrebukott és fekve maradt halász.;. Arccal a földön, két karját széttárva, egyik keze a marokfát, a másik fűcsomót, inkább a földet markolta. Pipája méterre, azon túl a sapkája, belsejével az ég felé— A kutya szűkölt és körbe- kürbe ugrált; a mozdulatlan pókász arcát, kezét nyalogatta. Vonítani kezdett, panaszosan, egyre kétségbeesettebben; felszaladt a töltésre, aztán rögtön vissza, majd megint fél, át a túloldalra: a sötét elnyelte egy darabig; újra feltűnt A gazdája fejétől felrohant a hídra és ugatott, sírt, de a hangját elnyomta a teherautók, a vontatók bugása, tülkölése, a szekerek nyikorgása, recsegése; a kocsisok és kerékpárosok kiabálása. A határ munkásad igyekeztek haza. A híd az egyik végén nyelte a másikon ontotta az áradatot— A kutya visszatért és a szőrét nyalogatta, mert ostort kapott. Csendesedett. Fent csak néha suhant át egy autó, de lent azt is dübörgés kísérte. Por és sötétség töltötte meg a levegőt. A csillagok fénye és a hídlámpák még nagyobb árnyékot adtak. A motorcsónak jött vissza, fényszórójával edsiklott a folyó közepén: pár pillanat és messze járt _. A hullámok ringatták a gazdátlan pókot; nem látszott ki már a vízből, csak a kézzel faragott kávanyak keresztje. A hajnali pirkadás, a csípős napfelkelte mozdította meg, a majdnem élettelent Felnézett az öreg pók ász és első mozdulatával a pipá. ja után nyúlt— A kutya is ki'bomlott a gömbölyű szendergésből és úgy rázta meg magát, mintha vízből mászott volna ki. Ravasz György Az idén nyáron — a szabadtéri játékokkal egy- időben — negyedszer nyitották meg a szegedi nyári tárlatot. S hogy ez a tárlat immár országos rendezvény lett, azt a kiállítók rangos névsora is reprezentálja, olyan művészeké, mint Bemáth Aurél, Ék Sándor, Holló László, Kurucz D. István, vagy Szabó Iván. A kiállításra az ország minden részéről jelentkeztek festők, szobrászok. A IV. Szegedi Nyári Tárlat 73 kiállítója között helyet kaptak a budapesti, a Békés megyei, a szegedi, a hódmezővásárhelyi, a kecskeméti, a miskolci és a szolnoki képzőművészek. A 114 kiállított mű: — festmények, grafikák, szobrok, plakettek — gazdag tematikájú, változatos előadásmódú alkotások, valamennyit a józan realizmus jellemzi. Nincs közöttük sem absztrakt, sem naturalista mű. Témában is széles a skála. A tájképek közül — a korábbi három tárlat anyagához hasonlóan — a legtöbb most is az Alföld szépségeivel foglalkozik; A figurális kompozíciók a parasztság munkájához kapcsolódnak. Ám az ipari, és kulturális területhez, a városi ember életéhez fűződő gondolatok is helyet kaptak. A kiállított szobrok, és plakettek egy része a magyar irodalom és zene kiválóságainak (József Attila, Juhász Gyula, Bartók Béla) állít emléket, másrészük kecses lányalakot, női fejet mintáz. A Tárlaton Békés megyei képzőművészek is képviseltették magukat. Ott láttuk a kiállított művek sorában a békéscsabai Ezüst György „Téli táj” című olajfestményét. Lipták Pál „Tópart” című akvarelljét. Örömmel fedeztük fel a gyulai Kosz- ta Rozália rajzos hatású, „Piacon” című olajfestményét. Kádár Márta Ébli Katalin: AZ É G Roppant szárnyai nagy szelet csapva, kéken eveznek, messzebb vagy közelebb; tükre a tó s a folyó Fénylő, kék pihe szálldos a tájra, hullnak a fenti kékség pelyhei, mint kék havak nyár közepén. Napfény-toliakat osztogat egyre, izzani készül minden zöld idelent; szép tüze mégse fogy el. Csőrével lecsap olykor a földre, dörren a város, villámot sodorint, s zúdul a záporeső. ... Fészkében csak az éj leli őt meg; épred a Nappal, s hajnalban pirosán röppen ismét fölibénk.
