Békés Megyei Népújság, 1963. május (18. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-05 / 103. szám

Andrej Plávka: Milyen csodálatosaik vol­tak azok a téli esték, a tollfosztások. A nagyanyák, a falunkbéli nagynénik és a vihogó lányok körülülték a mécsest. Nemcsak azért, hogy a megkopasztott libák pehelytollát fosszák; azért is, hogy mi, fiatalok a bi­zalmas félhomályban és a meleg kemence mellett be­lélegezzük a régi idők böl­csességét. A közmondáso­kat, szólásokat, a hős bajno­kok, és az elátkozott király, lányok történeteit úgy hall­gattuk, mintha a Bibliából olvasták volna. S köztük mindig akadt legalább egy, mely igaz lelkemre, itt és itt, ekkor és ekkor történt és jóféle rablóhistória volt. Az ám, hogy hevíti az em­bert és mindjárt itt belül, hogy melegíti, amikor még gyenge, gyámoltalan, s ami­kor annyi hősi tettet hall a déd- és nagyszüleiről! Egy­szer úgy felkacagtunk, hogy minden tollat szétfújtunk. Akkor, amikor az öreg Lo- vis néni elmesélte, mikép­pen küldött Jánosik Gyp- ri háromszögletű levelet Palugyai úrnak, melyben bejelentette, hogy a legé­nyeivel meglátogatja a mennyegzői lakomán a kas­télyában. S csakugyan, há­rom nap múlva — minden óvintézkedés ellenére — Gyuri a legényeivel minden urat megszabadított az ék­szereitől ezen a lakomán. Hát igen szép téli esték voltak azok. Amivel az élet nem gyarapítóit minket, azt az öregek ,a mesékkel pó­tolták, — s azok, akik a történeteket. reménységgel telítve és szép jövendöléssel a könyvekbe írják. Ügy ér. zem, mintha mi a Tátra tö­vében mindig csak a múlt­ban éltünk volna és a jö­vendöléseknek — mert a je­lent mindenki összekuszál­ta, s mindig szomorú és re­ménytelen volt. Valahogy így kellett lenni másutt is, hol jga alatt nyögött a nép; s a csizmák alatt nyögve, a reménytelenségben a mesek igazságos királyfiait vará­zsolta elő magának. És azután később, amikor már eszmélni, kezdtünk, ér­tettük meg lassacskán, de annál mélyebbre vésve, hogy a mesék igazságossá­ga csak nagy áldozatok, sok hős kiöntött vére árán plántálódik át az életbe. Olyan hősöké, kiknek a ne­vét nem őrzik meg a köny­vek, kik nem öltöztek bíbor, ba, de kiknek a kioltott élete lángra lobbantott ezer­nyi, milliónyi ragyogó sze­met. Nos, e hősök egyikéről akarok beszélni. Nem volt ő magas dalia, széles válla, erős Jánosik. Nem is fel­nőtt; fiatal, még gyermek, alig tizenkét éves. Jankó volt a neve, s a pusztajarki tehénpásztor fia. Sápadt ar_ cából kikandikált a két fürge, csillogó kék szeme. Arcán egy heg' nyoma, va­lami drót sebezte meg, ami. kor egyszer a fiúkkal a ko­vács műhelyében járt. Ezért a barátjai „drótos”-nak ne­vezték, ami miatt ő düh­be gurult. 1344 telén Puszta Járok. ban december elején esett le az első hó. Az üszők, me­lyeket apja legeltetett, már két hónapja bejöttek az ir­tásról, és békésen kérództek a meleg istállókban. Min­den férfinak otthon kellene lenni, a házikókban. De nem voltak. Jankó apja sem. El­jött már a szenteste is, s a felsővógi házikóban még te le Jankó az első ke­nyérdarabkát, mely tele- szívta magát meleg levessel, a pitvarajtó hirtelen és vá­ratlanul felnyikoidult. Az anya a tűzhelytől a fejét ép. nem jelent meg az apa. Csak Jankó volt otthon az édesanyjával és a két kicsi húgával. Keveset beszélget­tek, mert rájuk, a ház kö­rül, de még lent, a faluban is mindenkire ránehezedett valami rettenetes teher, mely beforrasztotta a szá­jakat, s a végtagokat külö­nös mozdulatokra ingerelte. De néha ez a súlyos teher rémületté vált. Ezen a napon, éppen de­cember 25-én, Jézus szüle­tése napján, Jankó a hegy­oldalból a faluba igyekezett. Amikor kiért a kiserdőből, alaposan körülnézett, nincs, e valaki a közelben, s mi­után senkit sem vett észre, szaporábban szedte a lábát. Néhány pillanat múlva már a házuk nyikorgó ajtaját nyomta he. A konyhában levette hátáról az üres ta­risznyát, s jeges kezét a hó­na alá ütögette. — Elvitted? — kérdezte az anyja. — EL — Ott voltak? — Ott. — Még nem jöttek a nyo. mukra? — Nem. — Ülj le. Tessék, rántott leves, apríts bele kenyeret. Jankó leült a padra, még egy ideig melengette az ujjait, majd megragadta a fakanalat. A tányérból fe­hérlő szegéllyel bodrozódott a köménymagos rántott le­ves illatos párája. Alig nyel. pen csak az ajtó irányába mozdította, melyben egysze­riben szétterpeszkedett egy német tiszt, szürke bundá­ban, és vékony pálcával Jankóra mutatott: — Hol voltál? Jankó szeme esípőisen tekint a pöffeszkedő tiszt­re, a keze még mindig szo­rítja a fakanalat, de