Békés Megyei Népújság, 1963. július (18. évfolyam, 153-178. szám)

1963-07-21 / 170. szám

Tibor: irsói Gettó kapujában .us heve izzaszt, mintha Jcégne, tapad a ruha. ti itt belépsz...” Nemj nincs felírva, i volt a Gettó kapuja. Magányos, térdrebukott állat, kínját feledni nem lehet, bombák tépték, gránátok rágták, de mégis áll két emelet, s alul a boltív, — nem remekmű, hiszen csak bérkaszárnya volt, mégis, máris emlékmű, eskü, szívében hordja a golyók Nézzük, tizenöt nyár hevében, mi, Európa fiai, hogy itt, e görcsbedermedt, szégyen­kapu miképp tud vallani! o Az út széles szalagja fe­lett láthatóan remeg a forró levegő. Már pusztán ettől a látványtól is a szájpadlá­sához tapad az ember nyel­ve... Délután három óra — a nyári hőség lankadatlan erővel tombol. Itt, a Megyei Könyvtár Szarvasi úti, III. kerületi fiókjában — egy tenyérnyi helyiségről van szó — néhány fokkal eny­hébb klíma uralkodik. A könyvtárosnő Szabados Fe­rencivé pillanatnyilag fél­tucatnyi olvasójával foglal­kozik, akik néhány perce — közvetlenül nyitás után ér­keztek. Negyedóra is elte­lik, amíg meg tudom szólí­tani. Arra a kérdésemre, hogy mi a véleménye az idei „uborkaszezonról”, így válaszol: Ek volt a Gettó, s ez maradt csak, — «ki itt belépsz...” — mondták sokan. Dante késői pokla hallgat, mi meg csak állunk komoran. WWWWHWWWWMWMWWMWWIWmWWWW Váratlan találkozás Egy tajgai építkezésen játszódik ennek az érdekes, lebilin­cselő új szovjet filmnek a cselekménye. Rendezte: Konsztan- tyin Vojnov. Bemutatja a békéscsabai Szabadság mozi július — A nyári forgalomra gondol? — elmosolyodik —. Hát, vitathatatlanul kisebb, mint télen, persze érthető is... Gondolkodik. — Ilyen­kor nyáron az olvasók húsz százaléka nem jár könyv­tárba. — Az öregek vagy a fia­talok az aktívabb olvasók? — A fiatalok — mondja habozás nélkül. — Ök in­kább a modem könyveket viszik. Viszont a külföldi irodalom az olvasottabb — teszi hozzá. A mai lírát, sajnos, egyáltalán nem ke­resik..: Egy pillanat — mondja, s ellép mellőlem. Új olvasó érkezett Kihasz­nálom a szünetet, egy feke­te hajú, zömök fiatalember­hez lépek. Érdeklődésemre kiderül, hogy a Békési Nyomda dolgozója, Horváth Lajos és tizenkilenc éves. — Milyen könyveket sze­ret olvasni? — Nekem mindegy... fő az, hogy jó legyen! Külön­ben sokat olvasok, váloga­tás nélkül. Bizonyságkép­pen ráteszi kezét a beho­zott nagy halom könyvre. Bella néni — ahogy az it­teni „törzsolvasók” nevezik — visszatér és folytatja, ott, ahol abbahagyta: — Az ifjúsági irodalom 23—24-ig. iránt is nagy az érdeklődés. Nyári percek egy csabai kerületi könyvtárban Csak... egy pillanatra meg­akad, bizonyára fájós pont­ja — sajnos, nem kapok elég ifjúsági könyvet a köz­ponttól. így persze nem cso­da, hogy kevés az ifjú ol­vasóm, hiszen mind a me­gyei könyvtárba megy — mondja némi keserűséggel a hangjában. — Pedig jó lát­ni, hogyan nőnek ki a ke­zem alól ezek a gyerekek..: Ügy érzem az egyszerű szavak mögül, hogy egy pil­lanatra ellágyul a hangja. Megértem. Milyen kevés hi­ányozna az ő boldogságá­hoz! e — Valami háborúsat ké­rek — mondja a barnára sült nyurga kislány, s a szeme sarkából rám pillant. — Szereted a lányregé­nyeket? — szegezem neki a kérdést s várom az igenlő választ. Egy pillanatig ha­bozik, aztán lebiggyeszti a szája szélét — Nem! — Igen, ez nem ritka — nevet a könyvtáros. Pilla­natnyi szünet. Néhány perc­re üres a könyvtár. Hallga­tunk. Aztán eszembe jut: — Valami érdekes eset a könyvtár történetéből? — Valami érdekes... né­hány pillanatra eltűnődik — majd felcsillan a szeme, elmosolyodik. — Ide járnak hozzám Sz. G.-ék. Középko­rú házaspár, különben a legaktívabb olvasóim közé tartoznak — teszi hozzá. Az asszony nem ismeri a be­tűket. A férje olvassa fel neki a könyveket — veszi elő a kartonjukat, s mutat­ja, hogy most. is mit vittek. Kicsit meghatódva nézem a dülöngélő, szálkás betűs alá­írást e Idős, ősz hajú néni lép be szöntik egymást. Régi isme­rősök. Gyurcsik Zsófia gya­kori látogató. — Az olvasás a minde­nem — mondja — nyugdí­jas vagyok. Ráérek. — Bizonyára a régi író­kat tetszik kedvelni? — Is, de az újakat jobban — s igazolásképpen: — Bel­la — fordul Szabados Fe- rencnéhez: légy szíves me­gint valami jó újat... — A szovjet irodalmat tetszik ismerni? — Hogyne! — válaszolja, s némi méltatlankodás ve­gyül a hangjába — a Feltört ugar-t, A Csendes Don-t, a Vörös kozákok-at... sorolja, aztán hozzáteszi: Solohov- tól. Ennyi elég is. Elköszönök. Az utcán szinte mellbe vág a forróság, s fülemben még ott csengenek az utolsó sza­vak: — Ma harminchét olvasó cserélt könyvet a könyvtár­ban — két óra alatt. Nem rossz. Különösen „uborka­szezonban”. az ajtón. — Szervusz — kö- Bencsik Máté VWVAAliAVVVVA/VVAVVVVVVAVV/VVUVVVVVVVVVVVVVVViőőőVőóM ál ÖREG CIMBALMO yakran látni . -.; Sétál a parkban az évszázados fák alatt, öregurasan, hátra tett kézzel. Jól szabott zakója fino- mas „esik” kissé előre- álló válláról. Divatos, ke­ményített nyári ing — asszonykéz hajtotta ki —, bal oldalt elválasztott, galambősz haj. Délután ötkor kezdődik a műszak a vendéglőben, de fél négykor már ott van. Nyugodt mozdula­tokkal veszi le a térítőt az öreg hangszerről. Aztán hangolni kezd. Az ujj ával pengeti a húrokat az öreg cimbalmon. S a kulccsal húz vagy ereszt, ahogyan a füle diktálja... Amíg a többiek beszál­lingóznak, magának ját­szik. Elmélázva pengeti a húrokat, szinte hárfahan­gokat csal ki, vele egyidős vagy talán öregebb hang­szeréből. — Hány éve játszik, Je­nő bácsi? — Hatvan éve, fiam — válaszolja, s halk penge­téssel aláfestve elmondja, hogy tizennégy éves kora óta bandában játszik. — Nem unta még meg? Nem válaszol a tapin­tatlan kérdésre. Csak vé­gigmér. — Visszakozt csi­nálok. — Honnan ez a szívós, jó egészség? — Ha éjszakai munkát végzek, nem dorbézolok... és nemcsak én, a felesé­gem is vigyázott az egész­ségemre. — A fejével jobbra int. Ott ül egy tiszta, jól öltözött, fehér hajú asszony A fiatal, csinos, olaszos külsejű prímás kacsint egyet a zenekarra, fel­hangzik a „nyitány”, Er­kel Palotása, s a cimba­lomütők végigfutnak a húrokon. S a szünetben Jenő bá­csi fogja nagy korsóját, kitipeg az alig tíz lépés­nyire