Békés Megyei Népújság, 1963. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1963-07-14 / 164. szám
Vajnai László: MINT H2O h2o és mész, és só, és foszfor, és vitaminok, és... igen ez vagyok; az anyag, és ez leszek, csak talán mészben gazdagabb, vitaminokban szegényebb, ha elmúlásra megérett testem földbe hull, de mint h2o és mész, és só, a füvekben, a fákban, az örök körforgásban élek tovább, halhatatlanuk — De művész úr! — sipított a hangja, mikor a tanár a kórterembe lépett A tanár szédült, forgott a feje, forogtak az opálbú- rálk is fenn a levegőben, az ablakok is cigánykereket hánytak, akár a csintalan gyerekek; csak a kilincsük maradt egy helyben, mint valami furcsa köldök, amely körül újra és újra csak megfordultak. A kiforratlanul és félig öltözött gon- dolatfoszlányok is valami vad ördögi hévvel forogtak a fejében. Tíz évvel ezelőtt mér járt itt... Akkor is valahogy így... S most újra csak itt! Újra! — Maga az új beteg? — riasztotta fel révedezéséből az ápolónő, aki az előbb a táncdalénekessel enyelgett. A hangja sértőn rideg volt, valami leplezetlen türelmeit, lenség feszült benne, amelynek okát talán maga sem tudlta volna bizonyosan. — Az ágyam... szólt gyár moittaäanul a tanár, s az ápolónő száján, arcán, szemén, egész testén valami csúfondános gonoszkodás kifejezése futott végig és sokatmondó fejibólintással mintegy azt jelezte, hogy lám, most neki menni kell, mert jött egy új beteg, valami balek, akinek mindent meg keli magyarázni, akár valami gyereknek. — Hát ott áll meiileltte! Nem látja? — kiáltott indokolatlanul hangosan, A kilenc beteg mind felemelkedett az ágyában, hogy megnézzék az új beteget, aM alig hallhatóan köszönte meg a felvilágosítást és készülődött a lefekvéshez. — Kacsát ne hozzak?! — kérdezte még aztán teljesen feleslegesen az ápolónő. — Ezt meg kiviheti, ha kimegy Julika! — szólt az egyik bémulásos beteg. — Na, hol van? Hadd csavarjam ki a nyakát! — szel- lemeskedett az ápolónő, mert tetszett neki, amit mondott, még azt is hozzátette; hogy nem a beteg nyakát fogja kicsavarni, hanem a kacsáét. Aztán kiviharzott. Szűk kék ruhájában megfeszültek a vastag combok. Telt húsú fiatal lány volt, a férfiak mind utána nézitek, amint elment, s a férfiindulat azonnal nyers megfogalmazást nyerít, ahogy kilépett. — Örökké a Julcsán jár az eszeitek! — szapulta a többieket tettetett rosszallással egy béna öregember. De azért a diskurzus tovább folyt, hogy ha lehetne, így meg úgy lenne a Julcsával. — Könnyű lenne a táncba vinni! — ez volt az egyhangú vélemény. — Majd adna nektek a vőlegénye! — vetette ellen az öreg. — Ugyan! Vőlegény! — No tán nem az? — De igen! „Vőlegény." Aztán jót nevetgéltek, hogy a Julcsinak csak amolyan „vőlegénye" a focista Jancsi. • Teltek-múltak a napok. A február fehérbe öltözött. Jeges, zúzmarás, kemény volt odakünn a világ. Benn a kórteremben meleg volt és családias volt a hangulat. Állandóan beszélgettek, poiá'tizáltak, megvitatták a világ dolgait. Igen gyakran kikérték a tanár véleményét. Volt ebben némi ugratás is az elején, de mert a válaszok tárgyilagosak és megfontoltak voltak, egyre inkább a komoly érdeklődés hangján történtek a kérdések. Néhány nap alatt bizonyos tekintélyre tett szert így múltak a napok. Aztán a kivizsgálások véget érték, s a tanárnak alvókúrát rendelt a főorvos. Valami rózsaszín melegség és bágyadt nyugalom állapotában éLt A külvilág számára valami szükségtelen, érdekes dolog csupán, s minden ébredése valami csodálkozó ráébredés a valóságra, hogy lám ő itt van, és emberek vannak körülötte, akik beszélgetnek, kártyáznak és Julcsával nyájaskodnak. — Mikor én fiatal voltam.