arca elfehéredik, s a torka ki­szárad. A kezdetén az anya sem fogta fel a szavak ér­telmét. Megdermedve állt a tűzhely mellett, s a homlo­ka komor lett a szörnyű előérzettőL — Nem tudsz beszélni? — sziszegte a tiszt keskeny, mérges ajka, s a rövid szíj­ban végződő pálcája hirte­len Jankó arcára suhintott — Mit csinál? — jajdult fel az anya, s mind a két kezét a magasba emelte, dermedten fenn is maradt, mint egy tiltó felkiáltó jel. — Hol volt ma reggel a fia? — kérdezte újra a tiszt, s fontoskodva az anyához lépett, s majdnem előtte állt meg. — Nos, hol lehetett? A hegyekben. Oda vitt élel­met, az a feladata. Az álla­toknak — tudja? A legutol­só erdő az övé, az irodában megparancsolták neki, bogy télen ne feledkezzék meg az állatokról. — Ügy? Minek vitt ta­risznyát? — Hált csak nem lesz éhen? Vitt egy karaj kenye­ret, szalonnát... Antalfy István: Ő a szeretet Olyan jó hozzá visszatérni. Hiába lettem felnőtt, férfi, „kisfiam" mondja ma is nékem. És én örülök — és megértem. Olyan pici és oly fehér lett, mint a hó. Annál is fehérebb. Ha panaszkodom, Ö vígasztal, szíve-lelke: terített asztal, pár forintján vett cukrot átad: „vidd el Pötyinek, Ágikának...” Elém rak mindent. „Egyél... Tessék!” Ö a Szeretet, s a Békesség,,« >— Ügy? Szalonnát, igaz... de a partizánciknak! Mars, velem jössz! A tiszt, akiből bizony nem áradt az emberség mint a mesékben a manók­ból, megragadta Jankót, rá­vert a hátára, és maga előtt kituszkolta a házból. Az anya magyarázkodott, kö- nyörgött, magasra emelgette a kezét, és futott utánuk a faluba. A hó csikorgott a Iá. búk alatt, s a tiszt bunda- gallérján a lélegzettől fi­nom dér csapódott le, Jan­kónak nem volt ideje, hogy felvegye a kabátját, úgy ment csak könnyedén és fe­detlen fejjel. A hideg szél nekiugrott a homlokának, s a sápadt arca kipirult. Itt is, ott is, a tornácokról ki­kukucskáltak az emberek, már templomba öltözötten, de Jankó nem szégyenke­zett. Büszkén ment elől, csak a feje kcxnyult le egy kicsit, de az is a dactól és az elszántságtól. — Ide! — üvöltött a tiszt és a fogyasztási szövetkezet­re mutatott, hol vendéglő is volt. Itt tanyáztak a társai is. Jankó lassan ment fél a falépcsőn, mint aki kény­szerből megy. Lökdösték is ezért, s háta mögött fel­szisszent az éles egyszótagú német: schnell. Az anya fel akart szaladni a lépcsőn, de a tiszt letaszította, s nem engedte be. Nem segített a dörömbölése sem. S amikor az anya már magánkívül verte az ajtót, az hirtelen kitárult, s kifutott Jankó, le a lépcsőkön, de utánarohant az egyik szürke ördög, ve­szetten, ferde pofával és háromszor Jankóba lőtt. így csúszott lefelé a lépcsőkön, fejével belesüp­pedt a hóba, ott maradt fekve, holtan, felmeredő lábbal, megégetett talppal, összeverve, véresen — de tisztán, mint a hegyi kút, mélyből a legértékesebb víz fakad. Becsületes és hősies szívének pecsétjét ajkán hagyta: „Nem árulom él.” Nem volt tehát Jankó a mesék lovagja, ki a sárkány fejeit vagdossa; s a törté­nete sem fejeződött be sze­rencsésen, azért, mert nem mese volt, igaz történet: a kegyetlen, irgalmatlan éle­té, mely a hősöket nem a királyfiak termeiben és bí­borruháiban keresi, hanem az igazság és a jogtalanság párviadalának szikrázó pen. géiben. A mi tizenkét éves hősünket, mint a többi sok ezerét, a nép, melyért meg­haltak, a szívébe, leikébe zárja, hogy ne csak a me­séknek legyen szerencsés be. fejezése, az életünknek is. És, ha megint összejövünk toll fősztáskor, nem Jánosi- kék és őseink hősiessége he. vít majd, nem a mesék ki­rályfiainak bátorságáról be­szélünk a gyermekeinknek, hanem olyan hősök tetteiről, mint amilyen a pusztajarki tehénpásztor tizenkét éves fia, Jankó volt. Azután a mi igaz életünkről szólnak a mesék. S a mese és az élet között egyszeriben meg­szűnik a különbség. Fordította: Krapa András MftPiKAvé. A hónap filmjei AMIKOR EGY LÁNY 15 ÉVES Frajermann szovjet író Elbeszélés az első szerelemről című kisregényének filmváltozata. A regény a szovjet fiatalság kedvenc olvasmánya és a film is megőrizte nemesen tiszta, Urai hangvételét. A BÉRGYILKOS ! Magyarul beszélő olasz filmdráma, az előkelő luxus-villák világából. Rendezte: Damiano Damiani. DÉLUTÁN ÖTKOR MADRIDBAN Juan Reyes, az egykor ünnepelt torreádor élettörténe­tét mondja el ez a spanyol film mindvégig izgalma­san, érdekfeszítően. ROBINSON-CSALÁD Színes, szélesvásznú amerikai film. Johann Wyss A svájci Robinson-csálád című regényéből Lowell S. Hawley írta filmre.

Next

/
Oldalképek
Tartalom