csordogáló artézi kúthoz és nagyot iszik a felesége főzte jó ebédre, az üdítő vízből •—, hogy még sok évig szaladgál- tathassa jpörge orrú cim­balomütőit az öreg hang­szer húrjain... Ternyák Ferenc Csurka Péter: ■YULUSKA Amitől félt, bekövetkezett... Já­nos fia, az építésztechnikus, öt gyereke közül a legkisebb, akivel az évtizedek múlásával egyedül maradt a régi kétszobás lakásban, egy este munkából hazajövet meg­cirógatta az arcát, s így szólt: — Most pedig üljön le ide ve­lem szembe, édesanyám, vallani akarok... Rövidesen megnősülök... A mama már régen várta ezt a fiúi kinyilatkoztatást, hónapok óta barzongott benne, hogy elkövet­kezik ez az anyai szívet hasogató pillanat, midőn eléje áll s ki­ereszti száján a visszavonhatat­lan szót. Ez se lesz már az övé, mint a többi, csak fele részben vagy talán még annyiban sem. Így aztán elérkezik az ő sorsa is ahhoz az állomásához, ahonnan már csak visszapilloghat édes­bús szomorúsággal öt tipe­gő gyermekére, ifjúságukra, mikor még mind az ötöt magáénak mondhatta. Egyszer csak azon vette észre, hogy csak ez az egy maradt, János. Ehhez az egyhez aztán ragaszkodott, féltet­te, el ne veszítse. — Margit? — ejtette megadóan maga élé a szót. — Igen, Margit. A nap kibújt az ötemeletes bér­ház mögül, fényét ráhintette az anya halvány arcára, cirógatta, Melengette, összetársult a fiú te­kintetével, zizegett, rebbent a mozdulatlanságiba révült ősz fe­jen. — Nem lehet anyámnak kifo­gása Margit ellen. — Mi lesz a gyerekkel? — A nevemre iratom... Most há_ roméves, az én fiam lesz, felne­velem... Láttunk már ilyet édes­anyám! — Te tudod, fiam — sóhajtott, s összeszedte minden erejét, hogy ki ne törjön belőle a sírás. — ÉS hol fogtok lakni? Az élet nem is olyan egyenet­len, szövevényes, gondolta János, él lehet igazodni benne. A kérdés ésszerű, következetes, legalább nem neki kell felvetni. — Ügy van anyám, nem is a gyerek itt a probléma!... A la­kás!... Hol lakjunk?... Margitéknál én nem szívesen laknék, sokan vannak, de meg édesanyámat sem akarom elhagyni... A mamából hirtelen kitört a keserűség: — Ügy gondolod tehát, hogy Margitot idehozod a gyerekkel együtt a nyakamra? János hosszú, mély tekintetet vetett az anyjára. Kutatta, mi az igazság ebben a kitörésben. Fel­állt, sétálgatott, nem ezt várta. Jó. zanabb, okosabb, szívvel telibb hangot várt. — A gyerek továbbra is a nap­közibe jár. Anyámnak nem lesz vele semmi gondja... De meg Mar­git által más egyéb tennivaló alól is mentesülne édesanyám... Ez volt az elgondolásom... De, ha nem akarja édesanyám, akkor... a fe­ne tudja, mi lesz... Keresünk va­lami bútorozott szobát... De majd megrágjuk, megfontoljuk. Azért most csak felhozom Margitot meg Gyuluskát... Megyek értük... Ké­szítsen édesanyám teát, és legyen szíves hozzon fel a Közértből va­lami felvágottfélét. Átöltözködött, elment. * A mama jött fel a lépcsőn. Meg- megállt. Hozta szegény a vegyes­felvágottat. Pár lépés csak ide a bolt, de van egy fél órája, hogy jön, mert közben — gondolat jan — több száz kilométert megtett. Volt a legidősebb lányánál