- — kezdi valamelyik idősebb beteg. — No, de azért a Julcsá- val még most is... ugye!? — Üres szóbeszéd ez uraim! — Miért? Hát úgy nézek én. ki?! — Ezért nem gyógyul a maga lába! — Majd elmondjuk az öreg mamának szerdán, ha bejön. — Az kéne még, leverné a másik lábamat is! — Lehet, hogy azóta már fel is szarvazta magát! Üres nevetés. — Estére én is brómof kérek a Juicsától! — szól az énekes. — Azt lehet. Mást úgysem kapsz..: Ilyesmiket hallott, ha egy-egy negyedóráig fenn volt. Csak étkezni ébresztették fel, az is nehezére esett. Pillád elnehezültek olyan erővel, hpgy csak néhány másodpercig vesztegelt az ébrenlét és az álom közötti senikiföldjén, s aztán alá- merült az álom vizében... — Hogy fújja ez a tanár! — vélekedtek a betegek. Hanem az alvókúra véget ért. Már nem volt kó- tyagos többé, s nem volt jókedvű sem. Jött a farsang böjtje, a levertség. Esténként nehezen aludt el, s el- alvás előtt gyakran feäMMŰTEREMSAROKBÓL Sülé István: Csabai utca FURCSA EMBER áltott félálmában, ahogy az idegesen alvók szoktak. Egy este maga is emlékezett rá, de nem szólt érte senkinek, várta a reagálásokat. Tudta, hogy másnap ez lesz a téma. — Valaki nagyon hangosam aludt az éjjel! — jegyezte meg eigy osztályvezető: Csak erre vártak az emberek. Mindenkinek soksok mondanivalója lett egyszerre ezzel kapcsolatban. — Biztosan a Julcsávái álmodott! — jegyezte meg valaki, s mintegy hívásra megjetent az ápolónő. — Éppen Julikat emlegettük! Valaki állmában is Julikat hívta! — Csak nem? — De igen. — Aztán ki az, akinek hiányoztam? — Talán a művész úrnak! — vélekedett valamelyik. Talán ennek, talán annak, egész nap folyt a találgatás. S bármiről beszélgettek, mindig úgy forgatták a szót, hogy a végén csak oda lyukadtak ki. S a következő estén megismétlődött a dolog. — Mondja, kire haragszik maga?! — tette fel most már a tanárnak a kérdést ágyszomszédja, egy sápadt fiatalember, valami János. — Nagyon haragszom az értelmetlen és faragatlan emberekre! Egy peercig csend lett, majd az emberek azonnal bizonygatni kezdték, hogy az éjjel nem is kiáltott senki; Legjobban éppen az osztályvezető bizonykodott, aki előző nap az egészet elkezdte. — Érdekesek az emberek — mondta a tanár. Magukkal cipelik mindenhová kétarcúságukat, s csak néha- néha veszik fel ünneplő arcukat. Igen, mert annak tisztaságára vigyázni kell, éppen azért kellemetlen a viseiete. Milyen szép lehetne a hétköznapok hosszú sora, ha megszépülnének az emberek, az emberi arcok! A iBCke nem várt sikert aratott. Az emberek ettől kezdve még többet adtak a véleményére, kevesebbet foglalkoztak Julcsával is, különösen, hogy egyszer megjegyezte: — Érdekes dolog, hogy ez az ápolónő egyszer Jul- csa, máskor meg Julika. — Maga mindent túlságosain komolyan fog fel tanár úr, így nem lesz egészséges soha! ellenkezett várlaki. — Miért? Hát nem így van? — De igen! De talán többet érdemel az a... Hiszen élő szekszualitás az a nő, nem veszi észre?! — Igen. Lehet. Nekem sem különösebben rokonszenves. De talán éppen ezért lett ilyenné, mert szemtői-szemben talán túlságosan is Julika volt mindig. Hanem Julika tartogatott még a tanár számára is meglepetést. Szokása volt a tanárnak, hogy naponként jegyezgetett ezt azt jegyzet- füzetébe. Egyszer is ebéd után az asztalnál ült és ír- dogált. Váratlanul megjelenít a háta megett az ápolónő, s bántóan, hangosan felnevetett. — Jé! Ilyen csúnyán írni! Milyen tanár maga, ha ilyen csúnyán ír? Rendkívül megütötték a szavak. Nem azért, mert az Ladányi Mihály: Varázslat Nem láttad-e a bűvölő manót? Síró szeme, nevető szája volt. Azt mondta: nézd, fiú, ott az a nő legyen szívednek nehéz, mint a kő. Eben szeme erdőtüzébe less, elszenesedj és elkopj és eless. Kiss melle holdját nézd, hogy száll tova és halj meg érte minden éjszaka. Lám gyönyörű állat a szerelem, hószínű mén, legel égő gyepen, de amikorra kengyelébe lépsz, akkorra rég elégsz már, rég elégsz. önérzetét sértették, hanem mert napok óta maga is egyre kétségbeesettebben figyelte, mennyire remeg a keze. Alig engedelmeskedik a toll a kezének. Néha olyan düh fogta el