Veszp. rémben. Marcsa melegszívű, jó leány volt mindig. Az ura jó ál­lásban van. Gyermektelenek. Ré­gen hívják. Talán leköltözik Veszprémbe, ott rak fészket. Vagy Borsodba menjen Rozikához? Vagy Szegedre Gézáékhoz. Bélá­hoz Szentesre nem menne, mert menyének nagyobb a szája, mint a szíve. Hej, hej, ide jutott. Terhére ugyan nem lenne egyiknek sem, mert nyugdíjat kap gyerekei apja után. Csendesen eléldegél ő a ma. ga erejéből, egyedül is. De most tűrje, hogy a fia elmenjen Margit, tál bútorozott lakásba? Vagy ott kényalmetlenkedjen az anyósnál? Vagy ő hozzon áldozatot, együtt lakjon velük? Elcsordult a könnye. Mennyi lány, független nő van ezen a vi­lágon, és most ez a menye házhoz szállítja az „unokát”. Igaz, özvegy, asszony... De nem az ő unokája, nem vérbeli, és ő nem élheti öreg napjait örökösen kipattanó fe­szültségben, a nem-szeretem hely. zettel való megalkuvásban. Inkább átadja nekik a lakást, s léköltözik Marosához Veszprémbe. * Szépen megterített. Magára vet. te fekete ruháját. Ha úgy te .szik, gondolják, hogy ő nem örül, ő gyászol. Mert ő ettől a naptól kezdve elesett öregasszony lett, akinek nincsen senkije. Talán nem is volt. Ha volt is, nem maradt. Margittal egyszer találkozott, mikor János kivitte őt is a Zug­ligetbe. Ültek a vendéglő kertjé­ben, de Margitnak csak a nézésé­re emlékszik, és egy mozdulatára, mellyel megigazította János félre­csúszott nyakkendőjét. És most az asztalnál úgy tet­szett, mintha sohsem látta volna. Mosolya idegen. Nézése, melyet most inkább reá pazarol, fürkésző, érdeklődő. Nincsen benne semmi követélőzés, de hízelgés sincs. Nem parancsoló, hogy ez már így van, törődj bele, de bocsánatot sem kér, ne haragudj, hogy elve­szem a fiadat. Szépnek mondha­tó, értelmes, magabiztos. Gyuluska tágas nagy szemekkel ült a széken, ide-oda forgatta a fejét, nézte a bútorokat. Lassan indult a hangja. Ez mi ez, az mi az? Később lecsúszott a székről, a vitrinhez lépegetett. Simogatta a vitrin homorú üvegét Az anyja rászólt: — Gyuluska, ülj vissza a he­lyedre! Illedelmesen visszaült a helyére, s nagy szemét rámeresztette a máj mára és mosolyogva sokáig rajta tartotta. Kedvesen, gyerekesen ne­vetett a szeme. A mama kezdett félmelegedni. Kibújt az első lan­gyos szó a száján: — Eredj Gyuluska, nézegessél!.. Nézegetni szabad... Vagy, várjál csak!... Mindjárt hozok ón neked valami szépet... Egy képeskönyvet hozott ki a másik szobából. Gyuluska lapoz­gatta, forgatta a könyvet. A na­gyok ettek, ittak, beszélgettek. A mama inkább csak saját magával beszélgetett. Zuhogtak rá a nagy kérdések, átadja, ne adja a la­kást, menjen, ne menjen le Veszp. rémbe? Egyszer csak Gyuluska megunta a könyvet, lecsúszott a székről, a mamához ugrott, kicsi fejét ölébe hajtotta, aztán huncutkásan pis­logott fel, simogatta a karját, majd felkúszott az ölébe, pöttöm tenyerét a nagymama arcára ta­pasztotta: — Ugye te leszel az én nagyma­mám? — kérdezte önfeledt, csacsogó szájjal. És akkor összecsapott a két nő tekintete. A fiatalasszony szeme lángolt, a „nagymamáé” harmatos lett.«

Next

/
Oldalképek
Tartalom