ilyenkor, hogy szerette volna valamihez hozzávágná a kezét tehetetlenségében. Rettenetesen fájt neki, hogy harmincöt éves korában ilyen... ilyen... félember. S lázadozott. Forrt benne a tehetetlenség tudatából táplálkozó keserűség. De parancsolt magának, indulatainak. S most itt van ez a kis felelőtlen senki-lány! Hogy merészeli? Milyen címen? — Biztosan különb, mint amilyen ápolónő maga! Látszott rajta, hogy mennyi indulatot szorított le, miközben csak azt válaszolta. S a lány most sem nyugodott. Gúnyosan mosolygott, s úgy folytatta: — No csak ne gerjedjen be a tanár úr! Ügy látom, magát is kár volt erre az osztályra felvenni! A betegek elképedtek. Tudták, hogy a tanár úgyis attól a „másik” osztálytól fél, hiába bizonygatták az orvosok neki, hogy csak kimerült, fáradt; nem hitt ne. kik. — De nővér! — szólt bele a táncdalónekes. A tanár hallgatott egy pillanatig, aztán nem kevés éllel csak ennyit mondott: — Szerencsére ez nem olyan embereikre van bízva, mint maga. Szégyellje magát! A lány elhúzta a száját és kiment. — Mondja meg a főorvosnak! — A hülye! — Mit fog most tenni, tanár úr? — Én nem hagynám any- nyiban! S a tanár aznap keveset beszélt. Nagyon megviselte ez az összeütközés. Ez a lány szándékosan sértette meg. Talán azért, mert nem enyelgett vele soha, mint a többiek. Meg kell tanítani a tisztességre! De hogyan? Hallgasson a betegekre és jelentse fél a főorvosnál?! Nem, nem ez az útja! A szobában is nyomottabb lett a hangulat. Az emberek csendben beszélgettek, s már nem enyelgett senki a lánnyal, ha bejött. Mintha megbeszélték volna! Ez jólesett a tanárnak. Ügy látszik, emberek között van, s jó dolog emberek között lenni! S hinna kell ezekben az emberekben! S talán még abban is hinni lehet, hogy ebből a lányból valamikor igazi ápolónő lesz. Olyan, aki nemcsak kacsát tud hordani ki-be, nemcsak vizes lepedőt tud tenni a fájó lábakra és gyógyszert osztogatni, hanem ennél többet is... Másnap az ápolónő idegesnek látszott, összeszorított szájjal, hangtalanul járt-keit. Egészen'szokatlan volt ez, s ha máskor tesz így, a betegek nyilván ugratták volna. Most nem. Inkább élvezték, hogy lám, most bűnhődik. S egyszer váratlanul megszólalt a tanár: — Nővérke! Ráér egy percre? — Igen... Kér valamit a tanár úr? A hangja szokatlanul lágy volt. Megállt és várt. — Arról a tegnapi esetről szeretnék egy-két szót „begerjedés” nélkül! A tanár szája körül valami mosoly bujkált. Ismerte ezt a mosolyát, olyankor szokott megjelenni ez, ha valami kisdiákkal áll szemben, aki már a sarokba van szorítva. Van ebben a mosolyban a gúnyból is, a megbocsátásból is, a megértésből és biztatásból is. A lány zavarban volt, a betegek leplezetlen kíváncsisággal várták a folytatást. — Talán kinn a társalgóban... — bátortalanko- dott a lány. — Nem! Itt benn! Ezek az emberk tanúi voltak a tegnapi dolognak, legyenek tanúk ma is! A lány tehetetlenül vergődött, nem tudott szóhoz jutni. — Én gondolkodtam egy napig a dolgon. Meg kell mondanom, hogy nagyon embertelenül és meggondolatlanul viselkedett. Sőt! Szakmailag is olyan baklövést követett el, amiért nem dicsérnék meg a felettesei. De felejtsük el a tegnapot, mert maga még holnap is itt lesz... És még sok beteggel lesz dolga! Ezért hozom fel elsősorban a dolgot! Itt beteg emberek fekszenek, akik gyógyulni akarnak. S ha maga jó nővér akar lenni, akkor érteni kell ahhoz a bonyolult gépezethez is, amit emberi léleknek nevezünk. A lány csak állt és várta, mond-e még valamit a tanár. Látszott rajta, hogy szégyelli magát. — Nem tetszik szólni a főorvos úrnak? — kérdezte halkan. A tanár rosszallóan forgatta a fejét, valami fanyar fény öntötte el az arcát, s csendesen morogta fogai közül: — Hát csak ennyit értett meg az egészből?! Aztán kiment. A bentiek is forgatták a fejüket, s valaki megjegyezte, hogy furcsa egy ember ez a tanár... Filadelfi Mihály
